– Sok sepsiszentgyörgyi fiatalt szólított el az évtizedek során a színészmesterség, közülük többen vissza is jöttek a városba. Ön viszont meg sem próbálta a hazatérést. Miért?
– A gimnáziumi éveim végéig, 18 éves koromig éltem itt, és igazából nagyon vártam, hogy elköltözzem – mint minden egyetem előtti ember. Nagyon megszerettem Kolozsvárt, úgy voltam, hogy a diplomázás után is vagy Kolozsváron szeretnék élni, vagy Temesváron. Jobban érzem magam egy nagyvárosban, ami nem azt jelenti, hogy soha nem játszottam el a hazaköltözés gondolatával, főleg a kisfiam megszületését követően, elsősorban a nagyszülők közelsége miatt. De már Dávid is 12 éves, a nehezén talán túl vagyunk, jól érzem magam Kolozsváron, soha nem bántam meg, hogy ezt választottam. Akkor sem, ha a szülővárosomat mindig is jó helynek tartottam, és az itteni társulat is vonzó.

– A színházi pletykák szerint a kolozsvári társulatba senkinek sem könnyű a beilleszkedés. Nem voltak ilyen irányú „félelmei”?
– Nekem ez könnyebben ment, ott végeztem a főiskolát, és már az egyetemi évek alatt is kaptam szerepeket: az első évben a Vadkacsában voltam Hedvig, benne voltam a Tompa Gábor által rendezett Elveszett levélben, amelyben csak nők játszottak, aztán a Maszat-hegyben Keresztes Attila rendezésében. A negyedik év végén mégis úgy volt, hogy senki újat nem vesznek fel Kolozsvárra, eléggé el is keseredtem. Közben Andrei Șerban rendező castingolt a Ványa bácsira, hívtak, hogy nem talál Szonyát, menjek be meghallgatásra. Bekerültem a Ványa bácsiba, nagy siker lett belőle, éveken át játszottuk, és ezzel nagyjából el is dőlt a sorsom. Valószínűleg attól voltam én színészi értelemben mindjárt az elején Kolozsvár-kompatibilis, hogy a mestereim, a tanáraim mind-mind kolozsvári színészek voltak, abba az iskolába tanultam bele. 

– Mit gondol, a repülőrajtot biztosító Szonyát követően mivel sikerült tartania a ritmust és gyakorlatilag a kolozsvári előadások kihagyhatatlan szereplőjévé válnia?
– Az valóban ritka szerencsés találkozás volt szöveggel, szereplővel, rendezővel, kollégákkal egyaránt. Kezdő színészként teljes mértékben megbíztam a rendezőben, fenntartások nélkül megcsináltam, amit kért tőlem. De olyan jelenet is van a második felvonásban, ahol megtaláltunk valamit Kézdi Imolával, és a továbbiakban úgy működött. Amúgy sokszor előfordul: egy jelenetben, egy gesztusban megtalálsz valamit, és úgy érzed, kitágul a horizont. A Ványa bácsit 14 éven át játszottuk, a végén már tényleg az volt a kihívás, hogy valami újat találjak benne. Szonya szerepe nem zárt be, mert sokféle más szerepet is kaptam utána, nagyokat is. Persze előbb-utóbb mindenki kap kis szerepeket is, de én a kis feladataimat is nagyon tudtam szeretni.

– Milyen útravalóval szolgáltak az Osonó diákszínjátszó társulatban töltött szentgyörgyi évek?
– Elsősorban az elhivatottságot növelték, a rugalmasság, ugyanakkor a fegyelem tiszteletét is. Filmeket is néztünk, rengeteg filmrendező munkáját ismertem meg, Krzysztof Kieslowski Tízparancsolatára ma is élénken emlékszem. Talán azért, mert nekem nagyon sokat adott tudásban is, nemcsak gyakorlati-szakmai tekintetben. Bocsárdi Gabival kezdtük az Osonót, Mátray Lacival is volt néhány tréningünk, aztán Fazakas Misivel. Azokban az években annyiféle drámajátékot csináltunk, hogy az egyetemre kerülve a többségüket már ismerősként kezeltem. 

– Immár befutott, tapasztalt színésznőként milyen rendezőt szeret inkább: aki hagyja kibontakozni, vagy szereti, ha ön irányít?
– Mostanában talán jobban szeretem, ha a rendező hagyja kibontakozni a színészt. De az is nagy kihívás, amikor pontosan megmondják, mit kell csinálni, mert közben mindig ott van a színész szabadsága. Fontos, hogy a színész ráébredjen saját kreativitására. Az életkor előrehaladta is sok mindent befolyásol, és ha az elején még nem mentél szembe a rendezői akarattal, inkább annak volt betudható, hogy még óvatos voltál, nőnöd kellett. Ebben az erőviszonyrendszerben élünk együtt. Fiatalabb színészkoromban egyáltalán nem kérdőjeleztem meg dolgokat, szent volt, amit a rendező mond. Most már vannak kérdéseim, de nem mindig mondom ki, az ember felméri, van-e értelme a konfrontálódásnak. Előfordult, hogy nem értettem egyet az adott színházi nyelvvel – többségünkkel előfordul –, persze megcsináltam, amit kértek tőlem. Amióta színész vagyok, a rendezői színház korát éljük, én csak ezt ismerem. Annyit már megtanultam, hogy olyat nem csinálok meg, ami veszélyeztetné az egészségemet, mindig van egy limit. A fizikai drog meg azt jelenti, hogy jó kondiban kell lenni, erre az egyetemem igyekeztek is felkészíteni.

– Alig 40 évesen rendszeresen, illetve egyre többet úszik, igyekszik karbantartani magát, ettől függetlenül az életkor koptat. Erre tekintettel vannak a rendezők?
– Szerintem igen, legalábbis a többségük. Azt hiszem, a negyven év az a kor, amikor az ember már nem szívesen játszik fiatal lányokat. A Hegedűs a háztetőn előadásban már valamennyien negyvenen túliak vagyunk, akik énekeljük a harmadik lány dalát – „Mézédes akácra méhecske száll, / nékem is kell férjecske már. / Nem kell, hogy túl szép, hogy túl jó legyen, / csak férjecske kell nekem” –, és bizony sokszor kacagunk a takarásban. Persze szeretettel csinálom, de ettől még nem az én korosztályom. Miközben a 40 pluszos színésznők számára is akadnak jó szerepek. Az utóbbi években volt is néhány nagyon izgalmas szerepem, mint például Lars Noren A démonok című négyszemélyes darabja, ahol fiatal anyukát játszom.

– Filmen miért nem látni önt?
– Mondhatnám, hogy az én döntésem. Mert rengeteg a munka, mert, mert, mert… Meg hogy magánéletileg is nehezen tudnám megengedni magamnak, hogy elköltözzem a városból egy másfél hónapos munkafolyamatra. Egy társulat szerződtetett tagja vagyok, nem is nagyon hívnak máshová, ismerik a feltételeket. Ezzel együtt a film nagyon izgalmas kihívás, szeretném is, néha eljutok castingokra, de nagyon sok castingon kellene jelen lenni, hogy bejöjjön egy nagyobb szerep. Ezzel együtt remélem, bízom benne, hogy egyszer összejön a film.

– Ezen az életkorfordulón milyen a kilátás az elkövetkező évekre?
– Minden szempontból, egyértelműen jobb formában vagyok, mint tíz évvel ezelőtt. A helyemen vagyok, sokkal inkább, mint a húszas éveimben. Érdekesen van ez kitalálva: az ember egyre inkább önmaga, egyre jobban érzi magát, magabiztosabb, lelkileg stabilabb. Legfeljebb a teste kezdi el­árulni néha-néha. Úgy érzem, még nagyon sok energiám van, sok mindent szeretnék, többek között filmet.

– Nem hiányzik az életéből egy szentgyörgyi szerepformálás? Tett lépéseket, arra irányuló próbálkozásokat, hogy meghívják a szentgyörgyi színház valamelyik előadásába?
– Igen, Elena Vlădăreanu Habemus bebe című alkotásának olvasószínházas változatát – Pál-Ferenczi Gyöngyi, Szalma Hajnalka és jómagam adtuk elő Zakariás Zalán rendezésében – én kezdeményeztem, nagyon vagány projekt lett, mindannyiunk számára jó szakmai és emberi találkozás. Amúgy azt hiszem, egyre ritkábban fordul elő, hogy megkeressenek, egészen más világot élünk: kezdeményezz, keresd meg, csináld meg. Ha valami megérint, ne tétovázz megkeresni másokat.

– Merült fel önben valaha, hogy esetleg valami mást kellene csinálnia?
– Mostanában igen, de azt hiszem, ez nem más, mint amolyan életközépi válság. Mi lett volna, ha valami mást is tanulok? Mert a színész, ugyebár, csak ehhez ért. Elgondolkoztam, lehet, hogy nagyon egyoldalú mindig csak ezzel foglalkozni. Az én esetemben a „valami más” lehet egy hobbi: nagyon sokat úszom, rengeteg energiát fektettem bele az elmúlt években. Nagyon sokat gyakorlok és fejlődöm. Én 37 évesen tanultam meg gyorsúszni, azelőtt csak mellúszást ismertem, azt sem helyesen. A színészet nagyon törékeny, megfoghatatlan dolog, véget ér az elő­adás, aztán már nincs semmi. Éreztem, hogy szükségem van valamire, aminek konkrétan érzem az eredményét és folyamatosságát. Ezt adja nekem az úszás. Többen is kérdezték tőlem, ugye, zenét hallgatok úszás közben, de én épphogy nem szeretnék zenét hallgatni, mert úszás közben nagyon sok mindenen gondolkodom. Olyan ez, mint egyfajta meditáció. Közben meg számolok is, mert általában tervvel megyek úszni, november óta egy masters úszóklub tagja vagyok. Közben egyedül vagyok, és ez teljesen feltölt engem.

– Ha egy csatornaátúszás és egy filmszerep között kényszerülne választani, mit tenne?
– Mindkettőt. Ha egy időben kivitelezhetetlen lenne, abban reménykednék, hogy mindkettőre lesz még időm.

Pethő Anikó
Színművésznő, Sepsiszentgyörgyön született 1985. február 16-án. Tanulmányai: Mikes Kelemen Elméleti Líceum (1999–2003), Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Bölcsésztudományi Kar, Színművészeti Tanszék, színész szak, Kolozsvár, osztályvezető tanár: Szilágyi Palkó Csaba (2003–2007); BBTE, Színház és film, mesteri képzés. 2007 szeptemberétől a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja. Több mint 40 előadásban játszott. Díjak, kitüntetések: a Román Színházi Szövetség (UNITER) jelölése a legjobb pályakezdő díjra Szonya alakításáért A. P. Csehov Ványa bácsi című darabjában (rendező Andrei Șerban, 2007); a legjobb női alakításért járó díj Bess szerepéért Vivian Nielsen Hullámtörés című darabjában, rendező: Tom Dugdale (Magyar Színházak XXVIII. Kisvárdai Fesztiválja, 2016). Egy fiú édesanyja.