A katolikus egyházban bevett szokás, hogy folyamatos a papok mozgása. Nem ritka, hogy egy-egy plébános akár kéttucatnyi helyen is megfordul szolgálata során. Bereczi István nyugalmazott gelencei plébános – vagy ahogy a helyiek szólítják: Pityu atya – ez alól kivétel: 51 év alatt mindössze két helyen szolgált, és most már minden szál utolsó szolgálati helyéhez, Gelencéhez köti.
– Kérem, mutatkozzon be olvasóinknak.
– A nevem Bereczi István, alias Pityu atya. Székelyudvarhely mellett egy kis falucskában születtem 1949. november 16-án. Az elemi iskolát Tibódban, a helyi kis iskolában végeztem, aztán az 5–7. osztályt Székelyszentkirályban, addig még csak hét osztály volt. A középiskolát Székelyudvarhelyen az akkori Petru Groza nevét viselő iskolában – ma már a Katolikus Főgimnázium – végeztem. 1967-ben érettségiztem, és ’67-től egy évet az érettségi után dolgoztam a helyi kollektív gazdaságban mint segédkönyvelő.
– Elég nagy váltás következett, hogyan lett a segédkönyvelőből papnövendék?
– Én már azt megelőzően felvételit kértem Márton Áron püspök úrtól a gyulafehérvári teológiára, de akkor a létszám már betelt, és azt mondta, fiam, ha ki tudsz tartani még egy évet, akkor a következő esztendőre felveszlek. Ha kitartasz. A kollektívhez így kerültem, a főkönyvelő tibódi volt, így aztán felvettek. Na de hát jó is volt, mert lett egy kicsi élettapasztalat, az életben kint voltam, ugye, az érettségi után. Jó volt a munka, el tudtam végezni, mivel én voltam az, aki a Csíkból érkező főnököket mindig kellett hogy fogadjam és szilvapálinkával kínáljam őket. De én mindig szerettem a templom körül működni, a helybeli pap is mindig vitt magával. A vecsernyéket én tartottam, a tibódi kápolna közel volt a házunkhoz, így én harangoztam. Eredetileg tanító szerettem volna lenni, de a tanítóképző Udvarhelyen megszűnt, az ottani osztályokat áthelyezték a gimnáziumba. Aztán 1968-ban megkezdtem a teológiát, és 1974-ben Gyulafehérváron pappá szenteltek. A családból nem volt a felmenők között pap, Tibódból volt András Pista bácsi, ő esperes volt Szenttamáson. Volt még egy ferences testvér, ő híres szónok volt, Samu atya, Kudzsiron szolgált. Az én időmben Tibód 200–250 lélekszámú kis település volt, azóta megnövekedett, mivel előtérbe került a falusi turizmus.
Márton Áron püspök egészalakos szobrának a leleplezése 2006-ban
– Milyen volt papnövendéknek lenni a kommunizmus éveiben?
– Azzal kezdeném, hogy akkor még érvényben volt a numerus clausus, azaz csak annyi embert vehettek fel, amennyit engedett a kormány, pontosabban a vallásügyi minisztérium. Sajnos, már csak öten vagyunk a végzősök közül életben, tudomásom szerint Helvéciában, Bács-Kiskun vármegye kecskeméti járásában szolgál még egy osztálytársam, Kiss Vilmos, aki gyergyóalfalusi születésű (Kiss Vilmos 1974–75-ben Kézdivásárhelyen is szolgálatot teljesített – szerk.). Hajdú József Temesváron él, Márton Áron Szatmáron, Kóhr Balázs Nagyváradon, mind nyugalomba vonultunk. Mi egyébként megvoltunk azokban az években is, de a Securitate hívogatott, a gyengébbeket főleg, aki nem tudott az asztalra csapni vagy nem volt határozott. Ijesztgettek, hogy szólunk a rektornak, kitetetjük magát stb. A nyomás mindig érződött. Mi egyébként 19-en nyertünk felvételt a teológiára, és 14-en maradtunk aztán a szentelésre, amelyet Márton Áron püspök atya végzett.
– Mi a papi jelmondata?
– Jézus szíve, bízom benned. Én Jézus szíve tisztelője voltam diákkoromban is, papkoromban is mindig szívesen vettem részt olyan ájtatosságokon, ami ehhez kapcsolódik. Az ezüstmisémen is ezt írattam a képekre, és az aranymisémen is.
– Hol volt az első szolgálati helye?
– 1974. augusztus elsejével kineveztek csíkszeredai segédlelkésznek, Antall József főesperes úr mellé, és ott voltam másfél évet káplán. Aztán Csíkcsicsóban volt egy idős kanonok, Ferenc Béni – aki a püspök úrnak is jó barátja volt –, ő betegeskedett már, és kérte, hogy Csíkszeredából a káplánt, mármint engem tegyenek melléje plébánosnak, hogy segítsem őt a betegsége idején. 1976 őszén odakerültem, október 24-én már az első hittanórát is megtartottam Csicsóban, a helyiek is elfogadtak. Sajnos, 1975. január 4-én meghalt a kanonok úr, akit 9-én – még a házszentelést is abba kellett hagynunk – eltemettünk. Én a temetés után már meg voltam győződve arról, hogy az az év ott valahogy eltelik, és augusztusban biztos kapom a kihelyezést valahova más helyre.
A gelencei Nagyboldogasszony Cserkészcsapat tagjainak társaságában. Középen az alsó sorban Vass József csapatvezető, jobboldalt néhai Szakács Tibor polgármester. A felvétel 2007. június 22-én készült
– De nem ez történt…
– Nem így alakult, a csicsóiak megszerettek – én is kedveltem őket –, és az egyháztanácsosok tudomásom nélkül levelet írtak a püspök úrnak. A kántornál gyűltek össze: ha tudom, hogy miben sántikálnak, akkor lefújtam volna a dolgot ott helyben. Azt tudtam, hogy ha Márton püspöknek a kezébe kerül egy ilyen levél, csak azért is elhelyez, mert intézkedésről van szó, szálak fűznek az adott helyhez. Utólag kiderült a levélírás, én rögtön telefonáltam Erős Lajos igazgatónak, kérdezve, hogy érkezett-e valami levél Fehérvárra Csicsóból. Azt mondja, igen, érkezett. Arra mondom, tessék azt a levelet megsemmisíteni, nehogy a püspök úrnak a kezébe kerüljön, mert akkor ebből óriási botrány lesz. Erre azt válaszolta, hogy nem teszi a fiók aljába, hanem megmutatja a püspök úrnak. Na, a püspök úrnak megmutatták, azt is mondták, Pityu atya telefonált is, hogy nem tudott a szervezkedésről, és erre az történt, hogy én január 27-én kapom a plébánosi kinevezést Márton püspök úr aláírásával. És aztán én azóta ott voltam már kinevezett csicsói plébánosként, egészen 2004. augusztus 1-ig.
– Jó hosszú idő, közel harminc esztendő. Nem jellemző, hogy egy plébános ilyen sokat szolgáljon egy helyen.
– Hát nem. Mondták is a papok, nem tudják, mi van Pityuval, hogy ilyen fiatalember létére ekkora egyházközséget megkapott… Én egyebet nem tudtam mondani: ha már megkaptam, akkor vissza nem mondom. Az az érdekes, hogy még maradhattam volna is, de 2004-ben, amikor Becze Lóránt (plébániai kormányzó – szerk.) bérmafiamat Csicsóból papnak indítottam – vagy hat papot is onnan indítottam –, felmentünk a szentelésére Gyulafehérvárra, én ott a Caritas irodájában írtam egy levelet az érsek úrnak, hogy többé nem vagyok hajlandó Hargitafürdőt vállalni, mert egy hónapra bíztak meg Borbély Gábor idejében, és lett belőle tíz esztendő. Nagy volt a távolság, hiszen 30–35 kilométert kellett utazni. El lehet képzelni: délután misét tartani, a karácsonyi éjféli misét el kellett végezni, a húsvéti hajnali misét szintúgy, és emellett hittanórát kellett tartanom. Elegem volt: nyáron még tűrhető volt, de télen ott ügyetlenkedtek, a kocsi csúszott ide-oda. Előzmény volt, hogy Borbély Gábortól elvették a káplánt, akkor mondták neki, hogy kérd meg Pityut, egy hónapra, amíg megoldódnak a dolgok, helyettesítsen, én belementem, mert az egy hónapot kirándulásnak fogtam fel. Az érsek úr aztán ezt a helyet át akarta adni a taplocai Boros Károlynak, de ő időskorára hivatkozva nem vállalta, így odaadták Csíkszeredának, Darvas Kozmának. Ő is azt mondta: ha te lemondtál, akkor neked is menni kell, legalábbis ezt éreztem. Így úgymond alám fúrtak, és el kellett Csicsóból jönnöm ide, Gelencére. Akkor már ragaszkodtam a helyhez, Gyulafehérváron kihallgatást kértem az érsektől, és elmondtam neki: én már itt akarok (Csicsón – szerk.) meghalni. Ő azt mondta: nem így van, Pityu, engedelmességgel tartozol. Én még egyet vágtam is az asztalra, mondván: nem megyek! Erre ő is ráütött az asztalra, és azt mondta: nekem is az utolsó szavam az, hogy menned kell! Még azt is megkérdezte: kinek fogadtál te engedelmességet? Erre én: Márton Áronnak, mert ő szentelt fel. Ő azt mondta: és nekem, mert én vagyok az utódja. Hozzáteszem, a hívek sem akartak elengedni, ők is voltak az érseknél. Így el kellett jönni, de hál’ istennek nem bántam meg, jó helyre kerültem.
2016. november 5-i búcsú Gelencén. A főcelebráns Tamás József segédpüspök volt
– Tehát a két helyen 51 évet szolgált, amit kevesen mondhatnak el. Gelence időközben kedves lett a szívének…
– Valóban így van, Gelence a második otthonom. Először, ahogy meséltem, feltett szándékom volt, hogy Csicsóban maradok, ott még a sírhelyemet is kijelöltem a kanonok úr mellett. De 21 esztendő nyomot hagy az ember életében. Itt vannak a barátok, ismerősök.
– Mivel telnek ma a mindennapjai?
– Én a napi programomat továbbra is tartom. A teológián is mindig fél hatkor keltem, ma is nagyjából így van. Háromnegyed hétkor a saját kis kápolnámban, amely egy szobában van kialakítva, elvégzem a szentmisét. Közben elmegyek búcsúkra is, most épp a futásfalvi Szent András-búcsúra készülök (beszélgetésünk november 26-án készült – szerk.), Tifán Lajos plébános megkért, hogy én prédikáljak. Ha meghívnak egyházi ünnepélyre, szívesen elmegyek bárhová. De felkeresem a barátokat a faluban, ha úgy tartja a kedvem, átbiciklizek Hilibbe vagy fel, a gelencei erdőbe. Kérdezte is múltkor egy ismerős, hogy plébános úr, nem fél biciklivel az erdőre járni? Én mondtam neki: mitől félnék? A Jóisten velem van.
A Szent István-szobor avatóünnepségén 2019-ben
A szoborállító és a jelállításban segédkező plébános
Bereczi István nemcsak lelki szolgálatot teljesített Gelencén, Haralyban és Hilibben, hanem a nagyközségben maradandó nyomokat is hagyott. 2004-ben került a kézdi-orbaiszéki településre, rá két évre, 2006-ben már felállították Márton Áron szobrát, amelybe 1500 kg réz került. „A faluban gyűjtöttük az ócskavasat, összegyűlt vagy 35 ezer kilogramm. Csíkszeredában a REMAT igazgatója jó barátom volt, ő mondta: Pityu, én adok helyette rezet – akkor bontották Madéfalván a mozdonyokat –, csak helyette ócskavas kell. Ő ide küldte a nagykocsikat, megrakták, elvitték, és így lett meg a szoborhoz szükséges sok réz” – magyarázta a szoborállítás körülményeit. Erdély híres püspökének az egész alakos, nagy méretű szobrát – amely a Szent Imre hercegnek szentelt nagytemplom előtt található – Petrovits István szobrászművész készítette el, szentelését ft. Bálinth Lajos nyugalmazott gyulafehérvári érsek áldásával végezték. Akkor a szobor – amelyet a sepsiszentgyörgyi IMASA műhelyében öntöttek ki – a püspökről készült legnagyobb műalkotás volt a 2,4 méteres magasságával, néhai Szakács Tibor, Gelence polgármestere és Bereczi István plébános leplezte le.
2007. november 5-én szintén Bereczi István plébános felkérésére Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrász elkészítette a Bélafalván született, Gelencén 1936–1951 között papi szolgálatot teljesítő Fekete János vértanú plébános-esperes (1885–1952) szobrát, amely a püspök szobrával átellenbe került, ahhoz már „csak” kb. egytonnányi rezet használtak fel.
Misézés közben 2020. augusztus 15-én
A szoborállítás 2008-ban is folytatódott, szintén november 5-én leplezték le a templomtól pár méterre a Szent Imre hercegnek szentelt mellszobrot, a hódmezővásárhelyi születésű, Csongrádon élő Lantos Györgyi szobrászművész alkotását, melyet a Lakiteleki Népfőiskola és a Polgári Magyarországért Alapítvány ajándékozott a községnek. Szent Imre szobra még azokon a Kárpát-medencei településeken található meg, ahol valamilyen kötődés létezik a tragikus sorsú herceg és a helység története között. Szent Imre gelencei szobrát Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés egyik alelnöke, a Magyar Demokrata Fórum volt elnöke és néhai Szakács Tibor polgármester leplezte le, néhai ft. Seregély István ny. egri érsek (Szombathely, 1931. március 13. – Nyíregyháza, 2018. december 31.) áldotta meg, aki Bereczi István meghívására érkezett a nagyközségbe.
2011. június 26-án Szent Lászlónak is szobrot állított a Szakács Tibor által vezetett önkormányzat, Szabó Lajos kanonok a sepsiszentgyörgyi Szent József-templom plébánosa és a környékbeli papság által a műemlék templomban celebrált ünnepi szentmisét követően.
2019. augusztus 18-án az államalapító Szent István kőszobrát avatták fel a római katolikus Szent Imre-templom előtti téren a Tamás József püspök által celebrált szentmisét követően. Winkler Imre Ignác alkotását Bereczi István plébános és Cseh József polgármester leplezte le. A szobor talapzatát Bartalis Béla kézdiszentléleki kőfaragó készítette.
A plébános ezenkívül szorgalmazta a Szent Imre-nagytemplom, a haralyi Nepomuki Szent János-templom és a hilibi egyházi hajlék teljes felújítását is.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
