A lelkész, aki életet tanít

Könyvek bűvöletében

A kis sepsiszentgyörgyi belvárosi lakásban, amely egy évig Nagy Norbert hajléka lehetett, leginkább két könyvespolc teremtett otthonosságot. Szembenéztek egymással, egyiken teológiai könyvek, másikon szépirodalmi, kulturális művek sorakoztak, fegyelmezetten rendszerezve. Íróasztala a teológiai kötetek előtt kapott helyet, mert amikor nem az egyházközségben szolgált, vagy a Székely Mikó Kollégiumban tanított, akkor folyamatosan olvasott és írt: egyházi beszédet készített elő, angol nyelvvizsgára vagy éppen teológiai konferenciára készült, emellett szépirodalmi műfajok is foglalkoztatják, olvasóként és íróként egyaránt. 

Aki bepillanthatott otthonába, érzékelhette, számára a könyvek azt jelentik, mint másnak a levegővétel. Sepsiszentgyörgyi ismerői azt is láthatták, rendkívüli erővel megáldott, intellektuálisan és fizikailag egyaránt: egyetemista évei alatt testépítéssel is foglalkozott, nem csak lelkét és szellemét pallérozta tehát, hanem izmait is kemény munkára fogta. Nagy Norbert szépen példázza, mit eredményezhet, ha egy tehetséges, saját útján határozottan járó fiatal korán felismeri: küldetése van, komolyan veszi önmagát és ifjú korától rendületlenül, folyamatosan építkezik. Nem fogcsikorgatva és izzadva, hanem kitartással és örök derűvel, magabiztosan egyensúlyozva ég és föld között.

Nagy Norbert egyházi beszédet mond a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban 2025. július 27-én. Fotó: Mózes László

Szent vadság

Nagy Norbert 1999-ben született Marosvásárhelyen. Első elemijét végezte csupán a Bolyaiak városában, mert szüleivel a szomszédos Koronkára költöztek, ott járt iskolába másodikos korától nyolcadik végéig. Kis, tíz-tizenkét fős osztályokban tanult, mindenféle környezetből érkező, különféle motivációjú gyermekek között. Tisztelettel emlékezik vissza tanító bácsijára, ám főként a marosvásárhelyi, Bolyai téren szolgáló unitárius segédlelkész határozta meg sorsát, mert mindaz, amit ő képviselt – „példája, egyszerűsége, életformája és tartása” – olyannyira magával ragadta, hogy tizenhárom évesen, hatodikos diákként eldöntötte: „ez lesz az én utam”, vagyis kimondta, ő maga is unitárius lelkész szeretne lenni. 

Gyermekkorában, még a lelkészség lehetőségének megfogalmazódása előtt vonzották a detektívtörténetek, a kincskeresés, térképeket is rajzolt, le is írt bizonyos történeteket. Mindezt ma már letisztultan úgy látja, akkoriban késztetést érzett a tények felderítésére, az oknyomozásra, így még az is felmerült benne, újságíró is lehetne. Később izgalmasnak tartotta a zenészek, kiváltképp a rockzenészek életformáját, arra is gondolt, hogy számára egy rocksztár karaktere is csábító lehetne, tetszett a szabadságuk, az, ahogy egy zenész egy csapatot vezethet és rockzenekar frontembereként maradandót alkothat. Mindezt áthatja egy „szent vadság”, ugyanis a rockzenészek sokkal szikrázóbban, energikusabban adják át üzenetüket. Ám a lelkészség gondolata bizonyult időtállónak: a másik két lehetőség cselekményként ugyan tetszett neki, de soha sem képzelte el magát élete végéig újságíróként vagy egy zenekar frontembereként. Ezek a karaktertípusok csupán rokonszenvesek voltak és maradtak számára, a lelkészségben is ötvözni próbálja eme embertípusok vonásait. Amikor egy ifjúsági táborban kezébe veszi gitárját, „lehet, hogy én egy egyházi, ifjúsági dalt játszok, de csak én tudom, hogy a fejemben éppen melyik színpadon, hol járok a gitárral és az ifjainkkal”...

Az unitárius alapítású Harris Manchester College udvarán, az oxfordi diákigazolvány átvételekor. Fotó: Nagy Norbert személyes archívuma

Az unitarizmus epicentrumában

Nyolcadik osztály végén a kis koronkai általános iskolából sikeresen felvételizett a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégiumba, számosan azt tekintik a Szamos-parti város legjobb iskolájának. Nagy Norbert bizonyos volt abban, hogy az unitárius lelkészség felé vezető út számára onnan indul, mert ez a kollégium a képzés legjobb helye, „az unitarizmus epicentruma, panteonja”. Csakhogy kilencedik osztály elején azzal szembesült, hogy ugyan jó jegyekkel érkezett a tanintézménybe, mégis jelentős „kulturális, általános műveltségbeli szintkülönbség” érzékelhető közte és ama, ugyanott nevelkedett kolozsvári diákok között, akik „olyasmiket tudtak, amiről mi még csak nem is hallottunk egy falusi iskolában”. Nehezítette helyzetét, hogy nem tudott angolul és azt is beismerni kényszerült, hogy kilencedikes koráig nagyon keveset olvasott, mindössze három könyvet. Nem volt sem olvasmányélménye, sem olvasásra való ösztönzése, de ezért kizárólag önmagát tette felelőssé, számára akkoriban még nem volt egyértelmű, hogy az olvasás valójában „egy világnézet, egy életforma”.

Gyorsan kellett cselekednie: számára ez az időszak, az első fél év volt a legnehezebb, hiányosságait nagy erővel pótolni kezdte. Komolyan nekilendült, hogy behozza hátrányát, éjszakánként csupán  néhány órát aludt és megállás nélkül tanult, olvasott, egészen addig, amíg éjjelente a fáradságtól az asztalra nem borult, majd reggel korán kelt és folytatta. Bár az eredmények hamarosan megmutatkoztak, a jegyei is visszaigazolták befektetett munkáját, kezdett felzárkózni, mégis úgy érezte, „azt a tudatot, hogy én hátrábbról indultam, mint ők, soha nem tudtam levetkőzni”. A líceumi évek során folyamatosan első tanuló volt az osztályában, de tudta, hogy az még mindig csak a jegyek tükre és szorgalmának eredménye, de nem „annak a sokszínű tudásnak”, amelynek egy-egy kolozsvári fiatal birtokában lehet. Ez egyben az oktatási rendszer kritikáját is jelenti, mert úgy véli, a jegyek, illetve egy tanuló helye az osztály rangsorán nem tükrözi azt, hogy ő valójában milyen diák. „Mert lehettem a skála legtetején, akkor is tudtam, mindig vannak ott nálam sokkal jobbak, sokkal okosabbak és értelmesebbek”. Ő maga egy iskola minőségét nem statisztikai adatokban mérné, azokat a számsorokat teljesen eltüntetné, és „azt nézném meg, hogy melyik iskola mit tesz diákjaik szellemi és lelki fejlődéséért, a tanterven kívül”.

A University Church of St. Mary the Virgin tornyában, háttérben az oxfordi ikonikus Radcliffe Camera. Fotó: Nagy Norbert személyes archívuma

A közösség ütőere

Kolozsvári tanulmányai alatt mindvégig bentlakásban élt, s korán megtanulta azt is, hogy az életterével kapcsolatos tennivalók is meghatározóak, nem lehet azokat a tanulás miatt félretenni. Földön tartották e feladatok, legyen szó akár az udvar tisztán tartásáról, avagy egy bentlakásos nagytakarítás levezényléséről, a közmunka vállalása amolyan „hidat jelentett a tanulmányi komolyság és a mindennapi, gyakorlati teendők között”. A kollégium számos tevékenységébe bekapcsolódott, iskolai rendezvényeken vállalt szervezői szerepet, csupán kilencedik elején egyszer nem mert jelentkezni egy olvasással kapcsolatos megmérettetésre, hamar megbánta és azután semmit sem utasított vissza, így a legbiztosabb tapasztalata, amit a kollégiumi esztendőkből hoz, az „a bátorság, ahogy mertem mindenre igent mondani”. Vezetői képességeire is hamar fény derült, később, a teológiai évei alatt részt vállalt az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet működtetésében is.

Érettségi előtt pár hónappal már kizárólagosan az egyetemi felvéte­lire készült, fontosabbnak tartotta a teológiai ismeretek alapos elsajátítását a záróvizsga tantárgyainál. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet unitárius karának diákjaként dolgozataihoz kezdett angol nyelvű tudományos forrásokat is olvasni, megszerette a nemzetközi teológiai irodalmat, ezzel az érdeklődésével pedig megalapozta későbbi teológiai tudományos kutatásait. Az angol nyelvtanulással is fel kellett „lépcsőznie”, míg e nyelv otthonossá vált számára, ám e tudásának köszönhetően elvégezhetett egy mesteri képzést angolul a hollandiai Protestantse Theologische Universiteit egyetemen, és ez még csak a kezdetet jelentette. De egyetemi hallgatóként azt is megtanulta, noha csak nagyon komoly elméleti alapokra lehet felépíteni a lelkészi munkát, az elméleti tudás mellett fontos a korán szerzett gyakorlati tapasztalat is, vagyis a szolgálat az emberekkel való együttműködést jelenti, ott kell lenni közöttük. Egyik teológiai tanáruk úgy fogalmazta ezt meg, a lelkésznek mindig a közösség ütőerén kell tartania a kezét.

A kolozsvári Vallásszabadság Házában 2025. augusztus 18-19-én tartott Kriza János, a teológus és néprajzkutató című konferencián. Fotó: Facebook / Magyar Unitárius Egyház / Barabási Örs

A félretett tanterv

Hat évig tartó egyetemi képzés után 2024 szeptemberétől a Sepsiszentgyörgyi Unitárius Egyházközség gyakorló segédlelkészévé nevezték ki, itt kezdte el lelkészi hivatását. Nagy Norbert a legnagyobb áldásként tekinti, hogy egy évig Péterfi Ágnes lelkész mellett szolgálhatott, mert ez a gyülekezet nagyon dinamikus, pörgő és sokszínű, kulturális rendezvényeknek is otthont adó, ahol egy gyakorló lelkész szinte mindent megtapasztalhat. Számára öröm volt érzékelni a csapatmunka és az összefogás erejét, azt, hogy milyen jó, amikor a teher nagyon sok vállon nyugszik. Újraindították az egyházközség havilapját, kiváló publicisztikai írásokat közölt a Háromszék napilapban is, Bibliaműhelyt vezetett és szinte folyamatosan foglalkozott a fiatalokkal, nem csupán azért, mert szeret közöttük lenni – fontosnak tartja, hogy egy lelkész életszerűen is megmutathassa vallásosságát –, hanem azért is, mert úgy véli, a jövő záloga a ma fiatalja, az egyház jövőjét a mostani fiatalok jelentik.

Egy évig tanított a Székely Mikó Kollégiumban, heti nyolc órát tartott középiskolás, unitárius diákoknak. „Vallást tanítottam – idézi fel Nagy Norbert –, de a vallás nagyon tág fogalom, mert igyekeztem életet tanítani; igyekeztem kivinni őket az épületből, igyekeztem olvasmányokat behozni, összeugrasztani vitákkal őket, igyekeztem személyes hitük felé irányítani őket.” Beismeri, azt a tantervet, amit az év elején megkapott és amit neki is követnie kellett volna, egyetlen hétig sem tette. „A legelső pillanattól tudtam, hogy egyetlen évem van itt, és tudtam, hogy ebben az egy évben a tárgyi tudásnál fontosabb mindaz a szemlélődés, mindaz a perspektívanyitás, amit a kolozsvári évek alatt én is kaptam a tanároktól a kollégiumban, majd utána teológián”, így ebbe az irányba próbálta terelni tanítványait. A diákok tudták, óráin „megnyugodhatnak, őszinték lehetnek, azt mondták, más órákon nem biztos, hogy vállalhatják, akármit is gondolnak bizonyos témákról”. Számára az sem okozott gondot, ha éppen nem volt kedvük, vagy fáradtak voltak, ilyenkor ő beszélt egy órán keresztül. Bátorította őket, nála mindent elmondhattak és „nagyon cselesen tartottam ezeket az órákat, mindig kérdésekkel jöttem, mindig valami olyan provokatív témát hoztam be, amelyben úgy érezhették, muszáj megszólalniuk”. Vallásos témákkal foglalkozva az volt a célja, „hogy kritikai gondolkodásuk azáltal is fejlődjön, hogy hangosan kimondják véleményüket, vegyék észre, ha valami az érvelésükben sántít, egymást világítsák erre rá”. Mondták is a kilenc-tizenkettedikes diákok, ilyen vallástanáruk még nem volt. „Nem is tudom, nevezhetem-e magamat vallástanárnak, egy óra voltam az életükből ebben az egy évben, hetente egy óra”...

A kolozsvári Bréda Ferenc Irodalmi Kör meghívottjaként Nagy Norbert felolvas írásaiból 2025. november 3-án. Fotó: Facebook / Bréda Ferenc Irodalmi Kör / Mărcuțiu-Rácz Dóra

Sepsiszentgyörgyről Oxfordba

2025 szeptemberétől Nagy Norbert visszaköltözött Kolozsvárra, ahol Kovács István unitárius püspök megbízásából a Magyar Unitárius Egyház Egyetemi Bentlakásában lett egyetemi lelkész és bentlakási nevelő, emellett a közeli Tordatúr falu kis, mintegy százfős gyülekezetének lelkészévé is kinevezték. Nevelői feladatköre újdonság: a bentlakók és teológiai hallgatók körében tevékenykedik, amolyan mindenesként, egyházi vezetők, egyetemi tanárok és diákok között, „inkább a diákok oldalán” helyezkedve el. Az unitárius hallgatók ma már kizárólagosan az intézmény bentlakásában lakhatnak, főként az ő lelki- és imaéletükkel, mindennapjaikkal foglalkozik, támogatva, bátorítva, erősítve őket. Nem véletlen ez sem, a teológiai tudományosság számára nem öncélú tevékenység, oktatói álmokat is sző, nevelői munkaköre e folyamat első lépcsőfokát jelenti.

Sepsiszentgyörgyi tartózkodása idején Nagy Norbert szinte havonta elutazott egy-egy teológiai tudományos konferenciára, németországi, angliai, hollandiai, svédországi rendezvényekre, immár ez is állandó része életének. Lelkészként a gyülekezeti munka mellett fontosnak tartja a teológia tudományos művelését is, ez számára nem csak kettős vállalás, „dupla áldásként” is tekint minderre. „El kell különíteni a gyakorlati lelkészséget és az akadémiai teológiatudományok vonalát, mert ritka az, hogy egy lelkész tudományos igényességgel foglalkozzon teológiával az aktív lelkészsége mellett, ahogy a teológiai tanárok esetében is ritka az aktív kapcsolat a gyülekezeti élettel. Különvált tevékenységek, amelyek nem kellene különváltak legyenek; éppen ezért én az együvé tartozásukat szeretném erősíteni, továbbvinni és művelni mindkettőt, mert nagyon jól kiegészítik egymást, mintha vitalizálná egyik a másikat”.

És viszi is tovább: októberben elkezdte a doktori képzést Angliában az Oxfordi Egyetem Teológia és Vallástudomány Karán. Évente három alkalommal kiutazik, ilyenkor két-három hétig tartózkodik a híres egyetemen – azaz évente mintegy másfél hónapot –, e folyamat ebben a formában hat évig tart, de a tudományos konferenciák látogatását sem hagyja abba, e célból novemberben a tengeren túlra repült elő­adást tartani egy amerikai rendezvényen, amely a világ legnagyobb biblikus konferenciájának számít. Fontos számára, hogy ne szakadjon el az itthoni valóságtól, az, hogy „egyik lába mindig itthon maradjon”, ezért is választotta ezt az időigényesebb képzést. 

„Itt minden elképesztő – írja első, októberi oxfordi élményei kapcsán –, semmilyen korábban megnézett videó vagy kép még csak közelébe sem ér annak, hogy milyen megtapasztalni. Évszázados és évezredes falak, harangok és fák, nem beszélve a könyvekről! Őszintén, hihetetlen, ami itt van, kicsit most féktelenül habzsolom, hajnaltól napestig bóklászom, fedezem fel. Bámulatos! És nagyon különleges, szinte alig van térerő a városban, ezáltal még egy kicsit el is szakadok a külvilágtól”...

A matrikulálás ünnepélye, amelyen az Oxfordi Egyetem hivatalosan beiktatott diákjává vált. Fotó: Nagy Norbert személyes gyűjteményéből

Történeti Jézus-kutatás

Sepsiszentgyörgyi egyházi beszédeiben Nagy Norbert rendszeresen idézett görög és héber nyelvű szavakat, fogalmakat. Nem nyelvészként ugyan, de mindkét nyelvvel napi rendszerességgel foglalkozik, tanulja, fordítja, szótárakat, konkordanciákat használva. „Ez is egy olyan kompetencia, amely elengedhetetlen a teológia tudományos műveléséhez, hiszen bibliatudományal foglalkozom, amelynek alapja, elsődleges forrása a Szentírás eredeti szövege, akár a héber, akár a görög”. A görög nyelvvel jobban halad, mert kutatásában Újszövetség-orientációjú, de „a héber mindig sokkal inkább elkápráztat szimbolikájával, képiségével, sokkal gazdagabb”. 

Történeti Jézus-kutatással foglalkozik, ez a tudományos szakcsoport, avagy kutatási terület megnevezése. „Azt a Jézust próbáljuk meg rekonstruálni és kutatni, aki történelmi személyiségként ott volt a tanítványaival, azzal a tudással és beismeréssel, hogy ezt mi már csak emlékek összeillesztéséből tudjuk meg. Nincs elsődleges, tőle származó bármilyen forrás, minden, ami van, az róla írott, úgyhogy e kettő között óriási szakadék húzódik. De az ő élete foglalkoztat bennünket, igyekszünk visszamenni az eredeti, ősi tanításáig, a történeti Jézus életéig, mert hisszük azt, hogy a kereszténység az első értelmezésekből született, abból az impulzusból, amit ő adott és nem amivé később, évtizedek, évszázadok során fejlődött”. 

„Nekünk unitáriusokként nagyon fontos, hogy a teológiánkat, az egyházunknak a teológiát arra a történeti Jézus tanítására építsük, aki egykoron élt. Nekem ez a kutatás olyan, mintha az egyház alapjával foglalkoznék bibliai szempontból. Ez olyan, mint egy szent hivatás, hogy nekünk újra és újra közelebb és közelebb kell igyekeznünk menni, hogy minél tisztább legyen az a forrás, amiből merítünk”. Nagy Norbert hangsúlyozza: élő, létező, történelmi emberként hivatkoznak Jézusra, „és a mi hitünk és ugyanúgy tudományos tudásunk szerint is az volt, és az is maradt. Az, hogy később a teológiai gondolkodás milyen eszmévé formálta, alakította, az már egy teljesen új történet. Mi igyekszünk ehhez az emberhez közeledni, aki Isten gyermeke”.

Fotó: Mózes László

Hogyan éljünk?

Hogyan éljünk? – e kérdésre adott válasza tömör: hitelesen. „Meg kell találnunk azt a küldetést, azt az elhívást, amire születtünk, ami az életünknek értelmet ad. És ha azzal foglalkozunk, ha az tölti ki a mindennapjainkat, akkor egy jó életünk van és talán egy ilyen ember érzékenyebb a világ működésére”. „Egyéni küldetéseink megtalálása – magyarázza Nagy Norbert –, azok hivatásszerű megélése adhat csak hitelességet egy emberi életnek. Abban a pillanatban valami összeér az egyénben és a világmindenségben, és ez nagyon nagy kiváltság annak, aki erre ráérez és úgy érzi, hogy a helyén van”. 

„Talán amit tenni lehet egy jó életért, az az, hogy egymást legalább a keresési folyamatra inspiráljuk, ösztönözzük; nem tudjuk megmondani mindenkinek, hogy merre menjen, de azt el tudjuk mondani, hogy induljon el önmaga felé, csakis azon önmaga felé, amely be van kapcsolva ebbe a nagy világműködési egységbe”. „És minél inkább megtaláljuk magunkat, annál inkább megtalálunk egy felettes erőt, és minél közelebb kerülünk ehhez a felettes erőhöz, annál mélyebbre jutunk önmagunkban is. Ez a kettő egyidejűleg működik teljes mértékben, mert amikor az ember megérzi, hogy mi az ő küldetése, vagy hogy miért született a világra, akkor ráébred arra is, hogy talán senki más nem tudja betölteni azt a helyet, azt az időt, ami ő. És akkor ráébred, hogy ebben a nagy teremtésben, amit az Isten teremtésének fogunk fel, neki azért van helye, mert az Isten őt személyesen irányítja az útján. És ez mindenkinek más, de valahogy mindannyian ugyanahhoz az Istenhez kapcsolódunk be a nagy végtelenségben”. „Az életünk, amit kaptunk, egy szent ajándék mindannyiunk számára, függetlenül attól, hogy hol vagyunk, kikkel vagyunk és mit cselekszünk. Egy akkora lehetőség ez az emberi élet, amelyet megköszönni nem, de talán beteljesíteni be lehet. Be kell teljesítenünk az életünket és mindegy, hogy hol, akkor az ember megtalálja magát a nagy mindenségben!”...