Nem tartom magam „vérbeli” fociszurkolónak, de a nemzeti töltetű találkozók már zsenge koromban leültettek a rádiókészülék mellé vagy a televízió képernyője elé, annak függvényében, hogy mire volt lehetőség. Gyakran előfordult ugyanis, hogy mi, erdélyiek, csupán Szepesi György szívből fakadó rádióközvetítése révén követhettük a pályán történteket.
A hetvenes évek közepétől azonban már több száz kilométert megtettünk azért, hogy a Magyar Televízió jóvoltából láthassuk és így közvetlenebbül átélhessük a magyar labdarúgó válogatott játékát. Ezrek gyűltek össze egy-egy ilyen helyszínen, például a Kolozsvár melletti Feleki-tetőn vagy a Bükkben, hogy teli torokból biztathassák a nemzeti tizenegyet. Hogy a szigorú tiltás és az egyenruhás, illetve civilbe bújtatott pribékek masszív jelenléte és éber tekintete ellenére könnyes szemekkel álljanak vigyázzban, amikor felcsendül nemzeti imánk. Hogy az utak szélén és erdők tisztásain folyamatosan dübörögjön: „Ria, Ria Hungária!”
Feszült figyelemmel követtük a piros-fehér-zöld mezbe öltözött csapat játékát és olykor görcsbe rándult gyomorral szurkoltunk nekik. A teljesítményük függvényében dicsértük, vagy kritizáltuk, de soha sem mocskoltuk őket. Hol örömmámorban úszva, hol lógó orral, de mindig méltósággal vettük tudomásul az eredményt, és a következő meccsen újra szívvel-lélekkel buzdítottuk kedvenceinket.
Hozzájuk való viszonyulásunk a mai napig változatlan maradt, ezért megdöbbent az a szennyáradat, ami a baloldali médiából és a közösségi oldalakról ömlik felénk a november 16-án Budapesten elveszített magyar–ír labdarúgó mérkőzés kapcsán. A hosszabbítás utolsó pillanatában becsúszott és az ellenfélnek győzelmet hozó gól miatti bánkódás, szomorkodás vagy akár kesergés érthető és jogos. Magam is hasonlóan érzek, és nem csak. Sokunknak fáj, kegyetlenül fáj a végeredmény és kell is fájnia. Ez viszont semmiképp sem torkolhat a saját csapatunk ócsárlásába, becsmérlésébe és pocskondiázásába. Már csak azért sem, mert az egy teljesen más, a magyartól idegen, hozzá méltatlan magatartás és viselkedésforma. Főleg, ha még káröröm is tapad hozzá.
Egyesek viszonyulását észlelve, óhatatlanul megfogalmazódik bennem a kérdés: milyen ember az, aki lelkesítés helyett gyalázza az övéit? Aki együttérzés helyett beletapos a lelkivilágukba? Aki vigasztalás helyett, szidalmazza őket? Aki segítség helyett támadásba lendül ellenük? A válasz részemről egyértelmű: hitvány, aljas és ocsmány. Már csak azért is, mert mindezt ártó szándékkal teszi. A nemzetnek való ártás szándékával.
Ami a magyar labdarúgó válogatottat illeti, megköszönöm nekik a számtalan felemelő élményt és örömteli percet, amelyekben a világbajnoki selejtező során a világ magyarságát részesítették. Ugyanakkor fejet hajtok a továbbjutás érdekében kifejtett erőfeszítésük, küzdeni tudásuk és győzni akarásuk előtt. Mély meggyőződésem, hogy lesz még alkalmunk büszkék lenni rájuk a jövőben is. Huj, huj, hajrá!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
