Év vége közeledvén, elég gyakran szóba kerül ez az eszköz. Most azonban kicsit másképpen nyúlnék e témához. Nincsenek véletlenek, vallom. Csak engedelmesség egy felsőbb akaratnak, melyről sokszor nem is tudunk, csak akkor döbbenünk rá, hogy ennek tettünk eleget, amikor utólag rádöbbenünk a bennünket érintő történések miértjére.
Hosszú invitálás után pár héttel ezelőtt végre összejött a várt vizit, és meglátogattam Budapesten szüleim régi, gyermekkorombéli baráti társaságának egyetlen még élő házaspárját. Együtt majdnem százkilencven évesek voltak. A néni felett – bár ő pár évvel fiatalabb volt – jobban eljárni látszott az idő. De megismert, fogta a kezem és egyre azt emlegette, hogy megemberesedtem, meg hogy milyen szép éveket töltöttek el szüleimmel. A bácsi százat közelítő korához képest testileg és szellemileg is szenzációsan fittnek volt mondható. Nemrég még – amíg jobban látott – naponta olvasta online a Háromszéket, melyben ha megjelent írásom, biztosan megcsörrent a telefonom és ő gratulált hozzá. Ahogy visszaemlékszem, emberként szálfaegyenes lélek, barátként sziklaszilárd pont volt, akire mindig lehetett számítani. Munkájából adódóan egyáltalán nem volt könnyű helyzetben, mégis rengeteg emberen segített. Csendben, észrevétlenül. Sokszor kérés nélkül is. S mosolyogva, megnyugodva ülte végig e nemrég emlegetett „hülye vacsorákat”. Aztán néhány napja jött a lesújtó hír: influenzások lettek mindketten, s e gonosz vírus előbb a bácsit vitte el fél nap alatt, majd néhány óra után a feleségét is. Drámai, szinte hihetetlen vég. Mégis méltó és méltányos kettejüknek. Több mint hetven év házasság után is együtt mentek át az örökkévalóságba. Isten nyugtassa őket. Pihenjenek békében a lécfalvi temetőben, annak tudatában, hogy az életük mérlege messze a pozitívban jutott nyugvópontra.
Vannak, akiknek sorsa még élő ma, és számomra a legszeretettebbek közé tartoznak. Egyikük kezéről, az azon kiülő erekről, a kezek tulajdonosához való hasonlóságomról, a hozzá fűződő nagyon régi és azóta is állandó szeretetemről nemrégiben írtam. A másikuk gyermekkori barát. Négyünk közül a leghalkszavúbb, leghumorosabb, a szülőföldhöz a leghűségesebb. Mérlegüket nem féltem, most, aktív állapotukban sem. Nehéz harcot vívnak és minden otthonról jövő telefonhívásra összerezzenek. Voltam otthon. Meglátogattam őket, de a küzdelem mindig az övék és a velük élőké. A maradóké. Magam – a sűrű telefonálások mellett – annyit tettem, hogy a Szentév utolsó napjaiban Rómába zarándokolva az út folyamán minden szentmisén értük is imádkoztam a minket vezető székelyföldi pappal és a szállásadó háromszéki apácával együtt.
Mert mindenhol ott vagyunk. Sajnos és hála Istennek egyszerre. Ott vagyunk és mérlegünkre várunk.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
