Magyar királylány Türingiában

Erzsébet, az Árpád-házi II. András magyar király és Meráni Gertrúd (a Katona József Bánk bán című drámájából ismert Merániai Gertrudis, külföldön Andechsi Gertrúd) lánya 1207-ben született, valószínűleg július 7-én, vélhetően Sárospatakon vagy Pozsonyban, esetleg Óbudán – nem tisztázott.

Erzsébetet már kisgyermekként Hermann türingiai őrgróf legidősebb fiának szánták feleségül. A házassági terv hátterében valószínűleg hatalmi-politikai megfontolások álltak. Anyja családja, az Andechs–Meráni-ház, éppúgy, mint a türingiai Ludowinger-dinasztia, Európa legbefolyásosabb nemesi családjai közé tartozott. Erzsébetet 1211-ben, mindössze négyéves korában, gazdag hozománnyal együtt Türingiába vitték, apósa udvarában nevelkedett.

Udvarhölgye, Guda élénk, akaratos, találékony, erős igazságérzettel megáldott és mélyen vallásos gyermeknek írja le Erzsébetet. Már kislány korától kezdve buzgó ájtatosságot mutatott, és játékban, komoly helyzetekben egyaránt Istenre irányította figyelmét.

Hermann türingiai tartomány­gróf 1217-ben meghalt, és fia, Lajos 17 évesen vette át a hatalmat. 1221-ben IV. Lajos türingiai tartománygróf és a 14 éves Erzsébet Eisenachban, a Szent György-templomban kötött házasságot. A források egybehangzóan állítják, hogy házasságuk boldog volt. Lajos – aki egyébként határozott és néha kíméletlen politikus volt – feleségéhez olyan hűséggel és gyengédséggel viszonyult, ami eltért a kor nemesi szokásaitól. Jótékony tevékenységében – a szegények és betegek ápolásában – támogatta, sőt, a szolgálólányok vallomása szerint bátorította is feleségét.

Az udvar előkelősége és bősége egyre inkább zavarta Erzsébet benső elhivatottságát. A magyar királylány már gyermekkorától fogva idegenkedett a pompakedveléstől, erőteljes szegénységideál alakult ki benne.

Erzsébetnek és Türingiai Lajosnak három gyermeke született: Türingiai Hermann (1222–1241) apja örököse lett a trónon, felesége pedig Braun­schweig-Lüneburg Heléna volt (1231–1273); Türingiai Zsófia (1224–1275) II. Henrik brabanti herceg felesége lett – az ő fiuk, Henrik Hessen első tartománygrófja volt, ezért Erzsébetet gyakran a Hesseni-ház ősanyjaként tartják számon; Türingiai Gertrúd (1227–1297) apja halála után született, a wetzlari Altenberg premontrei apácakolostorban nevelkedett, és 21 évesen annak apátnője lett, VI. Kelemen pápa 1348-ban boldoggá avatta.

Gotha városa, ahol Erzsébet kórházat alapított

A gothai kórház

Erzsébet és férje, Lajos közösen alakították ki Türingia szociális intézményrendszerének első modern elemeit. Ennek legfontosabb állomása az 1223-ban Gothában alapított huszonnyolc ágyas kórház volt, amelyet mindketten a saját jövedelmükből tartottak fenn és hosszú távú működésre terveztek. Ez a kórház nem csupán karitatív célokat szolgált, hanem a korai intézményesített betegellátás egyik legjelentősebb példája Németországban, és tágabb értelemben Európában is. A kórház működése szorosan kapcsolódott Erzsébet személyes jelenlétéhez és gondoskodásához.

A gothai kórház különleges helyet foglalt el a középkori gyógyító intézmények között. Erzsébet nem csupán alapítója, hanem aktív gondozója is volt, gyakran saját maga ápolta a betegeket. A kórház különös hangsúlyt fektetett a járványos és stigmatizált betegségek, köztük a lepra ellátására, ami Európában ritkaságnak számított. A gothai intézmény működési elveit később más német városok is átvették, így Erzsébet szerepe az európai szociális intézményrendszer fejlődésében megkerülhetetlen. Ez a kórház tette őt sokak szemében a szisztematikus, intézményesített szociális gondoskodás úttörőjévé.

A szegénység felé fordulása

Erzsébet, aki már fiatal lányként is elutasítóan viszonyult a fejedelmi fényűzéshez, eleinte feltehetően bűnbánóruhát viselt a díszes udvari ruhái alatt, később pedig egyre több értékes ruháját és ékszerét osztotta szét. A szegénységhez való gyökeres odafordulása több látványos cselekedetben is megmutatkozott. Egyszerű gyapjúruhában, karján újszülöttjével ment el a távoli, nehezen megközelíthető templomba. A szertartásra vitt bárány volt az egyetlen jel, amely tehetős helyzetére utalt. Más egyházi ünnepeken is mezítláb és durva gyapjúruhában vett részt a szertartásokon. 

Erzsébet nem elégedett meg az alamizsnaosztással: olyan munkákat is vállalt, amelyeket kortársai megalázónak tartottak, és amelyek messze meghaladták egy előkelő asszony kötelességeit. Gyapjút font, majd szolgálólányaival együtt kendőket és takarókat szőtt, amelyeket a szegényeknek adott. Megmosta és felöltöztette a halottakat, gondoskodott a temetésükről. 1226-tól a Wartburg vára lábánál általa építtetett ispotályban személyesen ápolta a betegeket, különösen azokat, akiknek betegsége külsőleg is eltorzító volt. A források kiemelik Erzsébet gyengédségét a gyerekek iránt: még a leprás, koszos vagy testi fogyatékos kisgyerekeket is átölelte, babusgatta, és apró játékokat vett nekik.

Az ispotályt 1226 elején alapította, amikor súlyos éhínség sújtotta az ország lakosságát. A tél adta az alkalmat első, széles körben ismertté vált segítő tevékenységéhez, amely még a hagyományos jótékonyság keretei között mozgott ugyan, de korát meghaladó mértékű volt. Amíg férje, Lajos a császár udvarában, Cremonában tartózkodott, Erzsébet elrendelte, nyissák meg a tartományi gabonaraktárakat, hogy a nélkülöző népet megmentsék az éhhaláltól. Azoknak, akik még dolgozni tudtak, munkaeszközöket és meleg ruhát osztott ki, hogy saját magukról is gondoskodhassanak. A türingiai udvar egyes tagjai bírálták Erzsébet intézkedéseit, de Lajos határozottan támogatta felesége tetteit, amikor visszatért Wartburgba.

A magyar nyelvterület legjelentősebb Szent Erzsébet-temploma a kassai dóm

Özvegysége

1227-ben Lajos Itáliába utazott, hogy ott csatlakozzon II. Frigyes keresztes seregéhez. Szeptember 12-én, nem sokkal azután, hogy Otrantóban hajóra szálltak, fertőzésben meghalt.

Amikor 1227 októberében megtudta, hogy férje meghalt, Erzsébet összeroppant, és állítólag ezt mondta: „Most meghalt számomra az egész világ, minden gazdagság és minden megbecsülés. Ha most meghalt a férjem, akkor számomra is meghalt a világ.” Ezután – a feljegyzések szerint – mindenét szétosztotta a szegényeknek.

Férje halálával Erzsébet elveszítette azt az embert, aki addig megóvta őt a rokonai, az udvari tisztviselők és a helyi nemesség képviselői közötti nyílt vitáktól. A feszültségek nem pusztán Erzsébet jámborságából fakadtak, hanem leginkább abból a félelemből, hogy gyóntatópapja, Marburgi Konrád befolyást szerez és saját hatalma alá vonja Erzsébet jelentős vagyonát. Erzsébet fogadalmai következtében Konrád teljes lelki és gyakorlati felügyeletet kapott felette – és így közvetve a még kiskorú jövendő tartománygróf felett is. Konrád ekkorra már korának egyik legrettegettebb inkvizítorává vált: könyörtelenül üldözött mindenkit, aki szerinte eltért a helyes hittől, és sokakat máglyára juttatott.

Bár Konrád gyakran bántalmazta és szigorúan ellenőrizte magánéletét, Erzsébet életszentségében kulcsszerepet játszott a konokságig menő felelősségvállalás a szegényekért.

Lajos öccse, Heinrich Raspe, aki Erzsébetet „nem beszámíthatónak” tartotta, bátyja halála után azonnal átvette a régens szerepét az akkor mindössze ötéves Hermann mellett. Első intézkedései egyikeként megvonta Erzsébettől azokat a birtokokat és jövedelmeket, amelyeket Lajos özvegyi javadalomként biztosított számára. Erzsébet 1227 novemberében elhagyta Wartburgot, vele tartottak legközelebbi szolgálói is. A telet megalázó körülmények között, pénztelenül töltötte Eisenach­ban. A város tehetősebb polgárai közül senki sem merte befogadni őt. Első szállásuk egy kocsmához tartozó fészer lett, amelyet korábban disznóólként használtak.

Konrád közbenjárására IX. Gergely pápa védőlevelet állított ki, amely Erzsébet személyére és vagyonára is kiterjedt, érdekeinek védelmezőjeként Konrádot jelölte ki.

Konrád célja az volt, hogy teljesen elszigetelje Erzsébetet a családja és korábbi közeli kísérői befolyásától. Amikor Erzsébet Marburgba költözött, megtiltotta, hogy két leghűségesebb szolgálója, Guda és Isentrud továbbra is vele éljen.

Az erfurti dóm, amely előtt tízezrek gyűltek össze tiszteletére halálának 750. évfordulóján

A marburgi ispotály

1228 májusában Lajos földi maradványait Türingiában, a reinhardsbrunni kolostorban temették el. Nem sokkal a temetés után Konrád elérte a tartománygrófi családnál, hogy bár Erzsébet nem kapta vissza özvegyi birtokait, mégis megítéljenek számára 2000 ezüstmárkányi kártérítést. Heinrich Raspe és testvére, Türingiai Konrád ezen felül néhány Marburg környéki birtokot is átadott neki élethosszig tartó használatra.

1228 nyarán Marburg városfalain kívül megkezdték egy ispotály építését, amely már ugyanazon a télen fogadhatta az első betegeket. Az új kórház védőszentjéül Erzsébet Assisi Szent Ferencet választotta, akit éppen csak szentté avattak 1228 júliusában. Erzsébet úgy döntött, egyszerű ispotályi nővérként fog itt szolgálni. Valószínűleg a kórház felszentelésekor kapta meg a híres „szürke ruhát”, ezzel külsőleg is jelezte szegénységi fogadalmát, és azt, hogy immár világi nővér lett, vagyis mintegy félig a szerzetesi életformába lépett.

Megélhetését azzal biztosította, hogy gyapjút font az altenbergi kolostor számára, ahol legfiatalabb lánya, Gertrúd élt. A marburgi kórházban – amely részben Erzsébet özvegyi vagyonából épült – főként leprás betegeket ápolt. A kor szemében ők számítottak a legnyomorultabbaknak, akik a társadalom peremére szorultak. Különösen a várandós nők, a szülő asszonyok és a gyermekek álltak közel a szívéhez. Kortársai több esetben beszámoltak arról, mennyire önfeláldozóan gondozott egy béna kisfiút: éjszakánként többször a hátán vitte ki az árnyékszékre, és újra meg újra kitisztította az ágyát.

Erzsébet bizalmas barátainak megmutatta a hátát, amelyet Konrád rendszeresen véresre veretett. Konrád és Erzsébet között feszültségek alakultak ki a koldusok és szegények ellátása, valamint a leprások ápolása miatt. Konrád korlátozni próbálta Erzsébet betegápolói tevékenységét, főként attól tartva, hogy megfertőződik. Ugyanilyen gyakorlati megfontolás állhatott a mögött, hogy igyekezett fékezni Erzsébet túlzott bőkezűségét is.
 

Halála

Erzsébet 24 évesen halt meg. Halálának részleteit főként Irmgard, a marburgi ispotály egyik nővére jegyezte fel, illetve Konrad von Marburg levele őrizte meg, amelyet IX. Gergely pápának írt. 

A források szerint Erzsébet 1231. november 4-én vagy 5-én betegedett meg, és november 16-áról 17-ére virradó éjszaka hunyt el. Konrád hallgatta meg utolsó gyónását, majd feladta neki a betegek szentségeit. Erzsébet azt is megparancsolta neki, hogy maradék vagyonát ossza szét a szegények között. 

Holttestét saját alapítású ispotályának kápolnájában ravatalozták fel. Irmgard szerint a tisztelők már ekkor ereklyeként próbáltak hozzájutni testének darabjaihoz: letépték az arcát fedő kendő darabjait, levágtak a hajából, körmeiből, sőt, egy ujját is eltávolították. November 19-én temették el a marburgi ferences ispotály kápolnájában.

Szent Erzsébet beteget füröszt a nagygalambfalvi református templom freskóján

Szentté avatása

Konrád már 1232 tavaszán megindította Erzsébet szentté avatási eljárását. Ehhez hiteles csodák bizonyítása volt szükséges. Ennek köszönhetően rendelkezik az utókor sok hivatalos tanúvallomással Erzsébet életéről: az eljárás miatt mindent pontosan rögzítettek. Először hatvan csodát hitelesnek találtak, és ezeket rövid összefoglaló formájában jegyezték fel. A IX. Gergely pápának küldött jelentést Konrád, a mainzi érsek és az ő prelátusai is aláírták. A római kúria azonban úgy ítélte meg, hogy ez a dokumentum nem elég részletes. A pápa elrendelte, hogy ismét hallgassák ki a tanúkat, és tegyenek fel részletes kérdéseket Erzsébet életére és csodáira vonatkozóan. Az új kihallgatás 1233 elején kezdődött, több mint 600 tanút hallgattak ki és 105 csodát jegyeztek fel.

Az eljárás megakadt, amikor Konrádot 1233. július 30-án meg­gyilkolták, és belpolitikai zűrzavar miatt a pápa kénytelen volt elhagyni Rómát. Csak egy évvel később folytatták, miután a Német Lovagrend lett Erzsébet sírjának őrzője, és sógora, Türingiai Konrád belépett a rendbe. Ezután a pápa három új vizsgálóbiztost jelölt ki. 

Az új tanúmeghallgatások 1235. január 1-jén kezdődtek. Ekkor 24 új csodát rögzítettek. A csodák több mint fele 14 év alatti gyermekek gyógyulása volt. Herbert Zielinski szerint ez azért lehetett, mert Erzsébet gyermekszeretete közismert volt, ezért sok szülő vállalta a hosszú, fáradságos zarándoklatot Marburgba. A gyógyultak származási helyei – például Koblenz, Köln, Dortmund, Meiningen vagy Worms – azt mutatják, hogy Erzsébetet már halála után nem sokkal országszerte tisztelték. 

1235 elején az összes tanúvallomást és csodajegyzéket Perugiába, IX. Gergely pápához vitték. Ott egy nagy egyházi tanács – érsekek, püspökök és prelátusok – elé terjesztették. A testület egyhangúlag azt ajánlotta, hogy Erzsébetet vegyék fel a szentek jegyzékébe. A szentté avatás hivatalos kihirdetése 1235. május 27-én, pünkösdkor történt meg.

Az Erzsébet sírjánál bekövetkezett csodákról szóló beszámolók miatt Marburg már a szentté avatás előtt fontos nemzetközi zarándokhely lett. A pápa a marburgi ispotályt és a marburgi templomok fölötti kegyúri jogot a Német Lovagrendnek adta át. 1235 és 1283 között a rend felépítette a Szent Erzsébet-templomot, amelyet Erzsébet tiszteletére szenteltek. A templom északi kápolnájába beépítették az eredeti ferences ispotály kápolnáját, így Erzsébet sírhelye ma is ebben a templomban található. Ám ott ma már nincsenek ereklyék, ugyanis 1539-ben I. Fülöp hesseni tartománygróf, aki Erzsébet egyenes ági leszármazottja volt, protestáns hitre tért, és elrendelte, hogy vegyék ki a csontokat a szarkofágból, és a koponyát is távolítsák el, hogy véget vessen az ereklyekultusznak. A maradványok további sorsa ismeretlen.
 

Utóélete

Magyar hazája kezdettől fogva saját szentjének tekintette Erzsébetet. Kultusza gyorsan elterjedt: már a 13. században megjelentek Magyarországon olyan templomok és kápolnák, amelyeket neki ajánlottak, a késő középkor végére a magyarok egyik védőszentjévé vált, Szent Erzsébetet a magyar királyi női idealitás mintájának tekintették, különösen a szegénység és irgalmasság terén.

1981-ben, Erzsébet halálának 750. évfordulóján tömegrendezvényt tartottak az erfurti dóm előtt, ahol tízezrek gyűltek össze. 2007-ben – születésének 800. évfordulóján – egész Németország és Magyarország kiállításokkal emlékezett rá.

Szent Erzsébet művészeti ábrázolásai rendkívül sokfélék: a marburgi templom ólomüveg ablakai és a híres Erzsébet-szarkofág a legkorábbi autentikus kép róla; későbbi legendák, mint a rózsacsoda, a keresztcsoda és a köpenycsoda, a 14. századtól gyakran tűnnek fel festményeken és ikonográfiákban; a 19. század romantikus művészete megújította Erzsébet kultuszát, különösen Moritz von Schwind wartburgi freskóin.

Magyarország számára Szent Erzsébet nem csupán történelmi alak, hanem nemzeti identitásképző alak is: ő a legismertebb magyar szent a világon, tisztelete túlélte a középkort, a reformációt, a 20. század politikai fordulatait, emlékezete máig él a templomok, kórházak, iskolák és karitatív intézmények nevében.
Erzsébet alakja a magyar kultúrában a keresztényi szeretet, az önfeláldozás és a szociális érzékenység szimbóluma, és a nemzet egyik legnemesebb történelmi személyiségeként tartják számon.

Összeállította: Szekeres Attila