A világháborús emlékmű árnyékában Székely Zsolt, az Erdélyi Vitézi Rend főkapitánya szólt az emlékezőkhöz, a rendtársakhoz, felidézve: 2010 óta a köztemetőben kőbe vésett emlékmű őrzi a Don-kanyarban elesettek emlékét, a rend tagjai pedig azóta minden január 12-én leróják tiszteletüket és kegyeletüket az áldozatok előtt. A főkapitány szerint a doni katasztrófa áldozatai mellett mindazokra emlékeznek ilyenkor, akik a múlt század két világégéséből nem térhettek haza. Székely Zsolt felidézte, hogy a Don-kanyari harcokban részt vevő II. királyi honvédhadsereg állományának meghatározó részét Székelyföldről töltötték fel, ezért e vidéken sok gyerek, testvér, család volt abban a helyzetben, hogy hiába várták haza szerettüket. Magyarországon tudomásuk szerint 70 ezer körüli azon családok száma, amelyeket közvetlenül érintett a véres tragédia, míg Székelyföldön harmincezer. Ezek a sebek azóta sem gyógyultak be.

Székely Zsolt továbbá elmondta, hogy a megemlékezés egyben figyelemfelkeltés is, hiszen „a múlt sebeiből, tragédiáiból nem tanult a világ, újrarendeződnek az erőviszonyok, újból háborúra készül a nyugati világ. Háború dúl a szomszédos országban, ám Magyarország békét akar, ám abban az országban, ahol mi élünk, háborúra készülnek.” A főkapitány szerint ezért is kell emlékezni és emlékeztetni arra a sok családi tragédiára, az áldozatokra, akik sok ezer kilométerre az otthontól azt sem tudták, mit is keresnek a Don-kanyarban, hiányos felszereléssel, eszközökkel kellett helytállniuk a túlerővel szemben, és több mint 125 ezren estek el vagy váltak a fagyhalál áldozatává. „Soha többé ne történjen ilyesmi, másokért magyar vér ne folyjon” – fogalmazott, hozzátéve: az elkövetkezőkben is minden évben megemlékeznek a doni hősökről, és figyelmeztetik a közösséget, a világot, hogy a magyarság hiábavaló harcba ne avatkozzon, ne vegyen részt olyan háborúban, amelyben semmi keresnivalója nincs.

Bucsi Zsolt Tamás, a vártemplomban szolgáló református lelkipásztor János evangéliumának sorait hívva segítségül fogalmazta meg imáját azon honvédekért és munkaszolgálatosokért, akik a Don-kanyar jeges poklában fejezték be földi pályafutásukat, akiknek mérhetetlen szenvedést kellett eltűrniük a fagy, az éhség és a háború hozta borzalmak közepette. Bucsi Zsolt Tamás Isten áldását kérte az áldozatokra, vigasztalást a kései utódoknak, akiknek családjában ma is sebként él a hazatérni nem tudó apa, fiú vagy testvér emléke. A lelkipásztor Isten segítségét kérte, hogy soha többé fiatal életeknek ne kelljen idegen földön értelmetlen pusztításban elveszniük. A megemlékezés a lelkipásztori áldással, a kegyelet koszorúinak elhelyezésével, valamint a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult.