– Némi túlzással Kovásznán minden ház saját mofettával rendelkezik, ami lehet áldás, de kezelhetjük halálos veszedelemként is. Kardiológusként, a mofetták tanulmányozójaként ön melyik párton áll?
– Anno a kovásznai szívkórház mofettája, meg a magánmofetták értékeit is a marosvásárhelyi orvosegyetem biofizikai tanszékének professzorai mérték: mennyi a radioaktivitás, a sugárzás, mennyi a szén-dioxid-koncentráció, milyen a hozam. Ma állandó felügyelet van, amit általában a szívkórházból nyugdíjba ment asszisztensnők biztosítanak. Legendák szólnak arról, hogy az ötvenes években az egyik magánmofetta hivatalos engedéllyel működött, abban a korban, amikor mindent leradíroztak, ami magánkézben lévő kisipari vállalkozásnak számított. Fazekas János elvtárs viszont meg volt győződve, hogy az ő érszűkületére csak egy bizonyos mofetta hatásos, ezért az kivételes működési engedélyt kapott. Személy szerint ahhoz ragaszkodom, hogy minden mofettánál legyenek kiírva az ellenjavallatok, ellenőrizzék rendszeresen a gázszintet, a tevékenységet állandó személyzet felügyelje.

– Korántsem háromszéki származású emberként hogyan került ide, illetve ragadt itt?
– Negyedéves diákként voltam először a szívkórházban egy klinikai kutatás okán, azt vizsgáltuk, mi történik az infarktusos betegekkel, ha beállítjuk őket a mofettába. Tudtam, hogy országos jelentőségű intézetbe érkezem, olyan főorvossal, aki megteremtette és beüzemelte a kórháznak a klinikákkal való kapcsolatát. A nehéz körülmények között is bővült a kórház, minden évben tudományos szimpóziumot rendeztek Kovásznán, itt lehetett fejlődni. Ugyanakkor állandó volt a forgás, egy 650 ágyas kórházban valamennyi betegcsoportból kellő számú tesztalany állt rendelkezésre. Innen már csak egy lépés, hogy az ember valamennyi betegét szakmailag, emberileg egyaránt kihívásként kezelje.

– Az orvossá válását milyen körülmények alakították?
– Eredetileg arra gondoltam, milyen jó volna pszichológiát végezni, ám a hetvenes évek Romániájában ez már gyakorlatilag egy nem létező szakma volt. Amikor tizenkettedik osztály elején összefutottam az igazgatómmal, és ő rákérdezett, na, kicsi Tatár, döntöttél-e, hova mész, rávágtam, hogy orvosira, talán akkor békén hagy. Amúgy is létezett Szászrégenben annak a hagyománya, hogy a legjobb tanulók Vásárhelyre mennek orvosira. Otthon az ebédnél elmeséltem, hogy találkoztam a dirivel, kérdezte, hová megyek, én meg azt mondtam, orvosira. Mire édesanyám és édesapám azt mondta: kislányom, jól meggondoltad? Mert az egy nagyon nehéz hivatás. Rá két hétre meghalt az édesapám, akut infarktus vitte el, onnantól kezdve pedig az munkálkodott bennem: ő azzal a tudattal ment el, hogy a lánya orvosira készül.

– Valamilyen predesztináció szólalt volna meg, esetleg orvoselődök „hívása”?
– Semmi ilyesmi, édesanyám érmelléki, partiumi, református lelkész édesapám szilágysági származású – sokgenerációs lelkészi család az övé, a felmenőket és mai utódokat is beleértve –, ötéves voltam, amikor Régenbe kerültünk. A „jó” magyar iskolába nem járhattam, nem abban a körzetben laktunk, velem, a pap leányával pedig nem kivételeztek. A család ezek után úgy döntött, menjek a német iskolába, amit édesapám komoly válságként élt meg, hiszen a gyermeke csakis magyar iskolába járhat, ha ő azt mondja a híveinek, hogy ne adják román iskolába a gyerekeiket. Kezdetben egyetlen szót sem tudtam németül, de talpon maradtam, nyolcadikig oda jártam. Viszont már első osztályban karácsonyra megkaptam Benedek Elek gyönyörű meséskönyvét, azt mondták, kislányom, te már tudsz olvasni németül, magyarul is tudnod kell. Aztán kiderült, hogy nem ismerek magyar verseket. Édesapám a következő módszerhez folyamodott: a prédikációhoz kellene egy Reményik-idézet, keressem meg neki. Mire megtaláltam, el kellett olvasnom a fél kötetet. Vagy: kislányom, az nem lehet, hogy nem tudsz egyetlen Vörösmarty-verset sem. Válassz egyet! Az embernek megint el kellett olvasnia tízet, míg döntött, melyiket tanulja meg. Karácsonykor a templomban is kellett verset mondani, egyszóval rengeteget olvastam. A líceumi felvételin viszont kiderült, hogy magyar nyelvtanból súlyos hiányosságaim vannak. A vizsgán Petőfi szabadságszeretetéről kellett írni az irodalmi részt, tőle sok verset olvastam, de fogalmam sem volt, mi szerepel a tankönyvekben. De hát Isten, szabadság, szerelem, arról lehet gyönyörű esszét írni, akár nyolcadikos korban is, amikor az ember annyira hisz a szabadságban és a szerelemben. Bejutottam, viszont kilencedikben a táblánál csak németül tudtam gyorsan szorozni vagy számolni, annyira bennem volt az előző nyolc év. Mégsem merült fel bennem soha más, mint hogy erdélyi magyar vagyok.

– Annak idején milyen jövőképe volt: klinikai orvos vagy kutató? Mi volt a pakliban?
– Klinikai orvos mindenképpen, hiszen gyógyítani akartam. Nem tagadom, az egyetemi évek során felmerült bennem, hogy orvosi diplomával biokémiával is lehetne foglalkozni, ám amikor harmad­évesen bekerültünk a klinikára, rájöttem, engem csak a beteg ember érdekel. Abban az időben kezdődött az a trend, hogy az akut infarktus után minél hamarabb vissza kell adni az aktív életnek az embereket. Kikeli Pál professzor – akkoriban egyik tanársegédünk volt – egyszer odaadott nekünk egy pszichológiai tesztet a szorongásról. Miért kell ez, kérdeztem. Mert az infarktusos betegeknél szeretnék alkalmazni. Elkezdtem olvasni: megint utolért a pszichológia, a klinikai pszichológia. Akkoriban már negyedévenként jöttünk kutatni Kovásznára, én pedig a pszichés problémákról kezdtem írni az államvizsga-dolgozatomat. Óriási merészség volt kezdőként különböző személyiségtípusokról írni, mondom visszatekintve a mából. 

– A jelenség viszont már-már kutatói vénát sejtet. Soha nem kívánkozott az akadémiai szférába? 
– Kezdetben tápláltam hasonló álmokat, de magyar papleányként nem maradhattam Marosvásárhelyen. Aki nem párttag, az ne akarjon egyetemi karriert. A ’89-es események után hívtak Marosvásárhelyre, igent is mondtam, változóban lévőnek tűnt a világ. 1990. március 20-ára kellett felvinnem a dossziémat Vásárhelyre, még álltak az utcán a tankok. Amikor megtudtam, hogy Péter Mihály tanáromat, aki negyven éven át oktatott a román és magyar tagozaton, román egyetemisták elverték, azt mondtam, nem akarok olyan helyen élni, dolgozni, ahol ilyesmi előfordulhatott. Visszajöttem Kovásznára, örültek nekem, azt mondtam, bebizonyítom, hogy innen is meg tudom írni a doktorimat. A szívkórházba házhoz jöttek a tesztalanyok Temesvártól Suceaváig. Évszázados empirikus tapasztalatokat tudtunk alátámasztani tudományos kutatásokkal. Utána azt mondtam: lássuk, milyen irányba fejleszthetjük tovább a kardiológiát? Arra jutottam, ha eljön ide valaki 16–18 napra, egyik első feladatom segíteni neki helyes betegségképet kialakítani a szívproblémájáról. Mert Romániában nem csak funkcionális analfabetizmus létezik, súlyos a téveszmék elterjedtsége is. Igyekszem kivizsgálni a hozzánk érkezőket, beállítani a kezelést – sokukat korábban soha nem látta kardiológus –, párhuzamosan pedig megtanítani őket együtt élni a betegséggel.

– Miért tartja a fontosnak a betegségtudat formálását?
– Mivel a szív- és érrendszeri problémák 95 százaléka krónikus betegség, roppant fontos, hogyan dolgozza fel az ember az állapotát. A medicina egyre inkább elmegy az ultraszakosodás felé, ami fokozza a felelősségmegosztást, ebben a folyamatban pedig sokszor elvész a beteg. Aki ahogy idősödik, annál inkább „összegyűjt” egyéb szervrendszeri betegségeket is, amelyeket pedig valahogy együtt kellene menedzselni. Klasszikus eset: volt egy infarktusa, jött egy szívritmus­zavar, közben cukorbeteggé vált, talán egy gyomorvérzésen is átesett. Mindezt az ember először érzelmileg reagálja le, hiszen míg tegnap még hegyekben túrázott, most már infarktus után van. Egyik vadászpilóta páciensem azt mondta, egyszerűen nem tudja elképzelni az életét a földön. Negyvenévesen volt egy infarktusa, és bár fizikailag teljesen rehabilitáltnak számít, azaz a földön bármilyen munkát elvégezhet, jó a terhelhetősége, vadászgépre már nem engedhetik. Egy ilyen ember számára új életcélt kell megfogalmazni, és ez már az orvosi pszichológia területe. Mivel minden ember más, sosem unom meg, a dolog nem válik gépiessé. Jönnek olyanok is, akik startból nagyon súlyos pszichés problémákkal küszködnek. Egy könnyen beállítható vérnyomás-ingadozással biológiai­lag aránylag egyszerű esetről van szó, pszichiáter nélkül mégsem fog tudni kimászni a gödörből. Márpedig vannak megyék, ahol egy szem pszichiáter sincs.

– Sikerült megszeretnie Kovásznát?
– Sok előnye van, nyugodt, csendes, biztonságos, tiszta város. Ugyanakkor olyan segítőkész, figyelmes szomszédaim vannak, akikért minden nap hálát adok a Jóistennek. Olyan pluszok ezek, amelyeket egyetlen nagyvárosban se kapnánk meg. Az idekerülésem után egy ideig bent laktam a kórházban, két hétig délutánonként Kányádi Sándor mondta nekem a saját verseit, de másokét is. Egyszerűen nem hittem, hogy ennyi verset lehet tudni. Az én kötetembe pedig beírta azt a szakaszt a Halottak napja Bécsben című verséből, amit kigyomlált a cenzúra. Vagy a hosszas beszélgetések Sütő Andrással. A nyolcvanas évek elején több nyáron át Kovásznán volt Huszár Sándor és a felesége. Beszélgettünk, elmondta, mit próbál kezdeni a Hét folyóirattal a cenzúra körülményei között. A mai napig sajnálom, hogy Domokos Gézától nem kérdeztem meg, hogyan került a tévébe ’89. december 22-én. A magas vérnyomással beutalt Gyarmathy János szobrászművész – akiről kiderült, hogy Régenben alattam járt iskolába, és tudta, kihez jön kezelésre – készített nekem egy kisplasztikát: jól csak a szívével lát az ember. De volt egy kolozsvári román zeneszerző is, Dan Voiculescu, aki egy reggel a kórteremben kottakézirattal fogadott: doktornő, ma így énekeltek a madarak. Ezt más kórházban nem kapja meg az ember.

– Élete egy szakaszában közéleti szerepet is vállalt. Abban mi volt a kihívás?
– Az akkori vajnafalvi lelkész győzött meg, hogy induljak az RMDSZ-előválasztásokon – bizonyára azért, mert egy holland alapítvány révén volt némi közöm a városi kórház felépítéséhez –, ahol legnagyobb meglepetésemre én kaptam a legtöbb szavazatot. A néhai férjem akkor azt mondta: ha már megméretted a szimpátialistádat, tessék beállni. Négy éven át városi tanácstag voltam, ennyi idő alatt ki is derült, hogy nem az én világom. Aztán Demeter János megyeitanács-elnök megkért, nyelvtudásom, hollandiai kapcsolataim révén segítsek felfuttatni a tanács nemzetközi kapcsolatait, így lettem megyeitanács-tag. Tényleg szép és érdekes munka volt az Európai Régiók Társaságában. Igyekeztünk elmondani, kik vagyunk, mert Európában sokan csak akkor szembesültek azzal, hogy Románia közepén van egy megye, amely lakosságának 78 százaléka magyar. 

– Nyugdíjas orvosként is praktizál, de mikor szorít időt másra is? 
– Ne aggódjon, azért van más is az életemben: utazgatok, igyekszem minél több kulturális eseményen jelen lenni. És most már tényleg írom a családfát, mert az ember rájön, mennyire hiányosak akár a családdal kapcsolatos ismeretei is. Negyedik generációs papok is vannak a családban, két fiatal unokaöcsémnek megígértem, hogy összeállítok egy monográfiát arról a nagyjából negyven gyülekezetről, ahol lelkészként szolgáltak a család különböző tagjai. Megpróbálom sorra látogatni ezeket a gyülekezeteket, lefényképezem a templomokat, a szószéket, megnézem, hogy a családtagjaim szolgálata idején hány lelkes volt a gyülekezet, most hányan vannak, milyen családi események történtek abban az időközben. A családi történetben például az is benne van, hogy Ady Endre édesanyja még élt, mikor édesapám Érmindszenten volt lelkész, úrvacsorát is adott neki. Azt mondtam, összeszedem, mert ha én most nem csinálom meg, akkor senki.

Dr. Tatár Márta
Kardiológus főorvos, 1953. április 22-én született Szilágyballán. Iskoláit Szászrégenben végezte, az első nyolc osztályt német tannyelvű iskolában, majd a 2-es számú Elméleti Líceum magyar reál tagozatán érettségizett. 1978-ban diplomázott a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Általános Orvosi Karán. 1982-ben belgyógyász szakorvosi vizsgát tett, 1985–1986-ban a bukaresti Országos Kardiológiai Intézetben vett részt kardiológiai képzésen, 1986-tól kardiológus szakorvos, 1992-től kardiológus főorvos. Doktori tézisét 2000-ben védte meg. 1980-tól a kovásznai szívkórház orvosa, 1985-től 2023-as nyugdíjazásáig osztályvezető főorvosa. Kutatási területei: szív- és érrendszeri betegségek prevenciója és rehabilitációja; a kovásznai komplex rehabilitációs modell hatékonysága különböző szív-érrendszeri betegségekben; a természetes szén-dioxid (CO2 fürdő és mofetta) szerepe a kovásznai rehabilitációs programban. A Székelyföldi mofettás könyv társszerzője (Háromszék Vármegye Kiadó, 2017).