– Négy évvel ezelőtt látott napvilágot a szintén az összeesküvés-elméletek bonyolult világát boncolgató Ébredők című könyved, ez év elején pedig befutott a második, szintén ebben a témában született, de a témához más megközelítésből, mondhatni több módszertani csavarral közelítő második könyv. Mi sarkallt a folytatásra?
– Az első könyvet bevezetésnek szántam, azért írtam, hogy az erdélyi magyar közönség számára is elérhető legyen egy összefoglaló ismeretterjesztő munka a témában. Az Odaát érettebb könyv, amely részben hasonló kérdéseket tesz fel, mint az első: mi is az az összeesküvés-elmélet, hogyan érdemes közelíteni hozzá, milyen viszonyban van az igazsággal, tudással, ismeretszerzéssel és így tovább. Időközben magabiztosabb is lettem és bátrabb: már nem érdekeltek azok a menetrendszerű kritikák, amelyekre korábban adtam, mert a nemzetközi kutatásokba kapcsolódva tapasztalhattam, hogy érdemes a mindennapos politikai-ideológiai görcsökön túllépni, és felszabadultabban írni. Ez a téma különösen megérdemli, hogy őszintén szembesüljünk vele.

– A könyv címe (Odaát) az X-akták filmsorozatnak, az évek során kultikussá vált jelmondatára utal (Az igazság odaát van). Az Ébredők megjelenését követő beszélgetésünkkor úgy fogalmaztál, gyakran találkoztál a kutatásaid során ezzel a kifejezéssel a konteóhívők köreiben, ez adta a cím ötletét. Az Odaátnak ilyen tekintetben mi a története?
– Az „ébredők” valóban előfordul magyar szövegkörnyezetben: sokan magukra ébredt, a valóságra rátaláló emberként gondolnak, akiket mostanáig „altatott” egy agymosó, manipulatív gépezet. Ez nem ugyanaz, mint az angol „woke”, amely az afrikai-amerikai polgárjogi mozgalmaktól a mai progresszív politikai törekvésekig több jelentéssel is bír. Az „odaát” valóban az X-aktákra utal, de nincs különösebb története: gyerekként szerettem a sorozatot, bár nem sokat érthettem belőle. Inkább a tartalma fontos: az összeesküvés-elméletek általában nem a hivatalos forrásokban keresik a magyarázatokat (hacsak nem épp a hivatalos forrás az, ami kon­teós…), hanem „odaát”. És néha rá is találnak ott.

– A könyvet forgatva szinte azonnal szembetűnik, hogy nemcsak a szerző és az általad megidézett szakemberek „szólalnak meg”, hanem a konteóterjesztőket, az igaznak tartott összeesküvés-elméleteket elfogadókat is idézed, és legvégül az olvasó is szerepet kap. Miért ezt a módszert követted, mi lehet a hozadéka?
– Hiányoltam, hogy azokról gyakran nincs szó, akikről írnak a szakirodalomban. Az összeesküvés-elméletekben „hívők” így is eleget kapnak a fejükre, köznevetség tárgyai, és én ezt nem tartom méltányosnak – ezen a dilemmán már évtizedekkel ezelőtt túllépett a kulturális antropológia, amely korábban jóformán megvizsgálandó rovarokként tekintett az „egzotikus” alanyokra, és hosszas vitákon keresztül jutott el oda, hogy partnerként és egyenlőként kezeli őket. Ugyanez a helyzet itt is: arra voltam kíváncsi, hogy a konteókat „termelők” mit is gondolnak az általam vizsgált kérdésekről – hogyan határozza meg, teszem azt, a Hihetetlen! magazin főszerkesztője az összeesküvés-elmélet fogalmát –, és arra is kíváncsi voltam, hogy „konteós” ismerőseim hogyan gondolkodnak. Érdekes beszélgetések voltak ezek arról például, hogy mikor „váltott át” valaki a járvány alatt az orvosokról az autóban ordibáló kuruzslókra, hol volt az a pont, amikor úgy érezte, hogy „alternatív tudásokra” hagyatkozik inkább, amelyek „odaát” találhatók meg. Az olvasót pedig azért szerettem volna bevonni, mert őt is partnernek tekintem: azt szerettem volna, ha egy-egy fejezet után a feltett kérdéseimnél elidőzik, vitatkozik velem akár. 

– Elég nagy teret szentelsz a könyvben annak, hogy körüljárd a konteó fogalmát, az összefüggéseket valódi összeesküvésekkel, a hatalommal, illetve ezen elméletek felhasználását a politikai szereplők által. Összetettebb, kuszább lett-e az elmúlt időszakban a konteók világa, vagy inkább összefonódásoknak, összeolvadásoknak vagyunk tanúi?
– Ha a világ bonyolultabb lesz, és az értelmezési lehetőségek is, akkor a konteók is azzá válnak. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az orvosok, csillagászok, szociológusok, újságírók, statisztikusok mellett egyenrangú szereplőkké nőttek a különböző „alternatív” hangok, hanem azt is, hogy ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor nem bízhatunk senkiben. Ha csak megnézzük, hogy a járvány alatt az az elmélet, miszerint a vírus „laborszökevény” volt, miként vált őrült konteóból hivatalos hipotézissé, akkor jól látszik: nem a konteós gondolkodás az, ami érdekes, hanem az, hogy az összeesküvés feltételezését milyen szereplők fogadják el. Ha a televízióba behívott, jól öltözött, hivatalos tudásgyártó intézményekben dolgozó szereplők szerint rendben van, akkor máris zöld utat kap a konteó – ha pedig csak az autóban ordibálók terjesztik, akkor sokan gyanakodva tekintünk rá. Innen nézve talán bonyolultabb lett az élet, mert minden létező szereplő használja az összeesküvés-elméleteket, nekünk pedig egy nap csak pár óránk van arra, hogy még azt is meggondoljuk magunkban, vajon kinek lehet igaza a manipulációk tengerében.

– A könyv megjelenése óta többször találkoztunk ezzel a mondattal: „mindannyian kicsit konteósok vagyunk”. Beszélnél erről egy keveset?
– Provokációnak szánom a mondatot, de komolyan gondolom. Ahogy fentebb is említem, tulajdonképpen mindenki él a lehetőséggel. Ha a mélyére akarunk nézni, talán azért van ez így, mert hidegháborús állapotban vagyunk, a globális együttműködéseket tagolódás látszik felváltani, ezt pedig a hatalmak azzal erősítik meg, hogy a saját lakosságukat a másik féllel szembeni gyanakvásra hangolják. Amikor egy magyarországi liberális lap arról ír, hogy jóformán minden egyes kínai ember, aki az országban él, tulajdonképpen egy kém, akkor ez annyira nevetséges összeesküvés-elmélet, hogy még a gyíkembereket kitaláló David Icke is megirigyelné. A kérdésben az az izgalmas, hogy ki kivel szemben gyanakvó, és miért. Ezek többnyire politikai játszmák: saját hatalmaink azt akarják, hogy bennük bízzunk, őket ne érje konteós vád, de az általuk kiválasztott ellenségekkel szemben bármi vállalható. Épp ezért engem nem az izgat, hogy egy adott összeesküvés-elmélet igaz vagy hamis, hanem az, hogy miért lett népszerű megközelítési mód az, amelyiknek egy összeesküvés a központi magyarázó eleme.

– Van-e átjárás az általad hangot kapó csoportok között, illetve lehet-e hidat képezni? Empátia, megértés, értelmezési törekvés, keretbe helyezés, részletes és pártatlan bemutatás, ezek mind érezhetők a könyvön is, ám az igazságkeresés mennyire találó, sikerül-e rábukkanni? Van-e egyáltalán fekete-fehér válasz a konteók világában, van-e abszolút igazság?
– Az „igazságkeresés” az alcímben van jelen, azért, mert azt gondolom, hogy a konteók éppúgy, mint más magyarázatok, tulajdonképpen ezt szolgálják. Nyilván vannak olyanok, akik más okokból terjesztenek konteókat, de az egyszerű emberek éppúgy csak tudni szeretnék, hogy mi történik, mint ahogy más is. A konteók ennyiben nem egyszerűbbek és nem bonyolultabbak más magyarázatoknál: néha egyszerűek, néha túlburjánzanak, de ebben nincs semmi különös. Ami a post-truth-ot (posztigazság) illeti, én ebben nem hiszek: ez egy borzasztóan elfogult és szűk látókörű megközelítés, amelyik inkább annak a tükre, hogy némelyek nem képesek megbirkózni a pluralizmussal. Egy kérdésem van számukra: ha a Trump-elnökség elhozta az igazság utáni korszakot, mondják már el, hogy mikor volt az a korszak az emberiség történelmében, amikor az igazság uralkodott, nem hazudott az elit, és az emberek tudhatták, hogy mi a tuti, és mi nem.

– Lesz-e folyatás, hiszen a konteók világa nem áll meg, igencsak dinamikus közeg.
– A következő tervezett könyvemet a kenyér és társadalom viszonyáról írom, egy időre elszakadok az összeesküvés-elméletektől. Hálás téma, persze, különösen a COVID alatt sokat figyeltünk rá, de kifárad az ember, és valami kedvesebbre vágyik. A világ kenyereivel és azokon keresztül a társadalmaival ismerkedni most egy kedves oázis számomra, ahol szívesen időzök el.