Tulajdonképpen tehát maga a rendezvény mind időben, mind tematikában túlnőtte az ilyen helyzetekben szokásos kereteket, s kaptunk egy olyan helyzetképet a közelünkben elterülő Barcaság magyar életéről, azaz még-létezéséről, amely elkeseríthet ugyan, de fel is villanyozhat, a székely tömb felelősségét fokozhatja, erősítheti a szomszédos, közeli települések kapcsolatrendszerébe történő gyakoribb belépéssel.

A kora esti találkozó főszereplője az a Bencze Mihály volt, akit elsősorban kiváló matematikusként ismer a világ, s ezt lehet nyugodtan szó szerint érteni, mert a számok tengerén utazgatva, az általa szerkesztett, magas szintű matematikai kiadványok, feladatgyűjtemények, számrendszerek elérték a japán, az amerikai, az ausztrál partokat is, s az az igazság, a neves számtanosok körében, másfelé, távol tőlünk jóval ismertebb, elismertebb a neve, mint hazai körökben. Már az is elég lehetne a dicsérő szóra, hogy ő teremtette meg a hazai magyar nyelvű matematikaversenyek intézményét, még jóval a rendszerváltás előtt, s neki köszönhetően a szakminisztérium által szervezett és fizetett tantárgy­versenyek közé illesztették, jogot teremtve arra, hogy a kitűnő eredményeket felmutató olimpikonok ugyanolyan elismerésben részesüljenek, mint román versenytársaik. Persze, volt is elismerésben része itthon és nemzetközi terepen egyaránt, el egészen Brüsszelig, de leginkább annak az Apáczai-díjnak örvend, amelyet előírásszerűn immár minden második esztendőben neki ítél az RMPSZ Tudományos Tanácsa; lefordítva érthető szövegre: a kollégák megbecsülését érzi ebben, s ennél nincs, nem lehet rangosabb semmilyen más kitüntetés. 

És fontos számára az is, hogy magával hozhatta egyik volt bukaresti tanítványát, az immár befutottnak is tekinthető költőt, Béres Vivient, aki elárulta, hogy elindítója, támogatója a fővárosi magyar tanintézet akkori igazgatója volt, s első kötetét még diákkorában a Bukaresti Magyar Élet című lap segítette napvilágra, mely lapnak alapítója, mindenese maga az iskolaigazgató volt, egészen a fővárosból való távozásáig. Mondhatjuk azt is: leléptetéséig. Hogy ehhez a megbízatás-visszavonáshoz volt-e köze az újjá varázsolt bejárati ajtónak, azt az érintettek tudják megmondani. Tény, hogy a régebbi, rozogának mondható bejárati ajtó helyére új került, de az már székelykapu-mintás volt. Valószínű, sokaknak nem volt örömére ezen bejárni, a kollégák között is akadhatott, aki esetleg megbotlott a koptatóban. Tény, hogy eltűnt onnan Bencze Misi, s utána a kapu is. S talán a Magyar Élet is megszűnt.

Visszatérve a könyvbemutatónak hirdetett találkozóra, azt akarom nagyon kiemelni, hogy bár csak ketten, illetve az ugyancsak brassói eredetű eseményvezetővel együtt hárman ültek az asztalnál, az volt az érzésem, hogy végeredményben több intézmény is jelentkezett bemutatkozásra. Eddig én beszéltem a tanárról, az iskolaalapítóról és -igazgatóról, de hol van még vége a felsorolásnak, amely végeredményben elénk állította a Barcaság egyik legkiemelkedőbb személyiségét. Nem csupán az általa létrehozott Fulgur Kiadó könyvei jelentősek, hanem az a segítő szándék is, amely vezérli őt az utána következők, mellette menetelők irányításában, támogatásában. Hamu és gyémánt című, monumentálisnak mondható művében részletesen megidézi a Barcaságot, felsejlik benne az a makacs magyar- és történelmi tudat, amely ma is ott él még, ha sokaknál lappangásként is, a jelenkori barcasági települések érzelem- és gondolatvilágában.

A bemutatkozás érdekes, fontos színfoltja volt a fiatal költőnő kultúrateremtői elkötelezettségének hangsúlyos kiemelése. A női lélek majd minden versében megjelenő érzékenysége mintegy megelőlegezte azt a lelkes kiállást, amellyel ecsetelte a Brassói Magyar Színház megálmodását, létrehozását, munkába állítását, folyamatos működtetésének lehetőségét. Ebben kapott nagy segítséget Bencze Mihálytól, aki biztató szavakkal vezette be, előszavazta Vivien második, nagyon öntörvényű kötetét.

Péter Sándor