VárosjáróInstalláció

Az már más lapra tartozik, hogy az alkotó hogyan fogalmazza meg mondanivalóját, és ismét másra, hogy a néző tudja-e azt értelmezni, s ha igen, hogyan csapódik le benne. Lényegében egy adó-vevő rendszer az egész, de ha a jelek kódolásával-dekódolásával valamelyik oldalon bármi kis hiba is történne, minden összeomlik. Hát ezért bonyolult dolog a művészet.

Másfél évtizede is annak, hogy az Erzsébet park kanyargós sétányának elején, egy nagy méretű sátorban és annak környékén vésés-fúrás-fűrészelés hangja tette változatossá a nyári napokat. Dávid Ferenc igencsak elcsodálkozott volna azon, ami körülötte történik, de hát az egyházalapító bronzba öntött szobra akkor még csak merész álom volt – nem úgy a városba képzelt fa műalkotásoké. Éltes Barna hívta életre az alkotótábort, központba telepítésével egyfajta látványszobrászatra is lehetőséget teremtve az arra járóknak, elsődleges célja azonban az volt, hogy a városszerte lévő zöldövezeteknek eredeti rendeltetésükön túl más értelmet is adjon: ha már a város kultúrapártoló szerepét olyannyira komolyan gondolja, hát legyen az egész település egy nagy kiállítótér. S miként egy beltéri tárlatot a hely adottságaihoz és lehetőségeihez igazítva kell felépíteni, úgy a szabadtéri kiállítást is átgondolt tervezés előzte meg: a táborba meghívott szobrászok az általuk kiválasztott zöldövezethez igazították alkotásaikat, sajátos víziójuk szerint határozva meg azok helyét, beállítását az adott térben, így újraértelmezve a tömbházak árnyékában szétszórt kisebb-nagyobb zöld felületeket.

A városközponti alkotótábor három egymást követő évben működött, hogy miért nem lett folytatása, az nem tartozik írásunk témájához. A lényeg, hogy e három esztendő során mintegy negyedszáz alkotás született és került a szobrász megálmodta helyére, s a szobrok többsége mai napig is ugyanott várja az elmúlást. Ez utóbbi mondat két eleme is magyarázatot kíván: az ugyanott és az elmúlás.

Történt ugyanis, hogy egyik szobor a fejlődés áldozatává vált – nem első és nem is utolsó alkalom ez a történelemben –, egy locsolórendszer kiépítésének útjába kerülvén eredeti helyéről el kellett költöztetni. A szobrász erről utólag értesült, hogy mit gondolt magában, arról csak ő tudna mesélni. De nem beszédes alkat, így hát csak még jobban összevonta szemöldökét, aztán a régi közelében új helyet keresett alkotásának, mert az, ahová a munkások áttelepítették, semmilyen szempontból sem felelt meg egy műalkotás környezetének. A szobor azonban másodszor is a fejlődés áldozatává vált, ezúttal egy virágágyás túrta ki helyéről, s mert most már csak kicsikét helyezték odébb, hát a szobrász már szóvá sem tette szabadságának újabb szárnyaszegését.

Ami meg az elmúlást illeti: a szobrok anyaga rendszeres állagmegőrzési beavatkozást igényelne, erre azonban az elmúlt másfél évtizedben egyetlen alkalommal sem került sor. Egyik-másik alkotás jobban tűrte az idő múlását, némelyik azonban már a menthetetlenséghez közeledik: elvesztésükkel a város lesz szegényebb.

És hogy hogyan válik egy szobor installációvá? Például egy oda nem illő tárgy, esetünkben egy kecses női cipő párosításával. Amely önmagában is egy műalkotás, hogy miért válik egy ilyen látszólag újszerűnek, épnek és sértetlennek tűnő gyöngyszem gazdátlanná, már arra is nehéz magyarázatot találni – arra azonban, hogy mit keres egy szobor ölében egy jobb sorsra érdemes lábbeli, végképp nincs észszerű megokolás. 

Ha csak az alkalmi művész azt nem akarta üzenni: nem csak bonyolult, de védelemre is szorul a művészet.

A szerző felvétele