VárosjáróTél

Előtte, a kútnál, egy cinege friss vízért sóvárog, de a forrás elapadt, nem is időzik hát sokáig a hideg kövön, kicsit még értetlenül szemlélődik, közben fázósan emelgeti felváltva lábait, majd elrepül. A fenyőfáról két varjú közömbösen követi röptét, mikor a kis madár eltűnik látókörükből, felborzolják tollukat, mintha csak fázósan összerázkódnának, holott éppen ettől melegszenek. Mondom, nincs ilyenkor látnivaló, de nem is nagyon akar nézelődni senki emberfia, aki az utcára kényszerült, az is siet minél hamarabb fedél alá kerülni, ha véletlenül ismerőssel találkozna, csak a kötelező udvarias köszöntés, aztán tovább, valahová, ahol meleg van, ahol el lehet panaszolni, hogy milyen fránya ez a tél, minden nap havazik, s a mínuszok éjszakánként egyre szaporodnak. 

De hiszen ez még csak alig-tél. Akinek fejdíszét nem a pilinkélő pelyhek, de a kor fehérítette meg, az még emlékszik igazi telekre, a térdig érő hóra és a hetekig csattogó fagyra, amikor a huzatos medencében a szeszélyeskedő Nemere volt az úr, a Pacén mégis reggeltől estig zúgott a felvonó, s a Libacsárdában hektoliterszám fogyott a forralt bor. Minden valamirevaló domb szánkózó hellyé lépett elő, nemcsak a város határában lévők, hanem az utcák is: a Váradi, az Attila-hegy a kezdők pályája volt, aki többre vágyott sima lesiklásnál, az a Bika-hegyet részesítette előnyben, igaz, oda nemcsak merészség kellett, de jó kemény, amolyan igazi házi gyártású ródli is, lévén, hogy a Barompiac felső részét a természet hármas teraszossá képezte ki, ugyanennyi szöktetést lehetővé téve, s ha még ezek után is uralta a szánkót a nebuló, hát akkor következett az igazi kihívás, ugyanis a pálya aljában a durva folyami kővel burkolt utcaszakaszon kellett nagyon gyorsan lefékezni, különben a transzformátorház fala vetett véget az aznapi mulatságnak. Mert élmény volt akkor minden egyes nap, bár így visszanézve csak gyermekfejjel éltük meg ekként azokat az időket, szüleink-nagyszüleink a mindennapi dolgokkal voltak elfoglalva, gondokból márpedig volt épp elég, ezt is csak azok tudják, akik a vasfüggöny innenső felén élték át azt a dicstelen korszakot, s emlékeik sem fajultak álmodozó nosztalgiává. Mert sok mindent el lehet felejteni, a fűtetlen lakásokat s a végeérhetetlen sorbaállásokat, a páros-páratlan hétvégeket, majd a még szigorúbb téli autóhasználat-betiltást, a nagyszerű megvalósításokat hazudó, mindenhonnan áradó propagandát és a napi két órát sugárzó tévéadást is, csak a zsigerekbe ivódott félelmet nem.

Majdnem igazi tél van hát, s hogy ilyen lett, azt a virtuális világ használói új időszámítás kezdetének tartják, nevet is adtak neki: I(liescu). u(tán). az első év. Talán nem is állnak olyan messzire a valóságtól, hiszen a történelemtudomány mai napig sem tudta eldönteni, véget ért-e a három és fél évtizede tartó korszakváltás, s ha igen, mikor? De legyen ez a történészek gondja, nekünk megvannak a mieink, s azokból, miként szüleinknek-nagyszüleinknek kijutott, nekünk is van épp elég.

A szerző felvétele a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban készült