Az orrszarvúvá válás az ember rejtett kegyetlenségét hozza felszínre. Azok, akik brutális állatokká válnak, saját emberségüket tagadják meg. A jelenség metaforikusan fejezi ki a totalitarizmus térnyerését Közép- és Kelet-Európában a második világháború előtt és a hidegháború idején. A társadalmi vonatkozásán túl a dráma Ionesco saját ifjúkori tapasztalatait is megidézik, amikor barátai – a szerző legnagyobb megdöbbenésére – a fasizmus hívei lettek. 

Bocsárdi László a Figura Stúdió Színház és a Tamási Áron Színház társulatával közösen rendezte meg Ionesco abszurdját. A plakáton egy emberi arcként és rinocéroszként is értelmezhető grafika látható, hogy melyik is, az nézőpont kérdése. A nézőpont pedig a miénk. Az előadás ezt a metamorfózist, a kettő közti átalakulást kutatja, feszegeti. Meddig marad ember az ember, mitől válik valaki rinocérosszá? Mi is ez a járványként terjedő rinoceritisz? Hogyan őrzi meg valaki az emberségét, a szabadságát? Megélhető-e a szabadság a teljes magányban? Az előadás hű marad Ionesco szelleméhez, az alkotók a történet humorát és borzalmát egyaránt megszólaltatják. A rinocéroszoknak a félelmetes tudati kivetülése végig ott kísért a színen, nézőként pedig nem tudjuk megkerülni a szembesülést azzal a fenyegető helyzettel, hogy bárhol, bármikor elveszíthetjük emberi arcunkat. 

Bartha József díszlettervező egy zárt teret tervezett, ahonnan nincs kiút, kijárat csupán az orrszarvúk világába vezet, egy mély szakadékba, amelybe a szereplők sorra belezuhannak. A teret középen egy emelvény osztja ketté. Ezen a kifutón azonban nem a legújabb divatot, hanem a csábító, de alattomosan pusztító eszméket látjuk kibontakozni. Az áttetsző, alulról megvilágított játéktér laboratóriumszerű hatást kelt: mintha egy mikroszkóp alatt vizsgálnánk az elembertelenedés folyamatát. A szuggesztív fény- és hanghatások a néző érzékelésén, képzeletvilágán keresztül teremtik meg az orrszarvúk jelenlétét. A recsegő, ropogó hangok a láthatatlan, de egyre közeledő, egyre fenyegetőbb rinocéroszcsordát idézik meg, és egyben világunk törékenységét, civilizációnk szétesésének veszélyét hangsúlyozzák.

A történet központi szereplője a közönyös, unalomba süppedt, enyhén másnapos Bérenger (Kónya-Ütő Bence), aki barátjával, a nagyravágyó, piperkőc Jeannal (Pálffy Tibor) üldögél egy kisvárosi ká­vézó teraszán. A makulátlan megjelenésű Jean felsőbbrendőségének tudatában oktatja ki Bérengert, kifogásolva hanyag öltözködését és életvitelét. Jean számára fontos a társadalomban betöltött szerepe, büszke rá, hogy teljesíti hivatali kötelességét. Mindezt egy asztal tetejére állva deklamálja, míg Berenger arra panaszkodik, hogy nincs benne elég akaraterő. „Minden pillanatban érzem a testem, mintha ólomból volna, vagy mintha egy másik embert cipelnék a hátamon. Még nem szoktam meg önmagamat. Nem tudom, hogy én vagyok-e.” Irreális életérzése egyfajta védekezési forma egy elfogadhatatlan, elviselhetetlen valósággal szemben. Menekülés egy olyan világból, amely a folyamatos hatalmi harcra redukálódik. 

A társadalmi státus fontosságát ecsetelő diskurzusba egy légy zümmögése rondít bele (Jean egy óvatlan pillanatban végez vele). Jelentéktelennek tűnő részlet, amely előrevetíti a későbbiekben egyre fokozódó abszurd események sorát.

Váratlanul egy rinocérosz vágtat végig a városon. Egyre erősődő, majd hirtelen elnémuló robaj hallatszik. Sűrű, gomolygó füstfelhő borítja el a színpadot. Percekig alig látni valamit. Nehéz megfejteni, hogy mi történik. Az irracionalitás kellős közepén vagyunk. Bár a kisváros lakói a kezdeti megdöbbenés után igyekeznek napirendre térni az események fölött, a megszokott ész és logika többé nem működik. A párbeszéd megszűnik: mindenki csak saját mondanivalójának akar érvényt szerezni anélkül, hogy meghallgatná a másikat. A Logikatanár az elmélkedés szabályaira oktatja az Öreg urat, ezzel párhuzamosan egy másik asztalnál Jean életvezetési leckéket tart Bérengernek. A két beszélgetés replikái időnként összeszövődnek, virtuóz ritmust teremtve. 

A második körben áldozata is van a rinocéroszoknak: brutálisan eltapossák a Háziasszony macskáját. A szemtanúk döbbenten, meredten állnak. A Logikatanár szenvedélyesen értekezik arról, hogy egyszarvú vagy kétszarvú, ázsiai vagy afrikai volt a rinocé­rosz. Okfejtése, amelyet a kávézóban ülők megbabonázva hallgatnak, akár a kisdiákok az iskolában, nem kínál megoldást, csupán tovább bonyolítja a problémát. Bérenger szóvá is teszi, a Logikatanár viszont azzal érvel, hogy „természetesen nem, de ily módon szabályos a kérdés felvetése.”

Az orrszarvú megjelenését a hivatalnokok iróniával és hevesen tagadják: „Az önök orrszarvúi csak a háziasszonyok agyában tudtak megjelenni” – mondja Botard, a szkeptikus értelmiségi, majd így zárja: „Kollektív pszichózis, Dudard úr, kollektív pszichózis! Mint a vallás, ami a népek ópiuma.” A város lakói fokozatosan ráébrednek: saját ismerőseik alakulnak át rinocéroszokká. Legelőször Boeuf úr, Beranger munkatársa válik orrszarvúvá. Mély, állati bőgését megdöbbenéssel hallgatják munkatársai. Felesége úgy dönt, nem hagyja magára, utána ugrik. Rinocérosszá válik Jean, a hiú kispolgár, Botard, a tagadó értelmiségi, Dudard, a félelmetes behódoló, Papillon, az elkötelezett főnök, aztán Daisy, az igéző szépség is.

Az előadás egyik legmegrendítőbb jelenete az, amikor Jean alakul orrszarvúvá. Pálffy Tibor elemi erővel jeleníti meg az átváltozást. Fokozatosan építkezik, egyre félelmetesebb lesz, vonásai eltorzulnak, felborzolt haja csapzottá válik, ruháit sorra ledobja, végül már anyaszült meztelenül tombol, megállíthatatlan ösztönlényként viselkedik. A természet törvényeit ülteti a moralitás helyébe, a humanizmusnak szerinte vége. Brutalitása elképesztő, még a barátját, Bérengert is el akarja taposni. Hatalmas csörömpölés közepette indul meg feléje, ám egy rugalmas, kifeszített vászon állja útját. A tombolás után egy megdöbbentően fájdalmas átváltozást látunk, egy csendes átalakulást, amely során a vászon mögött mozgó emberi test elveszíti körvonalait, fokozatosan rinocérosszá változik. Az identitását elvesztő ember csendes tragédiája szólal meg ebben a jelenetben.  Jean átváltozása, a járványként terjedő rinoceritisz félelmet kelt Berangerben. Látva a folyamat iszonyatos, természetellenes jellegét, attól tart, hogy ő maga is rinocérosszá válhat. Egy fehér kendővel köti be a fejét, talán ezzel is megakadályozva, hogy kinőjön a rinocéroszszarva. Félelme nem ok nélkül való, hiszen a környezetében lévő embereket sorra csábítja el az állatiasság. Dudard a rendszer elkötelezettjeként jelenik meg a szorongó, fejfájásra panaszkodó Bérengernél. Tartása, viselkedése az ideológiák fanatikusaira hajaz. Egyik szemében a náci felsőbbrendűséget idéző kék kontaktlencse. Megjelenése félelmetes, végig olyan érzésünk van, mintha be akarná hálózni Bérengert. 

Bérenger kapcsolata Daisyvel az őszinte emberi szeretet megnyilvánulása. Ez marad az utolsó menedék, az egyetlen mentsvár az egyre ijesztőbb méreteket öltő rinoceritisszel szemben. A szeretet azonban képtelen megmaradni ebben a szorongató közegben. Daisy gondoskodása, az összetartozás élménye végül árulásba fordul. Elvarázsolva a rinocéroszok szépségétől és énekétől, Daisy úgy távozik, hogy az Bérengernek szinte fel sem tűnik. Háttal ül neki, csak hosszú pillanatok múlva veszi észre, hogy egyedül maradt. Bérenger az egyetlen ember marad, aki megőrzi önazonosságát egy olyan világban, ahol az identitás fogalma már értelmét veszítette. Az egyetlen ember marad a rinocéroszok között, aki ragaszkodik érző, gondolkodó emberi mivoltához. Kétségek gyötrik ugyan, de szembeszáll az elidegenedett világgal. Semmi sem tudja meggyőzni őt arról, hogy bármi más is lehetne, mint ember. Ez az ellenállás teszi őt szabaddá. Hátborzongató magánya egy végső pusztulás és egy összetört reménység lehetőségét egyaránt felvillantja. Egyszerre bízunk benne és mégsem, hogy a dolgok jóra fordulhatnak. 

Nagy Enikő