Nem a semmiből született a Cimbora! 

Nemes Leventével a színházbüfénél találkozunk. Alig ülünk le, amikor vékony irattartót vesz elő. Az egymás mellett heverő kéziratok és kivágott újságcikkek közül keresgéli a megfelelőt. Hamarosan kiemel egy réginek tűnő lapot. Igen, tényleg az: tíz éve Kálmán halálhírére írta. Nem azért, hogy valahol közölje, mit érez egy fiatal alkotó elvesztése miatt; csak magának fogalmazta meg kicsit naplószerűen, kicsit vallomásképpen, mi is zajlik lelkében. Úgy érezte, morzsaszerűen kell megírnia, miért szerette és lelkesedett érte, s idő előtti távozása miatt mennyire elárulva, kisemmizve és kifosztva érzi magát. Szélsőséges érzelmek csapongtak és csaponganak benne ma is, ha Kálmánra gondol. „Tele voltál jó tulajdonságokkal, hiányzott belőled a buta előítélet, az önfejűség, az irigység, az önzés és a korlátoltság. A megértés és megismerés vágya hajtott” – írta évtizeddel ezelőtt.

Egy, a Háromszékben megjelent terjedelmes cikk is előkerül. Hogy melyik munkatársunk a szerzője, nem derül ki, mert a kopf valamelyik előző oldalon volt, s ott szerepelt a szerző neve is. Nem a megírtakkal vitázna, de a címével nagyon! Hogyan lehetett azt írni, hogy a Cimborák a semmiből született? Minden bizonnyal nem a zseni Bolyai Jánossal, hanem Lear királlyal – a semmiből mi sem lesz – ért egyet. Elkötelezetten végzett, hittel teli, rengeteg munka nyomán született a Cimbora! Úgy, hogy a sikerek aggályoskodás, lebecsülés, akadályoztatás és hangosan kimondott kételyek közepette születtek meg. Persze, voltak, akadtak gondok is, nem minden ment egyből úgy, ahogy valaha meg volt álmodva, hiányosságok, szervezeti és szervezési bajok, szerkezeti gondok is akadtak, de tudva levő volt, a bábszínház nemcsak túlél, hanem él és a kiteljesedés kora előtt áll. Az azért nem semmi.

Beszélgetésünk közben elkerülhetetlenül szóba kerül a kérdés: miként jött létre a Cimborák Bábszínház?

„Én hivatali, igazgatói munkámat végeztem a kilencvenes évek második felében, és adott pillanatban nagy gyermekzsivajra lettem figyelmes: a román társulathoz – akkor még közös székhelyünk volt – gyermekek érkeztek. Radu Macranici igazgatótársam beszervezte az óvodákat és az akkor még ötszáz férőhelyes színháztermet megtöltötte gyermekekkel. Nagyon jó volt, hogy óvodás gyermekek román szót hallanak, ismerkednek a román nyelvvel. Ez mind rendben volt, csak éreztem, hogy azért valamilyen probléma mégiscsak van itt. Kellene nekünk is egy bábszínház. Hiányzik az a hely, ahol a gyermekek megszerzik első színházi élményüket. Igen ám, de leszámítva a kolozsvári és marosvásárhelyi bábszínházakat, mellettük tán Nagyváradot, nem volt bábszínház. Ráadásul az említettek mind önálló intézmények voltak. Nem volt arra még precedens, hogy egy színház saját tagozatként hozzon létre bábszínházat. Nagyon kapóra jött, hogy hallottam Kálmánról, aki akkoriban Baróton állított össze tanügyi dolgozókból egyfajta társulatocskát, miközben Veszprémben képezte magát. Felhívtam telefonon és abban egyeztünk meg, hogy amikor Ibsen A nép ellensége című darabjával kiszállunk Barótra, találkozunk vele és bábszínészeivel. Nagy lelkesen elmondtam – vagy épp ellenkezőleg, félve? –, hogy jöjjenek el Szentgyörgyre és én biztosítok nekik lakhatást és fizetést, és csináljunk bábszínházat. Meggondolták a dolgot, és hát nem jöttek… Kálmán viszont megjelent, és arra a következtetésre jutottunk, hogy márpedig megcsináljuk, bábszínház lesz Sepsiszentgyörgyön! Megbízást kapott tőlem, hogy találja meg azokat az embereket, akikből társulatot lehet alakítani. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, fél éven belül előadás lett már. Talán A csodaláda volt az az első előadás, de aztán születtek nagyon jó produkciók, a Tejkút és társai. Szóval nem a semmiből jött létre a Cimborák, hanem két művészember, Nagy-Kopeczky Kálmán és Nemes Levente akaratából, ötletéből és szándékából született meg és vált a Tamási Áron Színház tagozatává. Roppant érdekes volt végigkísérni azt a fejlődést, amelyen nemcsak a bábszínház ment át (amelynek voltak elég komoly megtorpanásai is), hanem ahogy ebben a fiatalemberben, Kálmánban a művészet alakult, mélyült és kiteljesedett. Igazi vezetőemberré vált, miközben sikerült megmaradnia kiváló színésznek is” – emlékezett Nemes Levente.

Kálmán keze

Erdei Gábor és Nagy-Kopeczky Kálmán valamikor a kilencvenes évek végén, 1998-ban vagy ’99-ben ismerte meg egymást Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján. Gábor a főiskola előtt a szatmári Harag György Társulatnál formálódó, a néhai Kovács Ildikó által létrehozott Brighella amatőr bábjátszó csoport tagjaként vett részt az eseményen, Kálmán pedig az alig megalakult Cimborákkal.

A fesztivál „hőskorában” bevett szokás volt, hogy a társulatok teljes hetet vagy még tovább ültek ott és őszintén érdeklődve követték egymás előadásit. Azok után leültek és „kaja, pia, melódia” mellett nagyokat beszélgettek. Egyik este a művelődési ház előtt a teraszon telepedtek le sörözni és beszélgetni, Kálmán pedig elővette kártyás trükkjeit és mutatványait, amikhez nagyon értett. Jól is mentek a trükkök, de vagy két-három esetben Gábor rajtakapta, felfedte „titkát”, és attól arrafelé nagyon jó barátok lettek.

Mindennek ellenére a következő években csak elvétve találkoztak, mert Gábor életéből a bábozás kimaradt – immár a marosvásárhelyi főiskolán tanult színészetet. 2006-ban viszont Sepsiszentgyörgyre hozta a sors és a Kisvárdán megalapozott barátság megszilárdult. Olyannyira közel kerültek, hogy Gábor mindkét lányát Kálmán keresztelte. „Tehát ilyen komám-komámok lettünk, már úgy is neveztük egymást az utóbbi években. És annak ellenére, hogy két különböző társulatban játszottunk, őt tekintettem a legközelebbi kollégámnak. Tehát valódi családi barátok lettünk. Tulajdonképpen ő volt az egyedüli a társulatból, aki folyamatosan járt fel hozzánk. A lányok miatt is – imádta őket és ők is őt –, de néha csak azért, hogy igyunk meg egy sört és beszélgessünk egy jót. Zsókával, a feleségemmel is igazán jó volt a viszonya, szóval mondhatni, igazi családtag volt nálunk. Ebben a világban, amiben mi vagyunk, nagyon-nagyon ritka az igaz barátság, az igazi kapcsolat. Mi ketten, igaz és valós pillanatokat éltünk meg együtt, hála Istennek” –vallott kapcsolatukról Erdei Gábor.

A közös munka is nagy örömet jelentett számukra, ami nem csoda, mert ugyanazt vallották és hitték a színházról és ugyanazt a művészi nyelvet beszélték. Ennek a közös nyelvnek nagyon fontos pillérei voltak, hogy nagyon mély alázattal kell a színészmesterség irányába közelíteni és szenvedéllyel kell játszani. Ezeket Gáborba Szatmáron „verték bele”, Kálmán pedig hozta magával, valahonnan régről, vagy eredendően benne voltak.

Hogy Kálmán beteg, köztudott volt, de annak súlyosságát igyekezett bagatellizálni és sikerült elhitetni még közvetlen környezetével is, hogy az orvosok túloznak, ezért a felírt nem kevés gyógyszert igyekezett nem bevenni. Elkezdett egy kezelést is, de aztán csak nem vitte azt komolyan végig: a gyógyszerek lelassítják, márpedig ő örökmozgó: rádió, tévé, bábszínház, színház, turnék, kiszállások, ha egyik sem, akkor Mikulás-köpenyeget öltött magára. Hát lehet ennyi mindent tevő embert visszahúzni, fékezni és gátolni? 

„Nagyon-nagyon hirtelen ért a hír. Pont négy órakor a taxiban voltam, az egyik vagy talán mindkét lányomat hoztam el épp az óvodából, aznap este pedig egy Julie kisasszony-elő­adás volt, amit Botond Nagy rendezett. Zsóka hívott, elment Kálmán. És én be kellett jöjjek 6-ra, mert 7-től volt az előadás, hát én senkinek se kívánom azt a pillanatot. És milyen érdekes, hogy aznap este a 7 órai kezdés elcsúszott majdnem nyolc óráig. Beállt egy – utóbb kiderült – nem túl jelentős technikai baki, amit könnyen lehetett volna orvosolni. Csak valami miatt nem vették észre, mi a baj. Várakozás közben gyakran néztem fel az ég felé, s mondtam, hej, Kálmán, Kálmán! Mert Kálmán keze volt benne, ebben biztos vagyok, s előadás közben is ott éreztem a paravánok mögött”. 

Bátyám, a színház

Nagy-Kopeczky Kristóf életének mindegyik pillanatában valamilyen szinten ott volt a művészet. Gyerekként választhatott: apuval megy színházi vagy bábszínházi, vagy anyuval a baróti táncpróbákra. Az első színházi emléke is egy próbához kötődik: édesapja beviszi a Tamási Áron Színház egyik előadásának próbájára, leülteti a páholy alatti harmadik sorban középre, s azt mondja, legyen csendben, ne nagyon tudják meg, hogy ott van. Nem lát, nem hall mindent tökéletesen, de nagyon érdekli a látvány, s tudja azt: a színpadon levő két Kálmán közül a magasabbik az édesapja. 

Hogy ő is színész lesz, kiderült elég hamar: a családi legendák úgy datálják, hogy azt másodikosként jelentette ki tényszerűleg. Nem bátorították, de nem is rettentették el a pályától. Ha verset akart mondani az iskolában, édesapja meghallgatta és elmondta a véleményét, ha zsebpénzre volt szüksége, partner volt abban, hogy valami közös báb- vagy bohócelőadást állítsanak össze és a vakációban fellépjenek azzal.

Abból is rengeteget tanulhatott, hogy a Váradi József Általános Iskolában működő színjátszócsoport konzultánsaként miket mondott édesapja neki, a rendezőnek. „Nagyon szélsőségesen dolgozott. Reggel 10-kor – a színészeknek 10 óra a reggel! – elment otthonról és éjjel egykor hazajött. Közben rendezett, játszott, igazgatta a bábszínházat. Mondhatni, másodállásban volt – jó! – apa. „Többet voltam vele bábszínházban, mint otthon. Ezért is hívom a bábszínházat a bátyámnak, hiszen születésem előtt egy évvel már megalapította a Cimborákat” – mesélte Kristóf.

Utolsó beszélgetésük kenyérvásárlás közben zajlott. Kálmán bement 16 éves fia szobájába, s megkérte, menjenek közösen bevásárolni. Miközben haladtak a Bertis irányába, apja rákérdezett: színész vagy bábszínész szeretne lenni. Igen, döntött – válaszolta a legény –, színész szeretne lenni, az a pálya vonzza jobban. Kálmán elfogadta a választ, de tanácsot, hogy Kristóf Kolozsvárt vagy Marosvásárhelyt válassza tanulmányai színhelyéül, nem adott. „Ez már a te döntésed lesz, én nem szólok bele. Vigyázok, meg ott leszek, ha hívsz, de nem szólok bele” – mondta.

Azért nem a bábszínházat választotta, mert úgy vélte, bár szereti és kötődik a műfajhoz, de nem annyira és nem úgy, hogy szenvedélyesen tudja azt hosszú távon művelni. Ő nem tudna úgy élni, úgy értéket teremteni és alkotni, ahogy az édesapja tette, akkor meg minek? Az előadások sínylenék meg az akarást. A hagyatékát éltetni igen, szeretné, de helyét nem tudná teljesen átvenni és nem is szeretné. Sok közös vonással, de más-más emberek ők.

Kristóf „csak félig” követte a pályán édesapját, hiszen nem a Cimborák, hanem a Tamási Áron Színház művésze. De ez nem jelenti azt, hogy eltávolodott volna az atyai örökségtől. Szó sincs róla! Hogy miért fontos számára – ha mondható ez így – a gyökerekhez való visszatérés? Mert ahogy édesapja, úgy ő is hisz a gyermek néző tisztaságában. A bábszínház nem gyerekeknek szóló művészet, nem egy kisebb mértékű színház, hanem épp ellenkezőleg. „A gyermek a legtisztább néző, aki őszinte és képes megfogalmazni a kritikát ott helyben. Ha tetszik neki az előadás, ha nem, hangot ad véleményének, azért igen nagy odafigyeléssel kell az előadásokat megteremteni. A kedvenc közönsége – ha ezt így ki lehet mondani – az őrkői Néri Szent Fülöp Általános Iskola tanulói voltak, mert nagyon gyorsan, ott helyben jelezték, mi a hihető és mi a valós számukra, s mi az, ami nem. Édesapám nemcsak elvárta az őszinteséget, de azt is adott.” 

Sokat köszönhet neki a város

Nagy-Lázár Józsefet és Nagy-Ko­peczky Kálmánt közel húszéves, nagyon mély barátság kötötte össze. Remekül megértették egymást bábszínészként és magánemberként is, nem csoda tehát, ha Nagy-Lázár József úgy fogalmaz, néha többet voltak együtt, mint családtagjaikkal.

Bár mindketten Sepsiszentgyörgyön, ráadásul egymástól nem is olyan távol nőttek fel, nagyjából egyívásúak és érdeklődésük, ízlésük is azonos, mégsem ismerték egymást. Egymásra találásuk 1998-ra dátumozható: a katonaságból alig szabadult, azt megelőzően a gyergyószentmiklósi Figura Stúdiónál színészként dolgozó fiatalembernek a Tamási Áron Színház titkárságáról szóltak, hogy jön egy talán magyarországi fiatalember, aki fiatal színészekkel szeretne találkozni, mert valami bábos dolgot akar elindítani. Ha érdekli, legyen a büfében reggel 9-kor. Adott időpontban ott volt a büfében, bemutatkoztak, aztán Kálmán elmondta, ő bábszínházat szeretne létrehozni. Első hallásra elég zavarosnak tűnt a történet, ő sem tudott semmit a műfajról – az a kép élt benne, hogy a bábszínház az olyan kicsinyített színház – mégis igent mondott.

Ismerkedésük elején hivatalosabb volt kapcsolatuk: Kálmán tanított, mutogatta a technikát, aztán a szakmai megértésből komoly barátság alakult ki – még családi vakációjukat is együtt szervezték.

Nagy-Lázár József és Nagy-Kopeczky Kálmán közt jól megoszlott a munka. Kálmán volt a rebellis, aki vállalta, hogy elöl viszi a zászlót, József pedig „a csendestárs”, aki a háttérben állt és minden lehetséges módon támogatta barátját. „Kálmán az alapító, én pedig arra vagyok nagyon büszke, hogy mellette ülhettem, amikor annyi szép előadás született. Fiatalok voltunk, és rettenetesen elszálltak, igazi nagy művészek, akik készek voltak megváltani, ha nem is a világot, de legalább az erdélyi magyar szakmát. Tessék ezt a mondatot jól érteni! Kálmán sokkal vehemensebben állt ki az elvei, az előadások, a gyereknevelés, a pedagógia és a művészetre való odafigyelés fontossága mellett is. Ő ment elöl, én követtem. Ha jött egy ötlete, segítettem megvalósítani, ha pedig botrányt kavart, védeni próbáltam, mondván, tökéletesen egyetértek vele. Emlékezzünk csak, milyen és mekkora botrány lett, amikor az erdélyi magyar bábos találkozón a Kire ütött ez a gyerek című előadásával megnyert nagydíjat a helyszínen visszaadta, mondván, a bábos szakma még nem tart ott, hogy egymást díjazzuk, és különben is köszöni szépen ezt a díjat, ettől a zsűritől nem kéri! Pedig a zsűrit nem akárki vezette, hanem a szakma egyik legismertebb rendezője, Urbán Gyula. Nagy sértés volt, borzalmas nagy sértés, s hogy megérte-e vagy nem, azóta sem tudom megítélni. De ő úgy gondolta, és a díjat visszaadta flottul. Tessék, köszönöm szépen” – idézte fel életük egyik meghatározó pillanatát.

Kálmánnak köszönheti Sepsiszentgyörgy, hogy jelentősen javultak a Szent György Napok gyermekprogramjai. Ő volt az, aki megelégelte, hogy maszekoló, általában giccset és kétes minőséget szállító magyarországi előadók léptek fel évről évre. Többen is aláírták, de Kálmán volt annak a levélnek a szerzője, amiben mindezt felrótták a városvezetésnek, s kérték, hallgassák meg véleményüket, mert nekik tán mégiscsak van valami fogalmuk arról, mit szeretnek és kívánnak a gyerekek. A levélre válasz is érkezett: akkor csináljátok ti! Ez egy hatalmas dolog volt. És azóta is a Szent György-napi kulturális héten a gyerekprogramokat a Cimborák bábszínház bonyolítja le. Azáltal, hogy igyekeznek nagyon erős művészi értéket képviselő programot összeállítani, komoly nevelési hatással vannak a város fiataljaira.

Szükség van egy ilyen fesztiválra, amely a nevét viseli? – tevődött fel beszélgetés közben a kérdés. Nagy-Lázár József egy pillanatra meghökken: ha Kálmán meghallaná, mindenkit elküldene a francba, mert ő ilyen jellegű elismerésre valószínűleg sosem vágyott. De gyorsan meg is gondolná magát, s kijelentené, ha akad pénz, azért a fesztivált, a vele járó bulit meg kell csinálni, semmiképp sem szabad kihagyni, hiszen számtalan élményt kaphat általa a legjobb közönség, a gyermekek. Személy szerint ő örvend, hogy elindult egy Kálmán nevével fémjelzett fesztivál: olyan személyisége volt a városnak, aki értéket hozott és gazdagította környezetét, emlékezni rá kötelességünk. „Előadásai közül több is meghaladta korát. A kiskakas gyémánt félkrajcárja nagyon előremutatott, ma is modern darabként játszhatnánk, vagy a Tejkút című előadása is fontos mérföldkő volt mindannyiunk életében, akik részt vettünk benne, hiszen a Nemzetközi Bábművész Szövetség egyik legrangosabb szakmai elismerését, az UNIMA Kisdiplomát érdemelte ki. Az intézmény létrehozása, annak a legjobbak sorába való emelése olyan teljesítmény, amit illik megsüvegelni” – nyilatkozta az egykori munkatárs és közeli barát, Nagy-Lázár József.