– Húsz esztendővel ezelőtt megfogalmazódott ötlet valósult meg a Székelyek… kiállítással, aztán aratott nagy közönség- és immár szakmai sikert is. Hogyan csöppent a projektbe?
– Néprajzosként 2005-ben kerültem a Székely Nemzeti Múzeum kötelékébe, akkor hallottam először egy közös, multidiszciplináris, grandiózus székely kiállítás tervéről, amelynek megrendezésére a Magyar Nemzeti Múzeum akkori főigazgatója, Kovács Tibor kérte fel a székelyföldi múzeumigazgatókat. Legyen benne mindaz, amit Székelyföldről a természettudós, a régész, a történész, a néprajzkutató el szeretne mondani. Pozsony Ferenc professzor tanítványaként kerültem az akkoriban létrehozott zabolai muzeológusi állásra, az általa alapított gyűjtemény élére. Amolyan pionír voltam, az első szakember a gyűjteményben, ráadásul Zabolára költözve két éven át bentlakó muzeológusként működtem. A kolozsvári néprajzi tanszék és a Kriza János Néprajzi Társaság pezsgő kutatóintézeti berkeiből érkezve azonban kezdetben nem igazán rajongtam a múzeumi világ iránt. Számomra akkoriban ezt a műfajt a többfelé látott sok évtizedes elavult kiállítások, a szürkére porosodott zsákvászonnal bevont dobogók, a restaurálatlan műtárgyak, a lehulló címkék képviselték – mindezek részben a rendszer alulfinanszírozottságából is fakadtak.
Később aztán kiderült számomra, hogy maga a múzeum is egyfajta kutatóintézet, nem is akármilyen. Jó lehetőségeket rejt kutatások végzésére, a tudományos eredmények pedig kiállítások révén jól hasznosulhatnak a nagyközönség nyelvére történő vizuális „lefordításban”. Egykori egyetemi társaimmal, a közben udvarhelyi, gyergyói, marosvásárhelyi, csíki muzeológussá váló barátaimmal is egyetértettünk, hogy jó lenne valami friss szelet bevinni az intézményeinkbe: legyünk proaktívak, változtassunk azon, ami nem tetszik. A budapesti nagy projekten ügyködő veterán szaktársak tétovázását, az eredménytelenségbe torkolló szakmai vitákat látva elkezdtünk azon gondolkozni: talán itt az alkalom, hogy mi, zöldfülűek dolgozzunk ki valami ütős tárlatot.

– Miért kellett eltelnie mégis közel két évtizednek a megvalósulásig?
– Ebben bizonyára benne van az állandó szakmai kishitűség is, miszerint adott témáról még nem tudunk mindent, vagy éppenséggel nem eleget; hogy magunk nem nyúlhatunk bizonyos témákhoz, hanem keressük meg a megfelelő szakembereket, akik sok évet-évtizedet szántak egy-egy terület megismerésére. Be kellett látnunk azonban, hogy túl rövid az élet e szempontok maradéktalan érvényesítéséhez, hogy teljesen „készen” legyen egy kutatás – azaz sosem mutathatnánk meg, hogy jelen tudásunk szerint egy témáról mit érdemes felvetni, összegezni a közönség számára. Emlékszem, 2010-ben egy (nem csak) fiatal néprajzkutatók zabolai konferenciáján félrevonultunk néhányan, projektalapító dokumentumot szerkesztettünk arról, milyen elvárásoknak feleljen meg az a kiállítás, amelynek most már biztosan nekifogunk. Ilyenek szerepeltek benne: „tematika szintjén nyílegyszerű, azért, hogy piszokul komplex lehessen”, meg hogy „mondanivalójában a lehető legmodernebb, tudományosságában a lehető legaktuálisabb legyen; látványában innovatív, csúcstechnológiákkal, interaktivitással, ijesztően hatékony effektekkel”, és elhangzott az is, hogy legyen benne valami erős tragikum is. Feszegettük a műfaj határait.
Ebből lett aztán évekkel később a nagy visszhangot kiváltó Anna. Asszonysors a 20. században című kiállítások sora. Az ötletgazdák közül Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi múzeum frissen kinevezett igazgatója elhatározta, hogy az intézmény évi kiállítási költségkeretét rászánja a közösen megálmodott projekt megvalósítására. A tárlat nagyot szólt, mert olyat a héthatárban nem láttak még. Az az igazság, hogy mi sem. A közönség imádta, a szakma a hiányosságokat sorolta, kereste a műfaji besorolást. A következő évben a tárlatot meghívták Marosvásárhelyre, ott nézte meg Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum új főigazgatója, és meghívta Annát Budapestre. Óriási siker: mégiscsak közös székelyföldi múzeumi projekt valósult meg akkor, 2017-ben Budapesten, 12 évvel az alapgondolat megszületése után. A 2025-ös Év Kiállítása-díjat Székelyek… tárlat ugyanazt a néprajzkutató muzeológus stábot rejti maga mögött, mint amely annak idején kidolgozta az Anna-kiállítást. A Székelyek azonban az Annához képest nagyságrendekkel komolyabb, összetettebb és költségesebb produkció.

Fotó: Albert Levente

– A nagy székely projekt végül más intézmény ernyője alatt fordult a célegyenesbe. A Néprajzi Múzeum patronátusa egyértelműen az eredeti, multidiszciplináris elképzelés végét jelentette?
– Intézmények közötti vitáról nincs tudomásom, de az újabb felvetés valóban a Néprajzi Múzeum főigazgatójától, Kemecsi Lajos részéről érkezett 2021 őszén egy visegrádi igazgatói találkozón. Akkor már abban is megegyeztek a székelyföldi intézmények vezetői, hogy én koordináljam a programot, illetve szólítsam meg a csapattagokat, akikkel dolgozni szeretnék. Kemecsi Lajos 2022 elején hívott fel: vállalnám-e? Szabad kéz – nehéz ügy, nagy felelősség, nagy lehetőség. Nekem való. Vállaltam, 2024-es nyitással. Hatalmas kihívásnak tekintettem ugyanis az intézményeink számára. Kivételes lehetőségként kezeltem tudástranszfer tekintetében is, régóta látni szerettem volna testközelből, hogyan dolgoznak egy 250 főt foglalkoztató múzeumban, milyen elvek mentén alakul a forgatókönyv, hogy zajlik a tárgyválogatás, a kiállítás technikai installálása. A főigazgató úr Tasnádi Zsuzsanna főosztályvezetőt bízta meg az erdélyi projektcsapat és az intézmény közötti koordinációval. Közvetlen munkatársat kaptam Gyarmati Zsolt személyében, aki a Néprajzi Múzeum munkatársaként a csíkszeredai Örökségpontot vezeti. Vele, illetve Szőcs Leventével, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum muzeológusával, Vajda Andrással, a marosvásárhelyi Sapientia docensével, valamint Miklós Zoltánnal beszéltük végig, döntöttük el, milyen fókuszpontokat mutassunk meg a kiállításban. Emberekre, sztorikra, képekre, tárgyakra fókuszálva – olyan tárgyakra, amelyekhez dokumentált emlékek, könnyen megjegyezhető történetek kapcsolódnak.

– Elsősorban honnan merítettek a bemutatandó tárgyak, fotók tekintetében?
– Valamennyi résztvevő intézmény arányos képviseletére törekedtünk. Nyilván, nekem elsősorban a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteménye állt kézre, de átfésültük a többi székelyföldi múzeum raktárait is. A tíz intézmény valamivel több, mint 300 tárgyat adott össze, ebben egy-egy tárgyat jelent egy traktor és egy bicska is. A lista összeállítása után Gyarmati Zsolttal bemutattuk a leendő témakönyv csíráját a Néprajzi Múzeumban összehívott szakmai grémium előtt. Élénk vita követte, mindenekelőtt témaszűkítést javasoltak. A folyamat során a kínálatban maradt például a székelykapu, amit mi valójában már megunt témaként kezeltünk, mivel már az Anna-kiállításra is kivittünk Budapestre egy 19. század eleji székelykaput az udvarhelyi múzeumból. Semmiképp nem szerettük volna ugyanazt még egyszer ugyanoda elvinni, így egyebet kínáltunk: bemutatjuk az alkotás folyamatát, azaz egy székelykaput félkészen, zsinórpadra fektetve. A látogató tapogassa meg, érzékelje az arányokat, méreteket másképpen, mintha elsuhanó autóból szemlélné. A kaput a mester kiemelt alkalmakkor tovább faragja, a látogatók számára is bemutatva a szakma fortélyait, és közben látleletet nyújt egy élő hagyományról. Így is lett. Évekkel korábban Simon József filmes szakemberrel filmet készítettünk a székelykapu készítésének folyamatáról, amelynek során néhai Haszmann Pali bácsi remek információanyagot osztott meg a régi világ kapufaragóitól az alapanyag előkészítésén át a motívumokig. Ezt a mozgóképes anyagot elhelyeztük a készülő műtárgy mellett. Nem csak itt: a kiállítás legtöbb pontján párhuzamba állítottuk a néprajzi gyűjtemények több évszázados tárgyait az elmúlt évtizedben végzett kutatásainkkal, jelezve, hogy napjainkban egy-egy jelenség, kulturális érték milyen változatban él tovább – a közöttük feszülő két-három évszázados idősávot 80-100-120 éves archív fotográfiákkal töltöttük ki. Arra törekedtünk, hogy ne egy idealizált, rég letűnt világ beállított képét mutassuk be, hanem időbeli ívet adjunk a feldolgozott témáinknak a viseletek divatjától a festett bútorokon keresztül a hiedelmekig.

Fotó: Albert Levente

– Akadtak-e további, az önök nézeteivel ütköző budapesti elvárások?
– A főigazgató kimondott kérése volt: úgy tervezzük meg az egészet, hogy a kiállítás ne kifejezetten a budapestieknek szóljon, legyünk tekintettel a világ minden szegletéből ideérkező látogatókra. Beszéljünk tehát arról is, hogy kik a székelyek, ne csak arról, hogy milyen kaput faragtak. Ilyen módon máris interdiszciplinárissá tágult a horizont, és történészt, művelődéstörténészt, régészt, képzőművészt is bevontunk. A mi kérésünk volt, hogy bízzák a projektet magyarországi látványtervezőre: kíváncsi voltam ugyanis, egy kívülálló hogyan nyúl a témához, milyen hangsúlyokat talál érdemesnek kiemelni. A tárlat kurátora ugyanis tudja, hogy milyen üzenetet szeretne közvetíteni, milyen szakmai tartalmat szeretne a látogató elé tárni, de a látványtervező sokat tud tenni annak érdekében, hogy az megfelelő módon jöjjön át, a súlypontok megfelelőek legyenek. Egy modern múzeumi kiállítás nem egyemberes munka, hanem rendkívül összetett produktum.

– Van-e lényegi különbség a Néprajzi Múzeumban, illetve a Székely Nemzeti Múzeumban nyílott kiállítás között?
– Mindkét kiállítás a Kiss Beatrix látványtervező által megálmodott vizuális koncepciót viszi tovább – Sepsiszentgyörgyön azonban feleakkora területen, mint Budapesten. A meghökkentően nagy tárgyakat nem tudtuk telepíteni a Székely Nemzeti Múzeum tereibe, azokat hazaszállítottuk a tulajdonos gyűjteményekbe. A borvizes szekér, a fektetett székelykapu, a lábbal működtetett makktörő jelentős és hatásos tárgyak voltak Budapesten a kiállításba ágyazva, nagyban hozzájárultak a tárlat monumentalitásához. A Csernátonból kölcsönzött Fordson traktort a múzeumunk telkén álló 18. századi csíki házunk előtt helyeztük el a tárlat idejére. A budapesti kiállítás építése során nem lehettem jelen végig, összesen két hetet töltöttem a helyszínen, instrukciók alapján ottani kollégák végezték a gyártásvezetést. Ért is néhány meglepetés. Mivel itthon magam végeztem a koordinációt, ezeket a csorbákat kiküszöböltük. Az installációs elemek zömét a Néprajzi Múzeum az ügy további partnereként a rendelkezésünkre bocsátotta, de fejlesztettünk is. Tárgyforgató vitrineket automatizáltunk, illetve egy szoknyaforgatót, amelynek segítségével távirányító segítségével megperdítünk két rokolyát, hogy derüljön ki, hogyan terül egy csíki rezes rokolya egy női derékon. Igyekeztünk a belmagassággal is okosan gazdálkodni, amit lehetett, feltelepítettünk a falakra, a mennyezetre.

Fotó: Vargyasi Levente

– Ha történeti, történelmi, régészeti megközelítéseket jelentős mértékben el is engedték – mert néprajzi kiállításról van szó –, bejöttek szociográfiai jellegű adatok. Az amerikás székelyek emléke mellett viszont nekem nem elég hangsúlyos a két világháború közötti, Dél-Romániába kirajzó székelyek története. Miért nem kapott nagyobb hangsúlyt a bukaresti cselédek és építőmunkások elvándorlása?
– A kiállítás sok személyen, arcon keresztül rengeteg jelenséget, eseményt vet fel, hoz szóba, lehetőséget teremtve arra, hogy a tárlatvezető adott tárgycsoport, kép, hanganyag vagy film mellett megálljon, elbeszélgessen a látogatókkal, előhívja a személyes kapcsolódási pontokat, amelyek által befogadhatóbb lesz a mondanivaló. Az amerikás példa az Élni mindenáron témakör része. Ebben azt taglaltuk, hogy a földek, az erdők és az állatok használata mellett már évszázadokkal ezelőtt gyakorlat volt a szerencse kipróbálása külföldön: évszázadokkal ezelőtt a peregrinációra induló diákok tudásért hagyták el otthonukat, a céhes világ vándorlegényei szakmát tanultak. A kiállításban konkrétan három ilyen kilépési gyakorlatot, periódust villantunk fel. Az egyik az 1880-as évektől kezdődő amerikai kivándorlás, időszakos munkamigráció, amelynek célja az itthoni élet elviselhetőségének enyhítése, kényelmesebbé tétele volt: pénzt keresni, hazajönni, földet vásárolni – nyilván, a „terepen” a kezdeti motiváció sok esetben másként alakult, sokan nem tértek többé haza. A dél-romániai nagyvárosokba irányuló munkavállalásról annak tipikus példáján, a női cselédkedésen keresztül emlékezünk meg, rövid szöveggel és filmmel. A konkrét személy azonban már nem annyira tipikus, de lényeges példa, az esztelneki Bokor Ilona ugyanis nem akárkinél szolgált: 1947–1951 között ő volt a Ceaușescu-gyerekek dajkája. A harmadik, sokak számára ismerősebb kilépési hullám a rendszerváltást követő, elsősorban Magyarországra irányuló munkavállalás időszaka – itt szintén egy személy példáján keresztül igyekszünk illusztrálni, hogy a saját közegből történő kilépés a pénz mellett elsősorban új tudás és korszerű technológia elsajátításával járt. A konkrét esetek a tárlat emberléptékűvé tételét szolgálják: bár a látogató nem tudja, ki az a Sándor László, a története nagyon ismerős, mert valamennyiünknek volt hasonló élethelyzetbe került rokona, ismerőse. A változatos, mozaikszerűen összeálló sztorik mögött végül feldereng mindaz, amit el szerettünk volna mondani a rendkívül összetett, többsíkú, folyamatos változásban lévő székely kultúráról.

– Így utólag és összesítve: a látogató azt látja, amit a kurátor láttatni szeretett volna?
– A Székely Nemzeti Múzeumban Vargha Mihály főigazgató úr támogatásának köszönhetően határozottan állíthatom. A magyarországi változat néhány ponton nem egyezett az előzetes elképzeléseinkkel, így viszonylag sok utólagos magyarázkodásra kényszerültünk. Mint említettem, készülőfélben lévő székelykaput mutattunk be. Melléje terveztük a galambdúcot, félig zsindelyezve, hogy a látogató belekukkanthasson: tényleg lakhatnak ebben galambok? Vajon a székelyek szeretik, ha galambok fészkelnek a porta legreprezentatívabb építményében? Míg a gyártás elindult, a Néprajzi Múzeumban belső átépítést hajtottak végre, amelynek eredményeként a Székelyek tere elveszített kb. 40 négyzetméternyi felületet. Épp a galambdúcnak szánt helyet a székelykapu mellett. A helyszínen lévő kollégáknak dönteni kellett, így a több mázsás galambdúcot belógatták a mennyezetről – de csak onnan lehetett, ahol erre alkalmas teherfelfüggesztési pont volt. Tíz méterrel odébb, egy másik tematikába, másik tárgyegyüttes fölé került. A hasonló helyzetek elkerülésére itthon jobban oda tudtunk figyelni – igaz, a szűkebb tér más módon nehezítette meg a dolgunkat –, és már a budapesti megnyitót követően, tehát egy évvel ezelőtt elkezdtük tervezni a szentgyörgyi változatot, amely az elmúlt két hónapban meglepően szép látogatószámot hozott.

Fotó: Vargyasi Levente

– Hová sorolja a kiállítást a saját megvalósításai között, milyen impulzust adhat a díj a folytatáshoz?
– A Székelyeket jelentős megvalósításnak, reprezentatív alkotásnak tartom önmagam és az alkotói csapat szempontjából, hiszen a nehézségeken túl mégiscsak elmondható, hogy egy székelyföldi kurátori csapat térségünk múzeumi gyűjteményeire építve önállóan valósíthatott meg egy nagy költségvetésű tárlatot Budapesten az európai múzeumi szféra egyik jelentős intézményének számító Néprajzi Múzeumban. Ebből a szempontból a lehető legjobb helyen állhattunk egy világváros nagyközönsége és turisták hada elé ezzel a kiállítással. Hatalmas dolog, hogy hosszú időn keresztül, tíz hónapon át a figyelem középpontjába kerülhetett az a székely kultúra, amelyben élünk, és amelynek megismerésére, gyarapítására, megóvására múzeumi szakemberként immár két évtizedet áldoztunk. Ebből a sokrétű munkából szemelgettünk, és helyeztük magunk számára is jó magasra a lécet az elkövetkező évekre nézve.

Dr. Kinda István
Néprajzkutató, muzeológus, a Székely Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának vezetője. Erdőszentgyörgyön született 1981. május 25-én. A segesvári Mircea Eliade Elméleti Líceumban érettségizett 1999-ben, 2004-ben diplomázott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék néprajz–magyar szakán. Doktori fokozatát a Debreceni Egyetemen szerezte meg 2009-ben. Díjak, elismerések: Debüt-díj. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya tudományos díja (2010); Fiatal Kutatói Díj. Az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottság tudományos díja (2014); Bányai János-díj. Az EMKE tudományos díja (2017); Tegyünk Kézdiszékért Díj (2025). Nős, két gyermek édesapja.