Focidrukkernek lenni nem feltétlenül és nem csupán a játék szeretetét, a gólért való rajongást jelenti. A szurkolás a nemzeti tizenegyért, a kezekben vagy csupán a szívekben lobogtatott piros-fehér-zöld zászlók, a Himnusz – és újabban a Nélküled – közös, katartikus eléneklése és a „Ria, ria, Hungária!” csujjogtatása nemzeti identitásunk megkerülhetetlen elemei. Nem hagy, nem hagyhat közömbösen az Aranycsapat öröksége, és tudom, érzem: a sportsikerek a nemzet örökkévaló értékei.
Vasárnap délután döbbenet lett úrrá közel hatvanezer magyar lélekben a Puskás Ferenc Stadionban, no meg több millió sorstárséban a tévé vagy a maroktelefon képernyői előtt. Már a hosszabbítás öt perce is lejárt, amikor a kilencvenhatodik percben a magyar kapuba becsúszott az a fránya gól. Innen már csak elhallgatni, lemerevedni, keseregni volt idő. Magyar focifájdalom. A mohácsi csata – félezer éves nemzeti tragédiánk – gyászévében sem szerepel labdarúgó világbajnokságon Rossi és Szoboszlai csapata, nemzeti tizenegyünk. Pedig vitathatatlanul megérdemeltük volna a második helyet, a rájátszást, a vébészereplés esélyét és reményét.
A sors, az annyit emlegetett sors ismét főszerepet játszott.
Érzelmi szempontból már-már letargiába esett a focidrukkerek és a tágabban értelmezett szurkolók népes csapata. Nagyon sok megnyilatkozás jelent meg a világhálón, az őszinte megnyilvánulásoktól, a kesergő köszönettől és kiállástól egészen a kíméletlenül pimasz kommentekig. Nem célom elemezni őket, reagálni rájuk, megválaszolni a kérdést: miért kaptunk ki, mit mulasztottunk el, kik a felelősök? Csupán szeretném „tudományos” oldalról megközelíteni a helyzetet.
Amennyiben a második helyet eldöntő magyar–ír meccs száz percét nézem (hiszen az első félidőben is hosszabbított a bíró), akkor mindjárt jöhet az első statisztika: az írek kevesebb mint egy percen át voltak „továbbjutó” helyzetben, azaz a magyar csapat a magyar–ír meccs időtartamának kilencvenkilenc százalékában (lekerekítve!) „nyerő” helyzetben volt. Sőt, ennek a nagyobbik részében nem egy-, hanem kétgólnyi különbséggel. Ami némi szerencsével, pontosabb rúgással és pontatlanabb védéssel akár három gólnyira is növekedhetett volna. Tehát 99 az 1-hez! Mégis kiestünk!
Emlékeztetni szeretnék továbbá, hogy másfél évvel korábban, 2024-ben barátságos mérkőzésen a hosszabbítás második percében lőtt góllal – egyúttal második kapuralövéssel – kaptunk ki kettő-egyre az írektől. Idén szeptemberben pedig a hosszabbítás harmadik percében egyenlítettek Dublinban. Nos, ha így folytatódik, legközelebb a mérkőzés századik percében várható a győztes találatuk. Amire legfeljebb az lehet gyógyír, hogy a bíró egy-két perccel hamarabb lefújja a meccset...
Feltehetjük a kérdést: hogyan lehet háromszor is a hosszabbítás végén megszerezni a döntő gólt? Ez a legjobb csapatoktól sem várható el előre megszervezett módon, a focizni tudás alapos különbsége esetén sem. Szerencse nélkül szinte lehetetlen. Csakhogy ami egyeseknek szerencse, az másoknak szerencsétlenség.
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Dr. Ábrám Zoltán
