Ott voltunk már, hogy betesznek a vagonokba, s visznek, Szibériáig meg sem állunk, itt valamit megint kéne mozdítani. Nekifogtunk, megfogtuk a vagon ablaklappancsának a támasztóvasát, s addig mozgattuk, amíg eltörött a csavarja. Azért kellett ez, hogy vajegy deszkát feszítsünk fel, s szökjünk ki, ne engedjük meg, hogy minket elvigyenek. Heten összeálltunk, de a deszkafeszegetés nem sikerült, mert nem volt olyan rothadt deszka, amelyiket meg lehetett volna kezdeni. S amúgy sem lehetett látni minden deszkát, mert a vagon feneke teli volt mindenféle szeméttel, mert előzőleg marhákat, juhokat szállítottak benne. Telt-múlt az idő, jó estefelé volt, amikor a szerelvény elindult. Gondoltuk, állj meg, ha a szerelvény elindult, éppen jó. Akkor gőzmozdonyok voltak, a Predeálon kifelé éppen hogy bírták húzni a szerelvényt. A mi szerelvényünket is két mozdony húzta s egy tolta. Gondoltuk, ha valamilyen formában a reteszt sikerül elérni, ha ki tudjuk vágni a vagon oldalát s kinyúlni, hogy a reteszt elérjük, ki tudjuk nyitani az ajtót, akkor le tudunk szökni a szerelvényről. Bicskával kivágtuk a vagon oldalát. De az a fosznideszka, tudja-e, milyen vastag volt?… Nehéz volt kivágni, de kivágtuk. Majdnem készen voltunk a vágással, amikor a szerelvény az alagút felé közeledett. Mi heten állandóan dolgoztunk. A retesz mellett vágtuk ki a deszkát, már csak annyi volt hátra, hogy egyikünket felemeljük, hogy sarokkal kirúgja a kivágott kockát a vagon oldalából. Ha ez megvan, akkor szépen kinyúlunk, a reteszről a drótot lecsavarjuk, az ajtót hátrahúzzuk, s mind az egész vagon elszökhet, akinek lelke van, s akar. Szép óvatosan. Sötét volt, gondoltuk, ha a vasút menti kavics­ra esünk, akkor sem lesz semmi baj. Mind el tudtunk volna szökni, de egy kisebb hitű csíki s néhány társunk elkezdtek kiabálni: „Mit csináltok?! Most észreveszik, meglássák, hogy kivágták a vagon oldalát!… Minket egyszer Tordánál elvertek emiatt, mert egy elszökött, s minket az istállóba zártak be, most itt is agyonvernek, egynek sikerül, kettőnek, de a többit agyonverik, lelövik!… Ne csináljanak ilyent! Hagyják abba!”

Abba kellett hagyjuk. Megérkeztünk Ploieşti-re, s onnan Mizilbe. A ploieşti-i kitérőnél megállott a szerelvény, s az orosz katonák felszökdöstek a szerelvényre. Ott már orosz katonák állomásoztak, a vágány is ki volt már szélesítve. Az orosz katonák felszökdöstek, s melyiken jobb ruhát, bakancsot láttak, egykettőre elszedték. Az én jó magyar bakancsomat is elvették, s idedobtak egy rosszat, olyat, hogy már ki volt fordulva a talpa, lötyögött a lábamon, dróttal kellett felkössem a lábamra. De azt kellett elvenni, amit adtak, pofázni nem lehetett, mert ha valamelyik szólott, a pisztolyt abba’ helybe’ fogták rea. Jáppojmátyoztak, káromkodtak… Vonatunk megállt a mizili állomás utáni előkészítő pálya holtvágányán. Az emberek szekerekről répát raktak egy szerelvényre, s az ablakon répaszeleteket adtak be nekünk, hogy együnk valamit, mert erősen éhesek voltunk. Már kivirradt, mire Mizilbe értünk. Az őröknek külön vagonjuk volt, amelyikben háltak, s ki volt osztva, hogy ki melyik vagonért felel. Ahogy a szerelvény megállt, a katonák gyorsan átnézték a vagonokat, alul, felül megvizsgálták, máshol nem találtak semmit, de a mi kocsink oldalán észrevették a kivágást. Mert a deszka kívülről kiszálkázott. Mi belülről, amint a szerelvény megállt, rápisiltünk a szemétre, s belülről a lyukat besikáltuk. Olyan simára besikáltuk, hogy nem is látszott semmilyen nyoma a lyuknak. De kívülről észrevették a lyukat, s ezt abba’ helybe’ jelentették a parancsnoknak. Jöttek vagy haton, az ajtót hátravágták. A nép ’jedtiben kétfelé húzódott. Addig alig fértünk, de ahogy ezek megjöttek, abban a pillanatban mégis lett hely. Elkezdték ordibálni, hogy mind lelőnek az egészünket, semmit sem adnak többet, étlen s szomjan megyünk az akasztófára, ha meg nem mondjuk, hogy ki volt, ilyen semmikből, mint amilyenek mi vagyunk, egy vagonra való nép sem számít, mind ott halunk meg, ott rothadunk el a vasút melletti sáncban. Ez a csíkjenőfalvi, aki addig is ellenezte a szökést, mind elé akart állni, jelentkezni akart, hogy ő elárulja, ki volt. S akkor Sebestyén Mózi megfogta, hátrahúzta: „Állj félre, te ganyé, árulkodó!… Megmondom én, hogy ki volt…”

Mózi eléállt, s azt mondta a parancsnoknak: „Én voltam, uram.” (…) Magára vállalta az egészet. Biztos, hogy minket is sok ütéstől megmentett. A nadrágját letolták a fenekéről, a ruháját fel a derekán, úgyhogy a dereka s a feneke tiszta csóré volt. S elkezdték verni a katonaövnek a csatos felével… Addig rittyentették… egyet ütöttek rea, egyet ordított. Számoltam, sohasem felejtem el, harminchatig jutottak… Keze-lába le volt fogva, realéptek, hogy ne tudjon felszökni, s elfordulni sem. Addig ütötték, amíg már el volt alélva, halottnak is lehetett mondani. Már csak hörögött. Amikor evvel végeztek, az őrök elvették a bicskáját, leléptek a vagonból, az ajtót bezárták, s azt mondták: „– Itt haltok meg, gazemberek, mert nem adunk ételt, ennek a vagonnak semmit sem adunk többet, akármeddig vigyenek…”

Aztán vittek-vittek, nem tudom, hány nap múlva megérkeztünk a foksányi lágerba. A láger fel volt osztva szakaszokra. Az első szakasz „Primire”, a fogadó, második a „Dezinfectare-sterilizare”, a fertőtlenítő, a harmadik volt a gyűjtő, amelyikben gyűjtötték össze az embereket a transzportokra. Hatalmas kiterjedésű láger volt a Foksány mezejin. Amelyik a harmadik szakaszba került, az már le volt fertőtlenítve, útra készen volt, onnan aztán irányították Donbászba, Szibériába vagy ide-oda… November vége felé vittek oda, hát egy hét biztosan eltelt, december eleje volt már, nagy hidegekkel, hóval, fenn a hegyekben főképp. Hatalmas nagy tankszínek voltak a mi szállodáink, de ott nem voltak ágyak, sem emeletesek, sem szimplák. Azokban a tankgarázsokban valamikor juhokat s marhákat tartottak, az ő megszáradt trágyájuk volt az ágynemünk. Mindenki hosszan feküdt a trágyára, ki ahogy tudott. Mi, a köpeciek az egyik sarokban verődtünk össze. Az épületnek a két végén egy-egy nagy ajtó volt, de sötétedéskor az oroszok bezárták. Itt már át voltunk adva az oroszoknak. Be voltunk írva, hogy kik-mik vagyunk, hát a névsort ezek biztosan vitték. A tetőről folyt le az esőlé, s azt a foglyok összetapodták, olyan lábnyom-gödröcskék maradtak szanaszét mindenütt. De ott annyi nép között, ha voltak is vécégödrök, nem mindenki tudott odáig elmenni. Ki ahova tudott, oda pisilt… S kénytelenek voltunk, még a német nagy tisztek is, hogy azokból a lábnyomokból igyunk, mert haltunk meg szomjan. Úgyhogy a Földvárról hozott tífusz és kolera mellé itt is felszedtünk betegségből. Sokan megbetegedtek. Menet közben, amikor vonattal hoztak le Foksányba, két barátunk, Sebestyén Sándor és Sebestyén Mátyás bátyom megbetegedett. Lehet, hogy attól a gyári répától, amit beadtak a vagonba Mizilen. Akik gyengébben érezték magukat, a szalmán, a mocskon hevertek, úgy kereken, gömbölyegen, mert levetkezés sosem volt. Itt, ahogy eljött a téli idő, az oroszok már adtak ki ruhaneműt. Én egy kisorsolt orosz szürke köpenyt kaptam. A hátán olajfestékkel egy nagy kerek jel volt mázolva, keresztülhúzva, ez volt a fogolynak a jele, ez jelentette azt, hogy nem vagyok katona, hanem fogoly. Rajtam volt egy magyar katonanadrág, s a lábamon román katonabakancs dróttal összekötözve, hogy ne hulljon széjjel. Mondom, a betegek hevertek. Mózi, szegény, meg volt verve, neki sem igen volt kedve kijönni a barakkból, habár már helyrejött annyira, hogy nem volt fekvőbeteg. Itt próbálkoztam ötödször a szökéssel. Amikor megtelepedtünk a lágerban, esős-havas idő járt. Ahogy jöttünk-mentünk a barakk körül, hát ilyen mindenféle ócska burjánt, kátránypapírt vagy lécdarabot szedtünk össze, s meggyúj­tottuk, hogy legalább a kezünket melegítsük meg, mert hideg volt, hullott a hó, s fújt a szél. Sötét volt, s a tűz mellett nézegettem a társaim arcát. A szemem sarkából láttam, hogy két német magyaráz valamit. 

Csak fél szemmel figyeltem őket, de a fülem egészen ott volt. Nem tudtam németül, de annyit megértettem, hogy iszkiri, láger, hogy meg akarnak szökni. Igaz-e úgy jő ki németül? Na, hát amikor gyermekek voltunk, akkor is úgy mondtuk, hogy iszkiri, hogy ha valaki eltűnt, elhúzta a csíkot, akkor az eliszkirilt… Hoppá, ezek iszkirilnek, ezek szökni akarnak, figyeljem sze’ meg. Figyelés közben észreveszem, hogy az egyik már el is tűnt. Hű, a jóságát, most már figyeljem a másikat. A kollégáim, a köpeciek közül egy sem volt akkor a tűz körül. S ahogy látom, hogy ez a másik német is eltűnt, én is gyorsan utánuk, lebújva. Mert ők már nappal becélozták a helyet, s ugyanazt az irányt vették fel, mint mi: a két őr között a déli irányt. Az őrök közel voltak, ötven-hatvan méterre egymástól Mi is próbálgattuk magunkban, elméletben örökké készültünk a szökésre. Szereztünk egy ácskapcsot, lécdarabot is szereztünk, hogy ha esetleg a drótot lefejtjük az oszlopról, akkor a léccel kifeszítjük. Habár négy rend szúrósdrót-kerítés vette körül a lágert… S az összevissza volt szúrósdróttal fonva. Ezt mi így terveztük el. A két németet kísértem, ameddig tudtam, de észrevették, hogy a hátuk megett valami mozgolódás, suhogás van, s megálltak. De visszanézni úgysem tudtak, mert sötét volt. Utolértem őket. Habár nem szabadott közel menni a kerítéshez. (…) Azt mondják, hogy menjek velük. Mondom nekik, két bajtársam alszik, megyek, s hívom őket is. Álljatok, várjatok meg itt!

Intette, hogy menjek csak, mert ők tudják az övéket. Visszamentem, be a sötét barakkba, már behunyt szemmel is tudtam, melyik a mi sarkunk. Megtalálom a társaimat, s mondom: „Mózi te, ébredj fel!… Örökké mondjuk nappal, hogy szökjünk meg, olyan nagy csórók vagyunk nappal, úgy tervezünk, s úgy nézzük, hol kéne kiszökni, s hogy lehetne megmenekülni, de most megvan az alkalom! Két németet lefüleltem, ott vannak a kerítésnél, eddig szöknek, s azt mondták, hogy megvárnak, gyertek, amelyik tud!” Habár az öregek közül, főképp Mátyás bácsi örökké mondta: „Fiaim, ne próbálkozzatok, mert jön Amerika, s kiszabadít minket!” Gondoltam magamban, na, azt csak várjad, mert mi ha addig nem szökünk el, itt halunk meg. Sokszor gondoltam el magamban, hogy ha kell, egyedül is nekivágok, haljak meg a drót között, de legalább tudom, hogy megpróbáltam, s nem szenvedek tovább. Inkább meglövetem magam a drót között, arra is felmászok, ha kell, de tovább úgysem maradok, itt lőjenek meg. Azt mondja Mózi: Hazudsz. „Mikor hazudtam én neked?! Tudod jól, hogy őszinte ember vagyok! Miért hazudjak, amikor ott voltam, s láttam?”

Lakótelep a foksányi láger helyén. Benkő Levente 2016-os felvétele

Megböki Balázs Palit, a másik köpeci kollégánkat, aki később itthon halt meg: „Pali, aluszol-e? Ébredj fel! Gyere, ne, Jenő mit mond! Gyere, mert a németek szöknek, hátha nekünk is sikerül…” Na, jött is. Hárman elindultunk. Megkaptuk az ösvényt, mert én egyből odavezettem. Nem mertünk jobbra-balra intézkedni, másoknak is szólni, mert Mátyás bácsi örökké azt mondta, hogy ne próbálkozzatok, fiaim, mert meglövetitek magatokat, s minket is, nagy bajt csináltok, ha észreveszik, úgyis jönnek az amerikaiak, s kiszabadítanak.

Úgyhogy ez így maradt. De hiába is próbálkoztunk volna tömegesen szökni, mert úgyis elbuktunk volna. Nem rosszindulatból akartuk, hogy más ne tudja a szándékunkat, de itt nem volt más megoldás. Hárman elindultunk a nyomon, a sötétben tapogatva. A nyom pont a kerítés alá vitt, németek sehol, s azt mondja nekem Mózi: „Na, ugye hazudtál?!… Hát itt senki sincs!…” „Ezek idáig jöttek, a nyom idáig vezetett, tapogasd meg a drótot” – mondtam neki halkan, mert az őr ott volt pár lépésre. Megtapogattuk a drótot, hát uram, ezeknek a németeknek drótvágó ollójuk volt: a szúrósdrót el volt vágva. (…)

De aztán közben került egy nyujtódi fogolytárs, Csavar Károly, s ő is jött negyediknek. (…) De tudja, milyen a szögesdrót, beléakadt egyik is, a másik is, ott a drótok között vergődtek, mérgelődtek, zsörtölődtek, az őr meghallotta a hangokat, képzelje el, s ők ott bent a négy rend drót között, ráadásul kívül volt az ötödik, a gyérebb, amelyik azért volt, hogy a marhák ne jöjjenek közel a láger kerítéséhez. Szóval addig zsörtölődtek a drótok között, míg az őr észrevette, meghallotta a zajt. Nem tudtak annyira önfegyelmezettek lenni, hogy csendben menjenek, de hát ha a drót megakadt, hát megakadt. Akkor is halkan kellett volna mondja, hogy állj meg, mert a drót megakadt, oldd ki vagy szakítsd ki. Az volt a baj, hogy az alsó drótszál a hóban nem volt elvágva. A drótakadályokon úgy kell keresztülmenni, háton csúszva, a katonaságnál is így tanítják: a hátadon csúszol, s a kezeddel a felső szálakat igazítod. Igen, de amikor a hátad alatt nincs elvágva a drót, az megakad. Na jól van, az őr észrevette, s ordibálta oroszul, hogy riadó, hogy veszély van. (…)

Igen, de amikor a sötétben éjjel nem látsz, s hallod, hogy ott a drótoknál matatnak, honnan tudod, hogy egy vagy tíz vagy száz van ott? Ezt az őr sem tudja, mert ezt nem lehet tudni. Az őr ordibálta, hogy a kerítést megtámadták, s a társai, a belső járőrök jöttek, futottak, ordibáltak, mindenki ordított, s mindenki lőtt. Ahogy a belső járőrök futottak a kerítés mentén, lövöldözték fel a foszforos világítórakétákat. Én lehúzódtam hasra, hosszan a kerítés mellett. Gondoltam, hátha a sötétben elfutnak mellettem, s nem vesznek észre. Pont a kerítés alatt futottak, de annyira közel jött az orosz, hogy ha még egy-két lépést közeledik, pontosan belém botlik… Muszáj volt felszökjek, s eliramodtam. Hosszan, keleti irányban a kerítés alatt futottam egészen fel, annak a lágerrészlegnek a felső sarkáig. Ezek utánam, ordították, hogy: „Sztoj, sztoj!”(Állj, állj!) Gondoltam, sztoj az anyád valaga, hát amíg le nem lősz, addig nem állok meg. Futottam, s sikerült visszaérnem a barakk mellé a tűzhöz. No, de Csavar a hátam me­gett maradt. S amíg ezek az oroszok engem üldöztek, ő addig kiment, kimászott a kerítésen, neki is sikerült a szökés. Én, a negyedik, aki szerveztem az egészet, nem tudtam kijönni, olyan pechem volt… A többiek, Mózi s Pali valahogy csak kibogozták magukat a drótok közül, s kimentek, Csavar utánuk. Ő is eltűnt. Lekuporodtam a tűzhöz, nem mentem vissza a barakkba, gondoltam, hátha valamelyik az enyimek közül a tűznél fűtőzik, s a láng világa megmutatja, hogy ki ismerős, s ki nem. Egy ismerőst sem vettem észre, hát gondoltam, nincs amit teketóriázni, húzni az időt, gyorsan indulok neki. Miközben az oroszok a részleg felső felében lövöldöztek, s kerestek engem, ugyanazon az úton visszamentem a kerítéshez. Amíg ők ott töltötték az időt, tiszta egyedül csendesen, hangtalanul, szépen óvatosan kijöttem. Vagy kilencszer megakadtam, hol így feszítettem a drótot, hol úgy, de csak csendben, mert nekem nem volt, akinek zsörtölődjek. Kilenc helyen szakadt ki rajtam az orosz köpeny, amíg ki tudtam bogozni magamat a négy rend kerítésből. Az utolsó rend drótkerítésnél lehettem, amikor az oroszok már visszaértek, s ez az őrszem az állásán megint észrevette, hogy valaki csak ott van a kerítésnél, mert csak zengett a drót, amíg én ott bogoztam. Ezek futottak felém, de mire odaértek, én már az ötödik rend kerítésen is kívül voltam. Akkor déli irányban nekiiramodtam, s gondoltam, most addig futok, amíg csak bírom. De én egy akkora bombatölcsérbe zuhantam belé, azt hittem, hogy kútba estem… Teli volt vízzel, sárral… Hát idegen helyen s abban a sötétben semmit sem láttam, azt sem tudtam, merre megyek. Na, gondoltam, jól beléestem. De nem történt semmi, nem törött el semmim, nem lett semmi bajom. Kicsúszok a szélire, húzom lefelé magamról a vizet a rongyokról, de én sem a vizet, sem a hideget, semmit nem éreztem. A nagy ijedtségben az ember nem érez semmit, fel sem vettem az egészet. Ahogy én ott rendezem magam, hát egyszer fut el mellettem valaki. (…) Bokor Miklós. (…) Torjai. (…)

– Na, ide figyeljen, sok szó ne legyen sehol, semmilyen lépés után. Ha valamit mondani akar, akkor megránt, megfog, megmozdít, nem beszélgetünk, én tudom az irányt, hogy merre menjünk, maga szó nélkül követ.

A futást már nem bírtuk, de egy jó darabig még mentünk déli irányba. Tudtam, hogy a főút merre megy Ploieşti felé. Megláttuk az ültetett csereerdő között a vasutat, észrevettük, hogy ott mennek a gőzösök. Az irányt negyvenöt fokkal megtörtem, s nyugat felé elértük az országutat. Hú, de már leértesítették az egész körzetet, a katonaságot, csendőrséget. A katonaság a reflektoros teherautókkal s a legénységgel jött, egymás után mentek az autók. Mi lehúzódtunk lennebbecske, nem mentünk még el az útig, s vártuk, hogy mi lesz. Gondoltuk, hátha a katonaság gyalogságot teszen le, körbeveszik a lágert, elkezdik kutatni, s elkapják a szökevényeket. Mert nem tudták, hogy hányan szöktünk el. Amikor a teherautók elmentek, átszaladtunk az úton, s bementünk a rendes erdő közi. Valami hadikitérő volt az erdő között. Egy szerelvény pont ott állt a pályán az orrunk előtt, gondoltam, ez Foksányból éppen hazáig hoz. Felmásztunk a szerelvényre, behúzódtunk a tank alá. Orosz szerelvény volt, vitte az orosz felszerelést Ploieşti felé. Elől, az első vagonokban az oroszok harmonikáztak, énekeltek, hátul nem lehetett menni, mert ott volt a fékező, úgyhogy a közepén ültünk fel. A vonat elindult, de amikor már éreztük, hogy sokat ne menjünk, mert baj lesz, s a vonat egy helyen a nyílt pályán, a mezőn megállt, leszöktünk, s beereszkedtünk a vasúti töltés martján. De pont a nádasba értünk, a vízbe s a pocsolyába. Mondom: „Miklós, itt maradunk, ebben a vízben, nem számít, hogy december van, meg kell várjuk, amíg a szerelvény elmegy, mert itt minden mozgás veszélyes. Ne mozgolódjunk, mert az őr vagy a zárfékes meghallja a csubukolást vagy a zajt…”

(folytatjuk)