A sepsiszentgyörgyi származású, Aradon élő Veress Monica ikebanamester bemutatót tartott és mesélt a japán virágrendezés különleges alkotási folyamatáról. A jelenlévők rácsodálkozhattak a teremtett világ szépségére és megélhették az alkotás örömét, amikor egy bogáncsból, szál virágból, különlegesen hajlított faág összekapcsolásából remekmű születik – mindenkinek a saját, egyéni ízlése szerint.

Ég – ember – föld hármasa

Az ikebana szó szerinti jelentése „életben tartott virágok” vagy „életet adni a virágoknak”. A virágkötészettel szemben nem pusztán esztétikai célja van, hanem spirituális, meditatív élményt nyújt, a harmóniát, az egyensúlyt és a természet szépségét hangsúlyozza. Ezek a kompozíciók növények, ágak és virágok gondos elrendezésével jönnek létre, és gyakran szimbolikus jelentéssel is bírnak. A japán ikeru (életben tartani, éltetni, de azt is jelenti ez az ige, hogy rendezni, elrendezni) és hana (virág) szavakból származik.

A Kónya Ádám Művelődési Ház udvarán egymástól elkülönített asztalokon dolgoznak, alkotnak azok, akik akár most kezdik, akár már régóta hódolnak a japán virágrendezés művészetének. A fal mellett különböző színű és alakú vázák várják, hogy kézbe vegyék őket, és egy újabb kompozíció befogadóivá válhassanak, az egyik fa alatt pedig érdekes virágok sorakoznak kosarakban, mellettük vékonyabb, hosszabb faágak, akár a termésükkel együtt is. Kosárkákban kisebb és nagyobb kövek, amelyek a vázában a biztonságot szolgálják. Majd megismerkedem egy új szóval: kenzán. Ez egy virágkötészeti nehezék: tüskéibe bele lehet állítani a különböző ágakat, virágokat és azok megtartják, lehetőséget adnak a stabilitásra. Kardhegyet jelent, gyakran ólomalapú, nehéz anyagból áll, ezzel segíti az érdekesebb kompozíciók létrejöttét. Egyéb kellékek is vannak, köztük kisebb-nagyobb metszőollók. Kezdőként én is próbálkozom egy ikebana elkészítésével. 

Segítséget nyújt az ikebanakör vezetője, Hubbes László Attila, aki közben alapvető tudnivalókat oszt meg. Például az arányok kapcsán azt a szabályt, hogy másfélszer akkora legyen a főág, mint maga a tartóedény, amibe bele van téve. „Egy másik nagyon fontos szabály, hogy az ágak lehetőleg ne támaszkodjanak, ne könyököljenek rá a váza szélére, tehát hogy ne úgy nézzenek ki, mintha az egy tartóeszköz lenne, hanem az a tartóedény lenne a gyökér, amiből kinő maga az élő rendezés. A japán virágrendezésben alapvető fontossággal bír, hogy miként viszonyulnak egymáshoz az elemek, például az aranymetszés szabálya is. Az ég–ember–föld hármasban általában az eget szimbolizáló elem a magasabb, ez a jövőbe mutat. Az ember a központi elem, ezt többnyire virággal, virágba borult növénnyel alakítják ki, ez a jelent közvetíti. A földet gyakran száraz ágakkal jelenítik meg, a száraz a múltat, a halált, elmúlást jelöli. Az ikebanában az élet mulandósága is megjelenik. Egy meditatív művészet, aminek a lényege nem a végeredmény, hanem maga a folyamat.”

Az elkészült munkákat aztán a művelődési ház termébe visszük be, ahol megismerkedhetünk a sepsiszentgyörgyi származású Veress Monica ikebanamesterrel. Jelenleg Aradon él, elvégezte az ötrészes ikebana-tanfolyamot, és oktatóként is tevékenykedik. Édesanyja, a nyugalmazott román szakos tanárnő, Emilia is elkísérte a bemutatóra.

Fotó: Józsa Zsuzsanna

Szógecu Iskola: „Bárhol, bármikor, bárki”

Veress Monica magyarul is köszöntötte a jelenlevőket, majd román nyelvre váltott, hiszen érti a magyar nyelvet, de régóta nem beszéli. Elmondta: a tokiói egyetemen idén fejezte be a képzést, jelen pillanatban az aradi egyetemen tanít, de Bukarestben is volt kiállítása. A sepsiszentgyörgyi bemutatója mintegy első leckeként is felfogható, hiszen végig nagyon közvetlenül magyarázott.

Elsőként fontos a váza kiválasztása. A japán vázák nagyon drágák, de egy különleges forma meghatározza az ikebana hangulatát. Egy üvegtálba vizet tett, mondván, ha vágunk a növényekből, ágakból, akkor azt a vízben tegyük, kíméletesebb és nem is pattan szerte. De előtte még ismertette, hogy több iskola, irányzat is létezik a japán művészetben. Az egyik legnépszerűbb a szógecu stílus, amelyet 1927-ben hozott létre Tesigahara Szófú. Szófú szobrász, festő, kalligráfus volt, aki új kifejezésmódok után kutatva kísérletezett a virágokkal. Új oktatási módszertant dolgozott ki, ami az ikebanát széles rétegek számára elérhetővé tette. Az iskola mottója, „Bárhol, bármikor, bárki” lehetővé tette az ikebana elterjedését a világon, és a növények mellett szervetlen és bármilyen más „talált” anyag használatát is megengedte.

Monica elmesélte: az előadásra készülve betért a Sugásfürdőhöz közeli erdőbe, hogy ágakat, kellékeket gyűjtsön a bemutatóhoz. Arról is magyarázott, hogy minden japán házban találhatunk egy ikebanát, egy kalligráfiát, ami díszíti a házat, sőt, ha vendéget várnak, akkor az ő tiszteletére is készítenek egyet. Az ikebanának nagyon pontos, meghatározott felépítése van, s ez a kompozíció érzelmeket is tükröz. Mint ahogyan a zenében egyszer meg kell tanulni a művet, és utána lehet variálni, így az ikebanánál is egyszer meg kell tanulni a felépítését, a kompozíció mibenlétét. Van néhány szigorú szabály, amit be kell tartani.

A bemutató után beszélgettem Monicával, aki több mindent elárult magáról: „1990-ben végeztem a Székely Mikó Kollégiumban, aztán elmentem Bukarestbe egyetemre, még egy évet itthon laktam, majd Aradra költöztem, és azóta ott élek. A Kiss Béla Ikebanakörbe jártam, ott tanultam az ikebanát, aztán kiállításokon vettem részt. Designkurzusokat is végeztem. Japánban fedeztem fel a Szógecu Ikebanaiskolát, amely hároméves volt, idén májusban végeztem, a Peony Study Group bukaresti munkacsoporthoz is kapcsolódom, amely az Ikebana Internationalhoz tartozik. De életem végéig tanulhatok még, hiszen mindenféle lépcsőfokok vannak ebben a művészetben. Most egy újabbon is részt fogok venni, ahogy különböző kiállításokon is. November 10-től tanítok a Temesvári Műszaki Egyetem Japánnal való együttműködését támogató JUTSU művészeti és technológiai központban is. Tavaly is rendeztünk egy kiállítást, nyáron műhelymunka volt. Egyetemen dolgozom, az ikebanát szabadidőmben készítem. Miért vonz az ikebana? Egy kifejezési forma, lehetőség. Nekem nagyon tetszik a művészet bármilyen formája, különösképpen a festészet – azonban nem tudom annyira kifejezni magam, mint az ikebana, a virágrendezés terén. Otthon mindig tartok virágot, és hetente egyszer, amikor foglalkozom vele, megnyugtató és meditációra hangol.”

Fotó: Józsa Zsuzsanna

Kiállítás Kiss Béla és leánya, Kiss Kinga emlékére

Hubbes László Attila egyetemi oktató, a Kiss Béla Ikabanakör vezetője elmondta: évente két kiállítást szerveznek, egyet tavasszal és egyet ősszel. „A tavaszi kiállítást május 23–25. között a Sepsi Arénában kimondottan Kiss Kinga emlékének szenteltük. Számunkra nagyon fontos személyiség volt, az egyik alapembere a körnek. Lelkesen örült, hogy továbbvisszük az édesapja emlékét és munkáját itt, Sepsiszentgyörgyön. Hány személyből áll ez a kör? Mondhatom azt, hogy sokból, de akik igazán ilyen „veteránok” 
– régi Kis Béla-tanítványok –, talán kilencen vagyunk, akik járunk. Nagy örömömre szolgál az, hogy vannak újak is. Az utóbbi években a kiállítások alatt mindig érkezett új tag, Szeikóék is csatlakoztak, stabil tagok (Tanizaki Szeiko néprajzkutató Japánban született, Sepsiszentgyörgyön él – szerk. megj.). Mások jönnek, mennek, próbálkoznak, elmennek, de nyolc vagy kilenc új tag is van. Szerencsére vannak még néhányan, akik igen lelkesek: Csergő Benedek Csilla vagy Csurulya Árpi, Csíki Sanyika, Zayzon Ádi, Lichtfusz Kati, Asztalos Enikő, Bajka Mari... 

Csergő Benedek Csillától, a Bod Péter Megyei Könyvtár könyvtárosától azt kérdeztem, hogy számára mit jelent az ikebanakör. „Mindig jó hangulat volt. Egy kicsit mást jelent, mint a hétköznapok. Én még otthon is néha rendezek. Kevesebbet, mint Árpi, Laci vagy Csíki Sanyi. De mindig nagyon-nagyon jó a hangulat. Jó érzés együtt lenni is, meg virágot rendezni is. Csak jót jelent. Még akkor is, mint ma, amikor reggel jöttem, s olyan nem-hangulatom volt, s akkor egyszer csak összeállt, valami átbillentett. Lehet, az együttlét, lehet a virágok, lehet a napsütés. De nem is érdekel, hogy miért jó. Teszi-veszi az ember az ágakat, virágokat, hogy próbálja a saját hangulatát kifejezni. Azért teszed-veszed, mert megvannak a szigorú szabályok, ha szabályt követőt akarsz rendezni, igen, a három elem próbáljon illeszkedni, de az aranymetszés úgyis ott van benned. És ha nem tudod is, az egész természet aranymetszés, nem? A napraforgó spiráljától elkezdve bármiig. Akkor érzed jónak az ikebanát, ha a te hangulatodat sugározza vagy közvetíti. Vagy úgy érzed, hogy valamiképpen megfogtad. Innentől kezdve bármilyen lehet, ha neked jó, akkor rendben van. Én így gondolom.” 

Fotó: Józsa Zsuzsanna

Akinek örömet, szeretetet jelent az ikebana

Zayzon Ádám kellék- és bábkészítő mester a legrégebbi tagok közül való. Számára az ikebana örömet, szeretetet jelent.

„Több mint hatvan éve kezdtem el vele foglalkozni. Úgy történt, hogy beiratkoztam a Művészeti Népiskolába, ott megismertem Kiss Bélát. Nagyon intenzív kiállításaink voltak a kultúrházban, a Népiskolában, inkább ilyen látványkiállítások. Bélának köszönhető, hogy felhívta a figyelmünket az ikebana szépségére. Kimondottan az ő érdeme, hogy Szentgyörgynek van ikebanaköre. Ő valamikor a hatvanas években Bukarestben végezte a képzőművészetit. Itt a hetvenes évek elején kezdte el a tevékenységet. Iskolás diákjai is voltak, de többségben felnőttek. Kedvenc diákjai, pl. Bartha Árpád, a fotós, meg olyan emberek, akik éveken keresztül jöttek a körbe. Ezzel a csapattal jártunk kirándulni, ágakat gyűjteni. Voltunk a Rétyi-tó, a Szent Anna-tó és Bálványos környékén is, a Mohosnál, ki merre akart, csoportokban. Legkedvesebb emléket nem tudok mondani, mert mind kedves az összes. Nagy öröm, ha rágondolok. Csodálatos dolog volt, mentünk, gyalogoltunk. Akkor még bírtuk, mert autóbuszok is ritkán voltak. Reggel elindultunk a korai vonattal, aztán Bükszádról át Bálványosra… Jó nagyokat jártunk, élvezettel.”

Fotó: Józsa Zsuzsanna

Három művészeti ág összefonódása

Csurulya Árpád, a T3 Nyomda rotációs részlegének a vezetője így emlékszik vissza a gyermekkorában megtapasztalt művészi hobbira: „Az egész ikebana itt a környéken Kiss Bélának a szüleménye. Ő hozta ide. Már második osztályban válogatta az embereket. Én 1975-ben voltam második osztályos. A legelső kiállítás 1981-ben volt, amikor olyan hatodikos-hetedikes tanuló lehettem, ez volt az első, amin részt vettem. Három fő tevékenysége volt az iskolai tanítás mellett Bélának. Az egyik volt a dzsesszklub, aztán a pantomim és az ikebanakör. Ezt a hármat ő örökké összevonta. Gyakorlatilag ugyanazok a személyek jártunk mind a három tevékenységre. És különböző generációk. Amikor kicsi gyermekként odakerültem, akkor Péter Bercike, Péter tanár úr fia, Zayzon Ádám, Simon Ilonka – ők voltak az idősebb generáció. Ez így adódott át, mert amikor a tizenkettőt elvégezted, kimentél a városból, egyetemre, ide-oda. De örökké továbbment a tradíció. Mi is átadtuk a négy évvel kisebbeknek, amikor elvégeztük a tizenkét osztályt. Most derült ki, hogy Monica akkor került kilencedikbe, és még egy közös kiállításunk is volt. Na, de Kiss Béla ezt a három művészeti ágat, a pantomimművészetet, a dzsesszt és az ikebanát – emellett persze a képzőművészetet és filmművészetet – összekapcsolta annak arányában, hogy éppen hol, mivel foglalkozunk. Amikor dzsesszkör volt, akkor is volt kis képzőművészet; hogyha ikebanán voltunk, akkor is szólt a dzsesszzene. Ez elég volt nekünk gyermekkorunkban, és azóta is így van. Amikor nyugdíjba ment, akkor abbahagyta, volt egy kis kiesés. Ahogy Hubbes Laci hazakerült Bukarestből Szentgyörgyre, sikerült újraindítania. És egyre nagyobb érdeklődés van, egyre jobb az egésznek a kilátása, egyre többen vagyunk, sok érdeklődő van, most pedig mester is, aki kurzusokat tartana. Érdekes a dolog, teljesen más megközelítésű, szigorú, törvénybetartó művészetről beszélünk. Mi teljesen szabad művészetként ismertük meg az ikebanát. Nagyon fontos, hogy jönnek fiatalok is, érdeklődők. Egy aranymetszést, ha megtanulsz, akkor már egy festmény előtt is másként állsz, amikor bemész egy múzeumba. Egy szobrot másként nézel meg, már észreveszed, ha valami arányos vagy aránytalan, vagy valahol valami pluszban van. Megtanulod a giccset is felismerni. Ezek összekötődnek. Egy olyan folyamat, amiben az egész összekötődik. Fontos, hogy az ember ismerje ezeket a dolgokat is.”

Fotó: Ivácson András Áron

Aki nemrég csatlakozott a csapathoz

Ivácson András Áron pecsétfaragó tavaly óta tagja a körnek. „A csoport nekem nagyon fontos, mert egy olyan esztétikus és lelki tevékenységben vehetek részt velük, amely a világ szemében, különösen a mai korban, jobbára haszontalan, sőt, egyenesen semmi. De épp ez benne a vonzerő számomra: ebben a beteg kapitalizmusban minél több »haszontalan« tevékenységünk kellene legyen, amely egyre inkább kivitelezhetetlenné teszi a rendszer jelenkori formájának működését. A daoista példabeszédben olvashatjuk: a hatalmasra nőtt szent fa azért tudott oly hosszú életű lenni, mert sem csónakot vagy koporsót nem lehetett vájni görbe és egyenetlen törzséből, sem kapusast vagy kertlécet a göcsörtös ágaiból. Ahogy a példabeszéd mondja: »A hegy a fák által gyengül meg, a zsír, amely a tüzet táplálja, önmagát emészti el, a fahéj ehető, ezért a fahéjfát kivágják, a fenyő gyantája hasznos, ezért törzsén sebet ejtenek. Minden ember tudja a hasznosság előnyét, ám kevesen tudják a haszontalanság előnyét.« Számomra az ikebana, még ha én egy kissé más hagyományt is követek – ez volna a kínai virágrendezés hagyománya, amelynek kissé másak a szabályai – annak egy eszköze, hogy megkíséreljem az egómat elcsendesíteni. Ezért rendezek minden alkalommal csakis egyetlenegy művet. Azt azonban megpróbálom minél jobban átgondolni, különféle koncepciók mentén rendezni. A mostani alkalommal például a vázán fehér virágú cseresznyefaágak voltak vörös cseresznyékkel. A rendezésemben kontrasztként fehér hóbogyók és vörös virágszirmok jelentek meg. De nem csak esztétikai koncepciók mentén dolgozok velük, hiszen itt is a tavaszias vázába egy télköszöntő rendezést alkottam, kifejezve akár azt, hogy a virág, a növény – a természet mint olyan – egész évben tavasztól télig él és virul megannyi törékeny és mégis mindent túlélő formájában.”

Fotó: Hubbes László Attila

Kell egy közösség

Szeiko Tanizaki néprajzkutatót nem kell bemutatni a városunkban, hiszen nagyon sokan ismerik. Japánból érkezett, Seres Bálint néprajzkutató felesége, két fiú és egy kislány édesanyja. Nagyon érdekli a magyar népművészet, hímzés, több tájegységre is járt gyűjteni. Kiállításokat szervezett Japánban is, ahol felvillantotta a magyar kézimunka kincsesládáját, és fogadott keleti fiatalokat is, akik a magyar kultúra iránt érdeklődtek. Sepsiszentgyörgyön többször szervezett japán napokat és a Kiss Béla Ikebanakör lelkes tagja. Tőle azt kérdeztem, honnan az ikebana iránti szeretete?

„Középiskolás koromban volt lehetőség rá, amikor egy tanárnő foglalkozott velünk. Mi ikebanás könyveket kaptunk a kezünkbe, és azt kellett másoljuk egy éven keresztül, heti egyszeri alkalommal. Akkor nem tanultunk sok mindent, csak elméleti dolgokat. Élő virág nélkül az ikebanát nem lehet megtanulni. Így egy kicsit csalódást is okozott. Aztán nem volt nagyon lehetőségem, hogy felnőtt koromig ikebanával foglalkozzak. De amikor a férjemmel Japánban éltem, akkor ő járt ikebanakörre. Feltette a virágokat szépen, aztán jött a tanárnő és szétbontotta, majd újracsinálták. Nagyon szigorú volt a tanárnő. Bálint egy évig járt, és csak egyetlen alkalom volt, amikor tökéletesre sikeredett. Hazajöttünkkor megrendültem azon, hogy ilyen kis városban ilyen régóta működik az ikebanakör. A férjemnek tanára is volt Kiss Béla, aki elkezdte ezt a mozgalmat, s akkor Lacival felvettük a kapcsolatot. Amikor japán napokat szerveztünk, mindig kértem segítséget. Tényleg csodálni való, hogy annyi éven keresztül fennmaradt az ikebana, ha egyik vezető elmegy, jön egy másik. Egyedül nem megy, kell egy közösség. Különben még tanulom én is...”