A bécsi haditanácsot a lázítók, a felbujtók, az irányítók, a háttérben megbúvó esetleges szervezők nagyon érdekelték. A bizottság nyomozta, kereste, kérdezte is az elsősorban gyanúsított erdélyi magyar nemesi „ellenzékhez” vezető szálakat, azonban számottevőbb eredmény nélkül. Ott, ahol nincs rebellió, rebellist is nehéz találni.

A fegyverfelvételt, lényegében a határőrség felállítását tudatosan szabotáló, valaminő szervezett ellenálló csoporthoz tartozó irányítót, vezetőt nem fedeztek fel. Sokan voltak azonban olyanok, akik a kormányzat tervével nem rokonszenveztek. A „nem katonák” pártjára állottak tehát, s tanácsaikkal, sugalmazásaikkal igyekeztek erősíteni a főbizottsággal szembefeszülőket. Első helyen a szabadrendi, kisnemesi státusból rekrutálódott papokat említenők.

Előzőleg azonban hadd utaljunk arra, hogy a székelyek hagyományőrző társadalmán belül Csík-Gyergyó- és Kászonszék népe volt talán az egyházhoz, hithez leginkább kötődő. A katolikus egyház szerepe ezekben a vészterhes napokban igen-igen nagy volt. A „nem katonák” a szék delegátusának is azt mondották: „Nekik tanácslójuk csak az egy Isten, abban bíznak...”

Püspökük, Bajtay Antal egyben a Gubernium helyettes elnöke, jelentős politikai szerepvivője volt a teréziánus korszakbeli Erdélynek. Mostohaapja gróf Grassalkovics Antal volt, ő pedig II. József tanára, tanítója. 1760 őszén azután az erdélyi katolikus státus szokásrendje ellenére Mária Terézia őt, a nem kívántat, majd csak negyedik helyen javasolt személyiséget jogtalanul nevezte ki „erdélyi püspökké”. Ez az „érdemeket szerzett” férfiú rövidesen megkapta a bárói címet, a főkormányszéki tanácsosságot s jövedelemszaporítóként a pozsonyi prépostságot.

Hogyne lenne egy ilyen kitüntetett, rangosított, javakkal elhalmozott ember a királynő hű szolgája? Erdély vezető köreivel nem szerettette, sőt, sokakkal meg­gyűlöltette magát. Kezdetben Buccowval (báró Adolf Nicolaus Buccow tábornok, Erdély katonai parancsnoka – szerk. megj.) is feszült viszonyban volt, de okos tettetéssel áthidalta a nehézségeket, és buzgón végezte, mint „jó polgár”, a birodalom dolgát. Halmágyi Istvánt (naplóíró – szerk. megj.) idéznők: „Ki bízta a püspökre, hogy a papokkal ex cathedra Csíkban verboválhasson? Ki bízta, hogy a clerust magát is a katonai és a világi dolgokba annyira belé merítse? Nem tudja-é, a világ mely változó, változhatikaz uraság is, és ha néhány papokat le találnak vagdalni, a magalelke ád számot róla. Melyet midőn szóval is canonicus Szeredai proponált, azt felelte: jobb egynéhány papnak fejét elveszteni, mint a király parancsolatjának végbe nem menni.”

Balló István a madéfalvi veszedelemről szóló munkájában (A madéfalvi veszedelem, Csíkszereda, 1908) szintén említi Bajtay szerepét, de igazat szólva jelzi azt, hogy nem szabad egységes papi állásfoglalást feltételeznünk: „Báró Bajtay erdélyi püspök rendeletére a papság egy része a fegyverfelvétel mellett buzgólkodott, a másik semleges maradt, a harmadik nem tagadhatta meg székely voltát, s a katonatisztek bujtogatása ellen összetartásra intette a népet.”

Zöld Péter emlékműve Csíkrákoson, a göröcsfalvi temetőben. Fotó: Sántha Imre Géza

A leg-„kéz-nyalóbb”, a buzgólkodása miatt agyondicsért, később érdemrenddel is kitüntetett pap Sikó József Gyergyó fiúszéki főesperes volt. Őróla jegyezte fel Halmágyi az 1762. év első felének bajairól szólva: „...nagy oka a szentmiklósi esperes, ki a cathedrából kénszerítette őket a katonaságra, a templomon kívül is, aki nem akart katonává lenni, rebellisnek nevezte; már pedig reá unván a katonaságra, valamint azelőtt szerették, úgy meggyűlölték, árulónak, ördöggel béllettnek tartják, kiáltják.” Ugyancsak 1762-ben a csíki „zenebona” híreit rögzítve írta Rettegi György: „A pápista papokra is felette igen haragusznak, mivel a prédikáló-székből nagy esküvéssel erősítették, hogy az országból ki nem viszik (őket), régi szabadságok megadatik etc.”

Haraggal gondolhattak Imre Sámuel kovásznai lelkészre is, az orbai református egyházmegye esperesére, aki hasonlóképpen buzgólkodott, és megérhette, hogy jutalomképpen őfelsége által küldött aranyéremmel (nu­misma aureum) díszítse fel őt a főbizottság.

A historikusok nemegyszer estek abba a hibába, hogy eleve elrendeltetettként egységesnek, egyszínűnek tekintették egy-egy társadalmi osztály, réteg, csoport magatartását, holott azok keretein belül néha számottevő eltérés, differenciálódás is tapasztalható. A történeti valóság térben és időben politelikus és változó. Ezért kell – különösen a mentalitás minősítésekor – ügyelnünk arra, hogy a karakterisztikus, átlagos ne mossa el a variánsokat. Ott, ahol például Bajtay, Sikó, Imre oly túlzóan csak arra figyel, hogy megadja a császárnak, ami a császáré, ahol dominánsnak hihető a meghunyászkodás, a szervilizmus, ott, ugyanabban a társadalmi csoportban jó látni a hitének, tradicionális értékrendjének engedelmeskedő, belülről irányított embert, aki „teszi az Isten dolgát”. Annál is inkább, mert a Roth-bizottsághoz (a báró Joseph Roth vezérőrnagy által vezetett Bűnfenyítő Bizottság – szerk. megj.) hasonlóan, mi magunk szintén a korifeusokat keresve, bennük véltük fellelni a legfigyelemreméltóbb „tanácsolókat”, vezetőket.

Bodor István tusnádi plébánost 1763 őszén Koschenbohr von Scorca jelenti fel, hogy Bajtay püspök rendeletével szembeszegülve a fegyverfelvétel ellen prédikál, és a hadnaggyal vitázva jelenti ki: „őfelsége nem sértheti meg a mi törvényeinket és hazai jogainkat, ha lelkiismeretére tekintettel akar lenni”. 1764 első napjaiban Háromszék főkirálybírájának kell figyelmeztetnie az espereseket őfelsége iránti kötelességeikre. Az esztelneki szerzetesek, a somlyói ferences atyák magatartása is igazolja azokat, akik szélesebb alapon nyugvó egyházi ellenállást tételeznek fel. Ott, mondotta Bodor plébános uram, „ahol nincs fej, a köznép nem tud segíteni magán”. Az ellenállás irányítása, a jogvédelem a széki tisztség feladata lett volna. Őket azonban „megrontották”, üldözték, s így – a kis- és középnemesi abszentizmus miatt is – megnövekedett az egyházi értelmiség szerepe.

A vizsgálat során sokan Beke István delnei plébánost említették fő-fő tanácslóként. Való igaz, hogy kivételesnek mondható az a bizalom, amellyel őt a lófők és gyalogok tábora körülvette. Amikor a taplocai Miklós Györgyöt megkérdezték: „Ki volt az első s nagyobb seductor?”, azt válaszolta: „Úgy hallottam, hogy a delnei pap, Beke uram, az egész felcsíki népnek felzúdítója, javaslója és tanácslója lett volna.” Getző István (tanúként kihallgatott taplocai szabad székely – szerk. megj.) és mások is úgy tudják, hogy a madéfalvi ellenállók „instanciáját” ő írta, azt is, amelyet „a nép az erdőről leküldött a commissiónak”. A paraszti vezetők felkeresték, segítségét igénybe vették, bátorító szavaira hallgattak. Ő pedig lovon járta szüntelen a falvakat, tárgyalt a papokkal, a „nem katonáknak” izent, értelmesebbjét hívatta, leveleket küldött, tanácsolt, utasított, érvelt, az igaz törvényességre, régi szabadságra emlékeztetett, s arra ösztökélte őket, hogy tartsák magukat „a régi privilégiumokhoz”, és nagyon óvakodjanak a rebelliónak még a látszatától is.

Ferentz Antal (huszonhárom napon át faggatott gyergyószentmiklósi szabad székely – szerk. megj.) mondja el, hogy a bizottsághoz címzett kérvény megírása után hogyan gyűjtötte egybe Delnére az alcsíki falvak két-két képviselőjét, miként vitatták, tárgyalták meg az instanciát, valamint az erdőre kimenetel dolgát is. Éppen csak azt nem vállalta a plébános, hogy az ő házánál essék meg a szavazás is, „mert – mint mondotta – ő ezért megnotáztatik” (elkobozzák vagyonát – szerk. megj.). A communitások követei így a delnei hegyre mentek ki, s ott hangzott el a kérdés: „voxoljanak: hogyha ki akarnak-é menni az erdőre vagy nem?” A népi önrendelkezés hagyományait tisztelő, fegyelmezett székelyek így mondottak azután igent.

Megemlékezés Madéfalván. Fotó: Facebook / Madéfalva Község hivatalos oldala

Ez a „nyugati messzi városból” vadnak vélt nép így kér tanult ember papjától tanácsot, így dönt egyetértésben „szép harmóniát” keresve, és előbb is, később is igyekszik békességben lenni lelkiismeretével, Istenével. Krajcáronként gyűlt forintokért, két és fél véka lenmagért mondatnak misét több ízben a somlyai franciskánusokkal, Zöld Péterrel vagy Beke Istvánnal. Amikor már kint voltak az erdőn: „beszéllett a nép arról, hogy jó volna szentmisét szolgáltatni, hogy az Úristen vigye dolgunkat – maga akaratja szerént – úgy, amint nekünk legjobbnak ítéli”. Beke István biztatása, hogy csak tartsák magukat keményen, mert „szép igazságuk” vagyon, legyenek állhatatosak, mert az Isten megsegíti őket – bizony pótolhatatlan erőforrást jelentett azoknak, akik az Úristen akaratában bizakodtak. Akkor, amikor 40–50-en a delnei templomba mentek le az erdőről, pá­ter Beke többeket magához is invitált „egy ital égett borra”. (A „szép igazságuk” jogi alapjait, jogforrásait magyarázó vendéglátóban a krónikásnak nehéz volt transzcendens ködökbe veszett, profétizáló megszállottat látni, mint ahogyan a megtiszteltekben is hiába kereste Eric Hobsbawn „primitív lázadóit”.)

Csík-Gyergyó- és Kászonszékben, a népi katolicizmusnak ebben a valóban erős várában ugyanígy tanította helytállásra a jogaikhoz ragaszkodókat a somlyai Szász esperes plébános, a szentmihályi Némethi József és mások, akiket vezetőiknek vallottak a Roth-féle bizottság faggatottjai.

Mind a népi emlékezet, mind a múltidéző historikusok első helyen szólnak azonban Zöld Péterről, „páter Zöld”-ről, „az erdélyi székelymagyarság múltjának – mint Bitay Árpád jellemezte – vonzó, szinte heroikus alakjáról”. Rövidre fogottan bár, de el kell tehát nekünk is mondanunk róla egy-két dolgot. Mindenekelőtt azt, hogy 1727-ben Madéfalván született. Édesapja „nemes személy”, Csíkszék ülnöke (assessor extraordinarius). Öccse szintén „nobilis”, széki biztos (stationalis commissarius). Zöld Péter plébános ily módon fölötte áll a primipilus, pixidarius szabad parasztoknak, hiszen inkább az armalista státusba sorolható. A távolság azonban nem nagy, sőt, általában rokonsági, baráti szálak kötik egybe a kisnemeseket és a „vitézlő” rendbéliek „javát”, „eleit”. Személyiséggé válásának folyamatában a somlyói, az udvarhelyi, a kolozsvári iskolákat éltető szellemi környezetnek is jelentős szerepe van. Ha még nem is lépnek sorompóba itt az új, korszerű értékrend, világnézet, szemléletmód tanítómesterei, szálláscsinálói már fel-feltűnnek. A székelyudvarhelyi jezsuita gimnáziumban, ahol öccse is nevelődött, ő 1744-ben jár a poétikai és 1745-ben a reto­rikai osztályba, 1748-ban pedig – Bitay Árpád tudósít róla – befejezi a kolozsvári jezsuita főiskolán bölcseleti és teológiai tanulmányait. Az új doktorok ünnepélyes vitájának tárgya pedig az, hogy: „Emelni vagy csökkenteni előnyösebb-e az idegen áruk vámját?” (A protekcionizmus gazdaságelméletéről ekkor vitázó tíz doktorandus bizonyára később is nagyobb fogékonyságot tanúsít társadalompolitikai problémák iránt.) Fennmaradt írásai, levelei is tanúbizonyságai annak, hogy Európában és Erdélyben peremvidéki helyzetű, de szintes értelmiségi elitnek minősíthető csoport tagja. Nem sámán, nem profetizáló népvezér ő sem, hanem cselekvésre, ellenállásra sarkalló, mélyen közösségbe gyökerező, tanult, hívő ember.

Ne feledjük, Beke István, a delnei pap szintén művelt férfiú, aki 1774-ben a kolozsvári „lyceum”-ban az egyházjog tanára (1776-ban nevezik ki Csicsókeresztúr plébá­nosává).

A „zenebona” napjaiban mondhatni kettévált az egyház is, egyik pólusán a papokkal. A tanúságtételből idézünk: „A papok s kiváltképpen a delnei páter Beke, a szentléleki páter Zöld s a szentmihályi Némethi járták a falukat szüntelen, és tanították a népet arra, hogy ne vegyék fel a fegyvert, mert őfelsége nem kívánja az erőszakos katonát. Allegálván őfelsége spontaneitásról szóló decrétumait.” Egy másik valló szerint: „A szentléleki plebanus, páter Zöld is falunként járt; egybegyűltette a bíróval a falut, s megeskette hármonként és négyenként (asztalhoz állítván az embereket), hogy megoltalmazzák magakat, hogy fel ne praedálják őket a limitrophas katonák. Az őfelsége reguláris katonái ellen ne támadjanak.”

Zöld Péter szobra Madéfalván. Nagy Ödön alkotása, 2005. Fotó: Sántha Imre Géza

Zöld Péter tehát felvilágosít, tanácsol, buzdít, bátorít, de közvetlen cselekvésre is kész. Alkata, valamint harcosabb szemléletmódja készteti például arra, hogy a „kösség”, a szabadparaszti közösség érdekében önvédelmi szövetséget teremtsen. A szépvízieket, vacsárcsiakat s más települések népét és nemeseit úgy-ahogy felfegyverzett communitásbeliekkel, ha kell, rá is szorítja az összefogásra, a szolidaritásra. A lóháton, fiatal legények csapatától körülvéve nagy térséget bejáró páter elsősorban az erőszak, a kényszer, a limitrophus túlkapások, fegyveres támadások ellen lép fel. Ugyanakkor azonban munkál már az eljövendő nagy forradalmi változás előképén, a népi összefogás modelljén.

A taplocai jegyzőkönyv azért is döbbenetes olvasmány, mert zaklató élményt nyújt a lapjain megörökítődött árulás, az, hogy a csíki foglyok a leghívebb szövetségeseiket, a papokat hogyan vallják meg vezetőiknek, terhelik bűnlajstromukat „beismerő” emlékezésekkel. Az azonban, hogy rávallanak Bekére, Zöld Péterre, talán nemcsak önmentő hálátlanság, hanem „okosság” is, amely számol azzal, hogy a maga külön egyházi bírósága előtt számadoltatott lelkésznek könnyebb a dolga, nagyobb az esélye arra, hogy életét mentse. Az bizonyos, még Bajtay püspök is képes arra, hogy „renitens” papjait, a kánonjogra hivatkozva, hadparancsnoksággal, főkormányszékkel szemben oltalmazza.

Erre az „atyai” védelemre Zöld Péternek szüksége is volt, hiszen őt Gyulafehérvárra idézi a püspöke, s már a Roth-bizottság taplocai bemutatkozása előtt egyházi vizsgálati fogságban várja a sorsát meghatározó ítéletet. Arra a hírre azonban, hogy limitrophusok megtámadták és kifosztották házukat, Bekével együtt megszökik. Az 1764. esztendő húsvétja ismét fogságot, de most már katonait hoz a körözött Zöld Péter számára. Másodszor is sikerül elmenekülnie. Ezt a harmadik elfogatása és a Csíksomlyóról való harmadik szökése követi. A negyedik foglyul ejtése előtt már a határőrség elől elbujdosott székelyek moldvai papja. Álutakon visszatér azonban, de az apai háznál rajtaütnek és bebörtönzik. Mielőtt 1766 júniusában ismét, immáron negyedszer, sikerül a szökése, a szeredai várbeli fogsága idején váratlan „beismerő”, nagy kavarodást előidéző vallomást tesz.

Leírt és tollba mondott „vallomása” majd mindenkit gyanúba kever. Az elsőként színre lépő Bornemisza Páltól (csíki főkirálybíró – szerk. megj.) kezdve el egészen a madéfalvi vérengzést elrendelő triászig (Mária Terézia, Buccow és Siskovics – szerk. megj.). A Habsburg Birodalmat leghívebben magas tisztségekben szolgáló erdélyi magyar főurak tetteiből, bizalmas megnyilatkozásaiból összeálló „vádirat” leleplezi azt, hogy a határőrség-állítás nekik sincs kedvükre, és szuggerálták, vallották maguk is a spontaneitást, sokakat ellenállásra, fegyverletételre késztetve. (Zöld Péter e cselekedetének indokait érdemes volna még elemezni. Ez alkalommal csak azt a feltételezésünket említenők meg, hogy talán ezzel a fogással, mesterkedéssel akarta oly nagy méretűvé duzzasztani, felfújni a hazug vád léggömbjét, hogy az az­után magától robbanjon, pukkanjon szét.)

Zöld Péterről még csak annyit, hogy a papi törvényszéken való elítéltetése után ismét megszökött. Ismét a moldvai magyarság, a kivándoroltak szolgálatában a még oly távoli besszarábiai Csöbörcsököt is felkereste. Jelentése (latin, magyar, német szövegét ismerjük) Batthyány Ignác püspököt készteti arra, hogy Zöld javaslatai szellemében kérje a pápát a csángóság ügyének felkarolására. 1768-ban sok hívével egyetemben hazatér, és 1788-ban hal meg.

A corifeusoknak, a vezérszerepet vivőknek ez a kis, papi csoportja határozottabban körvonalazódik tehát. A bűnfenyítő bizottságnak azonban szaporítja és növeszti a gondját, nem is szólva arról, hogy a vizsgálatban sincs egyedül, hiszen az egyházi bíráskodás szintén ragaszkodik privilégiumaihoz, hagyományaihoz.

Imreh István