Tél volt, hó esett...

Akik ismerik a nyolcvanas évek zárt rendszerében lüktető házibulik hangulatát, összekapaszkodó kis- és mikroközösségeit, pontosan tudják, mi valójában e hiányérzet tárgya. Az akkori idők házibulijainak éltetői mai ötvenesek, hatvanasok és talán még hetvenesek, nyolcvanasok is akár, ők átélték – és nem kevesen! – ezeket a mai szemmel kis közösségi csodának is tekinthető, sorozatos mulatságokat. Akkor, amikor nem volt szinte semmi, szabadság legkevésbé, mégis, tiltások és korlátozások ellenére dübörögtek a házibulik, szilveszterkor különösképpen.

Talán most, az év utolsó napján feleleveníthetőek a régi, szunnyadó emlékek, a régi dalok. Szórakoztató rendezvényeket – olykor talán még otthoniakat is – mostanság is szerveznek, kínálnak koncertet, fényjátékot, össze is gyűlnek jó sokan a tereken, de mindez mégsem olyan, mint akkor, amikor a házibuli csupán tűréshatáron lebegő jelenség volt. És e gondolatsor nem szomorkodó nosztalgiázás, csupán tényszerű felidézése az egykori kisközösségek, baráti társaságok lüktetésének.

Esztendőforduló tájékán elképzelhetetlen volt egy házibuli a Piramis zenekar dalai nélkül. Hol van már a tavalyi hó? – kérdezhetnénk Villon mesterrel szabadon, de inkább lapozzuk az emlékfoszlányokat. Karcolt, recsegő, viharvert bakelitlemezek, amelyek mégis ereklyének számítottak, orosz, jobb esetben lengyel lemezjátszókkal, melyekből kiáradt s az égig szállt Révész Sándor egyedi hangján: Nincs egy hely, ahova mehetnél... Mert a Kóbor angyal című keményebb hangzású daluk – „Hé, kóbor angyal, mindig alulmaradsz, / Csak akkor nyerhetsz, ha magad ellen fogadsz” – az egyik elmaradhatatlan, örök slágernek számított, de ha már karácsony és új év, akkor nyilvánvalóan visszhangzott az Ajándék vagy a Kívánj igazi ünnepet dallama.

Tél volt, hó esett, és jöttek az ünnepek – akár egy kor refrénje is lehetne az Ajándék című dal kezdő, banális, mégis oly sok emlékre világító sora, a folytatással együtt: „Gondolkodtam, mit is adhatnék neked, / amit csak én adhatok, / amiről te is tudod, / hogy igazán én vagyok.” A folytatás ma, a bőség látszatának idején már leegyszerűsítőnek tűnik, pedig nem az: „Minden gazdagságom hangok és szavak, / néhány általuk kimondott gondolat.” Sokak számára ismerős, véráramokban rekedt sorok ezek, házi- és szilveszteri buli magyar nyelvterületen aligha pörgött e dal s e szavak által táplált reménykedés nélkül. Nem szükséges feltétlenül rendszerváltó vágyakra gondolni, e bulik mámorában elégségesnek tűnt egy tekintet, egy ölelés után sóvárogni: „Kívánj a szónak nyílt utat, / és a dalnak tiszta hangokat. / Kívánd, hogy mindig úgy szeresselek, / ahogy szeretnéd, hogy szeressenek.”

Szilveszter tehát Piramissal és sok más magyar rockzenekarral, ismételődő, legendás dalokkal, utánozhatatlan hangulattal. Ma már csak emlék, mégis, e házibulik pillanatai időtlenné váltak, megdermedtek, miként borostyánkőbe zárt, több millió éves, apró élőlények, igazolván, hogy mindez egykor – téli hóesések és az ünnepek tájékán – élő és eleven, létező és valós, szíveket dobbantó, lelkeket összefonó volt... 

Téli pillanatok – képünk illusztráció. Fotó: Mózes László