Megszöktem a pokolból 3.

Meg kellett várjuk, míg a szerelvény elmegy, s akkor mi is elindultunk, keresztül mezőkön, dombokon. (…) El­érünk egy völgybe, s hát egy nagy folyó hömpölyög előttünk. (…) A Putna folyó volt. (…) A bicskámmal vágtam egy jó nagy botot, s mese nincs, neki kell indulni. (…) Hát a hátunk mögül nem reánk lőttek?!… Úgy süvített a golyó a levegőben: sütty, sütty, sütty. Három lövedék szállt el mellettünk. Nem tudtuk, hogy tényleg őrség volt-e, vagy híd volt-e a közelben vagy miféle, de nem vadászfegyverből lőttek, hanem éles golyóval, mert a vadászgolyó nem süvít úgy, mint a katonai. Kiértünk a partra, lenyomogattuk magunkról a vizet, s úgy, ahogy voltunk, indultunk is tovább. (…) Jövünk mi ketten a hegyek tetején, s hallom, hogy bennebb, a völgyben valaki magyarul vitázik a kollégájával. (…) Hoppá, álljunk meg egy cseppet, ezek nem az én barátaim-e, Móziék? De nem ők voltak. Kiderült, hogy egy ikafalvi s egy árkosi öreg vitatkozott. (…) Azok az emberek valamelyik falunál szöktek meg. Az apácai Sós Árpi kivágta a vagon fenekét, s onnan szöktek el még Foksány előtt. Akkor sokan szöktek volt el, s a kórécsomókban bujkáltak, s ott találkoztunk, a hegyek között. Tehát négyen lettünk. Az andreaşi helységeknél, amikor jövögettünk (…), a hegyek között egy pásztorház volt. A kutya ugat, ugat, ugat. (…) Látom, hogy az ajtó kinyílik, s petróleumlámpával a kezében egy hosszú fehér hajú öreg, ilyen deréköves, parasztöltözetű pásztor kilép az ajtón. (…) Odamegyek közelebb, s fütyölök a többieknek, hogy jöjjenek ők is. Odaérkeztek, s már négyen lettünk. Azt mondja az öreg román: „No haideţi în casă, mai avem doi nemţi în casă! (Jöjjenek be, még van két német a házban!) Bemegyünk a házba, s hát tényleg ott van két német, golyószórószalagokkal, teli fegyverrel, golyókkal, géppisztolyokkal. Ezek nem foglyok voltak, hanem a frontról visszavonuló valamelyik német alakulattól lemaradt s elveszett, bujkáló katonák. (…)

Na, a ruhánk s kapcánk valamennyire megszáradt, s indulunk, nehogy még valami meglepetés érjen, még reánk jön valaki, s észreveszi, hogy szökevények vagyunk. (…) A németek, amint látták, hogy mi, a magyar foglyok készülődünk, hogy induljunk, ők sem maradtak egy percet sem, hanem felálltak, s ők is jöttek velünk. (…) A németek elmentek északi irányba, s mi megint négyen maradtunk. Elindultunk tovább, fel az andreaşi részeken. Ahogy jövünk ott a völgyön, a gyermekek már mentek iskolába. Már kivirradt volt. Az öreg, az ikafalvi János bácsi örökké abban járt, hogy ellentmondjon, s örökké ő legyen a vezér. Én egy kicsit lemaradtam. Mentünk keresztül a házcsoportok között, vagy kettőn már keresztüljöttünk, s ahogy négy-öt gyermek jött szembe velünk, mentek iskolába, gondoltam, megkérdezem, hogy mi a helyzet a környéken, van-e katonaság, őrség vagy ilyesmi. (…) Hát ugye, ott is volt helyőrség, népőrség felállítva. A csoport után megyek, s mondom az öregnek: János bácsi, figyeljen ide, a gyermekek azt mondják, hogy itt fennebb van valami fegyveres népőrség.

– Hallgass – azt mondja –, ne okoskodj! Örökké tudóskodsz…

– Hát én nem tudóskodok, azt sem tudom, maga ki, s maga sem tudja, hogy én ki vagyok, de én annyit tudok, hogy ide a házak közi nem megyek bé! (…) S avval nekivágtam az oldalnak balra. Ilyen borsikás oldal volt, a hóban törtettem ki azon. Már jó messze voltam, majdnem beértem volt a fák közi, amikor egyszer hallom, hogy a hátam mögött a kutyák ugatnak. Megfordultam, s hát látom, hogy valaki fut utánam, de nem tudtam felfedezni, hogy Miklós-e. Hát csak megbánta, csak utánam futott. Utolért, s aztán ketten jövögettünk a hegyek között. Eltelt vagy két nap, nem tudtunk senkiről semmit, csak ketten jövögettünk. Keresztüljöttünk Nerujánál, elhagytuk Lápost, árkon-bokron, völgyeken keresztül. Lápos az utolsó helység, ahol a nagy, magas hegyekből engedik be az oldalon a rönköket télen. Kimásztunk a marton, a sziklás oldalon, s amikor kiértünk, egy kicsit megpihentünk. A hó alatt folyik a patak, a vízből illogattunk, s a havat szopogattuk. Hát nézek béfelé, nagyon messze, bent a lejtőn egy emberfélét látok mozogni. Ki az? Hát János bácsi, az ikafalvi. De látom, csak egyedül jön. Megvártuk, hogy érjen kinnebb. (…) „Ott elkaptak, vagy három civil, s egy fegyver nélküli fiatal suhancra reabíztak, mert a fegyveresek elindultak utánatok. (…) Igen, futottak utánatok, hogy titeket is kapjanak el. Mondom Jóskának, te, ennél a gyermeknél nincs fegyver, gyere, lépjünk be a patak fenekibe, túl ki, s kész, mehetünk. Avval én bészöktem a patakba, s otthagytam Jóskát… Hát mit csináltam volna, a gyermek rea­vetette magát, Jóskát nem engedte el, s én elmenekültem.”

Avval elindultunk hárman tovább. Menet közben nappal még beszóltunk vajegy helyre, hogy adjanak valami élelmet, mert semmink se volt. Kérdezték, hogy honnét jövünk, kik vagyunk. Mondtam, hogy az oroszok innen, Háromszékről egy csomó juhot elhajtattak ide bé, a Regátba, s most vissza, haza kéne menni, de sem pénzt nem adtak a vonatra, sem élelmet, semmit. Így aztán félrevezettem egy kicsit őket, nehogy észrevegyék, hogy kik vagyunk, s nehogy megtámadjanak vagy valami. (…)

Addig mentünk a Kárpátok gerincén, amíg elértük Háromszék legmagasabb hegycsúcsát, a Kovászna feletti Lakócát. Ott voltak a honvédőrsöknek a maradványai, s ott voltak még a lövészárkok s a vasbeton erődítmények a hegyek oldalán. Azok a Szent István-i határnak a jelei voltak. (…) Estére beérkeztünk Zabolára. Nem tudtuk, melyik falu, de egy csűrön egy udvarra elémentünk. Egy fiatalasszony volt otthon a két gyermekével, annak is oda volt az ura katonának. Kérdeztük, hogy ez milyen falu, s azt mondja, hogy Zabola. Megvendégelt, aztán elmentünk. (…)

Nekivágtunk a határnak, s mezőről mezőre mentünk keresztül, amíg megérkeztünk Torjára. Aznap estétől hajnali három órára odaértünk Torjára, ennek a Miklósnak a lakására. (…)

De én annyit mentem Bükszádig… Még féltem is, hogy jön vajegy medve vagy farkas, én ott egyedül a hóban, s ha megtámad, mit tudnék csinálni… De biztatott a bot. Orosz sapka volt a fejemen, rajtam orosz köpeny, hátamon a nagy fogolypecséttel, s gondoltam, akárki előtt gyanúsnak tűnök. Úgy néztem ki tényleg, mint egy partizán. (…) Bejövök Bükszádra, ott lakott egy ismerős falumbeli, Zólya István az egyik utcában. Bementem, még ott is ennem adtak. Mondom, ne, honnan jövök, mi történt. Az ő húga, Zólya Mária lett a mostani, második feleségem. (…)

S elindultam keresztül a hegyeken Uzonkafürdő felé. Pont ott mentem hazafelé, ahol azelőtt kivittek a frontra, Uzonkafürdőn keresztül. Ismertem az erdei utakat, tudtam, hogy ez már biztos helyzet számomra. De azért örökké gyanakodtam, hogy vajon mi üti elé magát, vajon lesz-e hirtelen meglepetés. Uzonkában nem volt senki ismerősöm, úgyhogy ott nem töltöttem az időt. A borvízből ittam egyet, s a kicsi falun egykettőre keresztüljöttem, s eregéltem le a Hatod völgyin. Elhagyok egy hidat, el még egyet, fahidak voltak akkoriban. Úgy éreztem magam, hogy most már teljesen szabad vagyok, most már itthon vagyok, még fütyörésztem… Talán a harmadik hídnál tartottam… hát ki gondolta volna… Ahogy a hídon majdnem keresztüljöttem, két oldalról két orosz katona felszökik: „Sztoj! Igyi szudá! (Állj! Gyere ide!) (…) Magyaráztam, ahogy tudtam, s sírtam… Úgy hulltak a könnyeim, hogy csoda… Gondoltam, nem hiszem, hogy meglőjenek, de már azt is elgondoltam magamban, nem baj, ha itt meglőtök is, innen csak hazakerülök… Ha mindjárt holtan, de innen már hazavisznek, valaki csak megtalál… Az egyik odaküldött a sánc szélére. Odamentem hátrálva. Inti, hogy forduljak meg. Mire megfordultam, a zárdugattyút a vörös hajú becsattintotta. Már éreztem, hogy a golyók futnak keresztül rajtam… De nem sütötte el a fegyvert, mert az öreg nem hagyta. (...)

Amíg beszélgettünk, láttam, hogy újságpapírba sirítik belé a dohányt. Meggyújtották a szivarat, s nem lőttek belém. De ahogy elindultam hazafelé, éreztem, hogy jaj, Istenem, most lőnek le, most lőnek le… ezek csak viccelnek velem, elengednek, s közben hátból belém eresztik a golyót, s avval kész… Mind vártam, hogy lőnek-e, vagy nem lőnek, de nem mertem visszanézni, nem mertem volna visszanézni semmiért, mert gondoltam, hogy még rosszabbat csinálok. De jöttem-jöttem sietve, már nagyobbakat léptem, s gyorsabban, hogy minél hamarébb távozzak. (…) Beértem Nagybaconba, s felkerestem Mokán Tibort. Katonakollégám volt. (…) Még nem hallott semmit Móziék felől. Aztán kiderült, hogy ők egy nappal hamarább hazaértek, mint én. Ők hat napra jöttek haza, s én hétre. Ők Kommandóra lyukadtak be, én pedig Zabolára. Jövök Bibarcfalván keresztül, s az alsó borvízforrásnál egy szán utolért. Egy pap volt, valamiért Barótra tartott. (…)

Na, avval aztán hazamentem. Hát volt ott nagy öröm…