– Mikor kerültél kapcsolatba először a színházzal? Miért ezt a pályát választottad? 
– Bábszínházba jártam én is, mint a velem egykorú sepsiszentgyörgyi gyerekek. Azonban a színházzal való kapcsolatom szempontjából az volt igazán meghatározó élmény, amikor negyedik osztály végén előadtunk egy színdarabot az osztálytársaimmal. A tanító néni rám osztotta az egyik főszerepet, én voltam a legjobb jegy, a Piros 10-es. A másik főszereplő a Takarítónő volt, és nekem nagyon tetszett a lány, aki ezt a szerepet játszotta. Emiatt és a fellépés miatt is olyan ideges voltam, hogy azokban a napokban kialakult egy tikkem, amely a mai napig is megvan és hát konkrétan a színházhoz köthető. Később a Bocsárdi elő­adásai között is volt néhány meghatározó színházi élményem: a Csoda, az Ilja próféta, a Romeó és Júlia... Abban az időben Pál-Ferenczi Gyöngyivel, Fazakas Misivel és egy korombeli diáklánnyal, Szendével szerkesztettünk egy ifjúsági műsort a sepsiszentgyörgyi helyi tévében, a Pattanást, mely ugyancsak jelentős mértékben befolyásolta a színház iránti érdeklődésemet.

– Miért a kolozsvári színire felvételiztél?
– Eredetileg történelem–könyvtár szakra jutottam be Kolozsvárra, egy évig oda jártam. De a baráti társaságom nagy része színis volt, és egyre inkább úgy éreztem, nekem is ott a helyem. Szerettem, és most is szeretem a történelmet, de sokat jártam színházba, bejártam a színművészeti egyetemre, és egyszer csak eldöntöttem, hogy én is megpróbálom a felvételit színész szakra. Tízen jutottunk be abban az évben, és abból heten szentgyörgyiek voltunk: Benedek Ágnes, Benedek Botond, Farkas Loránd, Gábos Albin, Nagy Eszter, Pethő Anikó és én. Meg is írta ezt akkor a Háromszék.

– Elvégezted a színész szakot, de már az egyetem alatt rendezni kezdtél. Miért?
– Erős osztályunk volt, és harmadév környékén elkezdtem érezni, hogy nem vagyok annyira tehetséges színész, hogy érdemes lenne rátenni erre az életemet: nehezen tudtam elengedni magam a színpadon, volt egy fölösleges feszültség és önkontroll bennem, amit nem tudtam levetkőzni. Mindenre figyeltem, minden befolyásolt játék közben, az előadásnak több aspektusa dolgozott bennem egyszerre, olyan dolgok is, amelyekkel színészként nem kellett volna foglalkoznom... Talán éppen ez inspirált a rendezésre, mert bár önmagammal elégedetlen voltam, a színházat imádtam. Negyedéven az évfolyamtársaimmal és egy dramaturg srác segítségével elkészítettük Mrożektől a Mulatságot. Hárman játszottak, és én lettem a rendező. Kolozsváron a diákház pincéjében próbáltunk, melynek volt egy nagyon lelkes román igazgatónője, aki mindenben támogatott bennünket. Nem egyetemi produkcióként készült tehát ez az előadás, de utólag segítséget kértünk az egyetemtől az utaztatására. Ez volt az első úgymond rendezői munkám, és elég jól sikerült, rengeteg helyen megfordultunk vele, fesztiválokra is meghívtak. Elvittük minden erdélyi magyar színházba, mert reménykedtünk, hogy valahol majd mind a négyünket alkalmaznak.

– Színészként soha nem dolgoztál?
– Főiskolásként sok vizsgaelőadásban játszottam, és a kolozsvári színháznál is voltak szerepeim, de ezek nagyon kis villanások voltak, inkább azt mondanám, hogy én is megjelentem a színpadon, statisztáltam. Jóval később Kézdivásárhelyen eljátszottam az ifjú Schwartz szerepét a Liliomfi című előadásban. És egyszer egy mesedarabban a focistát, Zidane-t alakítottam. Ezek jutnak most eszembe.

A Hullámzó vőlegény olvasópróbáján, 2022-ben. Fotó: Barabás Zsolt

– Ha jól tudom, Kolozsváron világosítóként is dolgoztál... 
– Igen. Bár több helyről is ajánlottak nekünk munkát színészként, én valamiért Kolozsváron akartam maradni. Ott maradt még Pe­thő Anikó és Farkas Lóri is, aki a legjobb barátom volt. Azonban nem tudtak egyből alkalmazni, Lórinak várnia kellett, engem pedig először világosítóként vettek fel. De én örültem ennek, mert mindig érdekelt a színház technikai része, sok mindent ki is próbáltam az ott töltött másfél-két év alatt. Voltam világosító, hangosító, ügyelő és más színpad körüli munkákban is részt vettem, továbbá segítettem egy fesztivál szervezésében is. A rendezéssel kapcsolatosan először asszisztensként dolgozhattam, ami szerintem meghatározó volt a későbbi rendezéseim szempontjából. Akkoriban Tompa Gábor minden előadásában rendezőasszisztens voltam, de más híres rendezők – Silviu Purcărete, Andrei Şerban, David Zinder, Mihai Măniuţiu, Alexandru Dabija – mellett is dolgozhattam. Rengeteget tanultam tőlük, és közben elkezdtem rendezni az egyetemen végzős évfolyamok vizsgaelőadásait. Az első ilyen, azt hiszem, a Karamazovok volt, amit később a marosvásárhelyi színházban is rendeztem. Jól sikerült az előadás, felfigyeltek rá, emlékszem, mennyire jól esett, hogy Tompa is megnézte. Utána nyílt meg a kolozsvári színház stúdiója, és azonnal lehetőséget is adott egy ottani munkára, Dosztojevszkij Ördögök című művét rendeztem. Az volt az első előadásom a kolozsvári színházban, és nagyon sok segítséget kaptam a színészektől, műszaktól, hisz a kollégájuk voltam. Tompa is bejárt próbákra, és elmondta az észrevételeit.

– Egyszerre voltál rendező és világosító? 
– Igen, volt egy ilyen időszak. Miközben az egyetemen is dolgoztam és statisztáltam is. Gyakorlatilag reggeltől késő estig színházzal foglalkoztam, és bár fiatal voltam, egyszer csak olyan fizikai állapotba kerültem, amit már nem bírtam. Választanom kellett, és úgy döntöttem, hogy abbahagyom a világosítást. Tompa jóvoltából színészként maradhattam a színháznál, és rendezhettem is. Az egyetemen tanársegéd voltam két alkalommal is egy-egy évig. A színháztól akkor kerültem ki alkalmazásból, amikor elkezdtem más színházaknál is rendezni.

– Melyek voltak az első meghívásaid?
– Ha jól emlékszem, Mezei Gabriella Az ötödik Sally című egyéni előadása volt az első idegenbeli rendezésem, Székelyudvarhelyen. Aztán Keresztes Attila hívott Szatmárra, ahol Kiss Csaba Hazatérés Dániába című darabját rendeztem. A kolozsvári színháznál több elő­adást készítettem abban az időszakban, az ottani román színházhoz is meghívtak, és dolgoztam Kézdivásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen... Voltak könnyebb és nehezebb időszakok is. Kezdő rendezőként nem tudtam annyit keresni, hogy megéljek belőle, ezért egy karib-tengeri hajóra készültem világosítónak, amikor megkerestek Gyergyóból, hogy nem érdekelne az ottani igazgatói állás? Czegő Csongor ugyanis lemondott. Nem tudtam elképzelni magam igazgatóként, de a korábbi rendezéseim alatt jó viszonyba kerültem a társulattal, és éreztem bennük a befogadó szándékot. Így végül is versenyvizsgáztam, és sikerült.

– Kilenc évig vezetted a Figura Stúdió Színházat. Milyen volt ez az időszak?
– Az az igazság, hogy nem voltak nagy terveim az ottani színházzal. Kolozsvárról Gyergyóba szerződni nemcsak helyváltoztatást jelentett, hanem életmódváltást is. Fiatal voltam, tele energi­ával, és nem Gyergyó volt álmaim helyszíne. De ahogy dolgoztam, és jöttek az ötle­tek, sok minden újraértékelődött bennem. Rádöbbentem, hogy a színházigazgatói munkában valójában összeér mindaz, amit addig a színházról tanultam. Miért ne tekinthetnék úgy rá, mint egy további fejlődési folyamatra? Ez is volt valójában az ott töltött kilenc év: egy közös fejlődési folyamat a társulattal. Eddigi életem legfontosabb évei. Persze tovább is tarthatott volna, de valamiért így kellett ­történjen. A színház mint varázslat és talán a művészi értékmeghatározás helyszíne is Sepsiszentgyörgy volt számomra, Kolozsvár pedig a színházi technikák, mechanizmusok iskoláját jelentette. Gyergyó a gyakorlatok terepe volt, ahol praktikus formát öltöttek a színházról való ismereteim. Mint amikor papírra vetődnek az ember gondo­latai.

Albu István interjút ad a Gyergyó TV-nek. Fotó: Facebook / Albu István

– Milyen volt a kapcsolatod a gyergyói kollégákkal?
– Nagyon jó. Tényleg. Egyfajta csoda, ahogy a színház működni tud abban a kisvárosban. Mindig úgy éreztem, hogy az Isten háta mögött dolgozunk, valahol a hideg periférián, vagy a periféria mellett. Az erdélyi magyar kulturális élet látóhatárán túl. És mégis igazi értéket képvisel a Figura, amit elsősorban az emberek határoznak meg. Egy ilyen pici színháznak muszáj jól megválogatnia az embereket, nem engedheti meg magának, hogy olyan alkalmazottjai legyenek, akik nem tudják magukévá tenni az eszmeiséget, amit az intézmény képvisel. Olyan volt, mintha egy kis szigeten élnénk, ahol jobb a levegő... Az elején csak a színház volt számomra, semmi más. Első emlékeim Gyergyóból, hogy megyek a színház felé a nagy hóban, és jól érzem magam. Aztán családot alapítottam, és egészen az otthonommá vált Gyergyószentmiklós.

– Más színházaknál is ajánlottak vezetői állásokat, de mindig nemet mondtál. Miért döntöttél úgy, hogy Sepsiszentgyörgyön megpályázod az igazgatói tisztséget?
– Látom, nagyon tájékozott vagy... A szentgyörgyi színház számomra más, mint a többi, ez az egyedüli hely a Figurán kívül, amit valóban közel érzek magamhoz. Emlékszem, egyszer, egyetemista koromban Kolozsváron vendégszerepelt a sepsiszentgyörgyi társulat a Bocsárdi által rendezett Romeó és Júlia című előadással. Nagy siker volt, én pedig ültem a büfében, és büszke voltam arra, hogy sepsiszentgyörgyi vagyok... Rengeteg dolog befolyásolt a döntésemben... Ez a szülővárosom, itt élnek a szüleim, és az a kulturális pezsgés, ami az elmúlt évek-évtizedek során kialakult Sepsiszentgyörgyön, rendkívül inspiráló számomra. Dolgoztam is az itteni társulattal, és nyáron készült a Rinocéroszok című közös előadásunk, ami szintén megerősítette bennem a szentgyörgyi színház iránti ragaszkodást. Szóval rengeteget vívódtam, de úgy éreztem, ez egy olyan lehetőség, amit nem szabad kihagynom. Színházi emberként nagyon fontosak számomra az érzések, de ha lefordítom azokat racionalitásra, akkor is úgy tűnik, hogy jól döntöttem. Bízom benne, hogy nemcsak az én életemben jelent előrelépést ez a változás, hanem a Tamási Áron Színház életében is. Ezt majd az idő fogja eldönteni.

– Tehát nem azért jöttél Sepsiszentgyörgyre, mert Gyergyóban nem érezted jól magad.
– Egyáltalán nem. Még lelkiismeret-furdalásom is volt, mert a felelősségtudat azt diktálta, hogy ne hagyjam el addig a Figurát, amíg nem sikerül visszaköltöznünk a színház állandó épületébe az Öntödéből, ahol a felújítási munkálatok miatt jelenleg működik az intézmény. A visszaköltözés után nyugodtabb lélekkel jöttem volna, de most adódott ez a lehetőség. Ezenkívül szakmailag is úgy érzem, eljutottam egy olyan pontra, ahonnan váltani lehet. Nem azért, mert fontos díjakat kaptam a közelmúltban, hanem mert úgy érzem, sikerült eljutnom oda, hogy már nem a megfelelési kényszerek határozzák meg az előadásaimat, hanem az, ami belőlem jön. Nem tudom, meddig fog tartani ez a fajta szabadság, bízom benne, hogy sokáig.

– Nem volt ijesztő számodra kilépni a biztonságos környezetből?
– Dehogynem, elsőre azt is mondtam a feleségemnek, hogy nem fogok belevágni. A feleségem Gyergyóban színésznő, és épp kialakítottuk ott a családi fészket, egy éve költöztünk. Két gyerekünk van. Biztonságban voltam, nem is fáradtam bele, évadonként egy-két produkciót más városokban is rendeztem. Éreztem, hogy a társulat és a család iránt is felelősséggel tartozom... És valami mégis azt súgta, hogy éppen most kellene megmozdulni, hogy ne kényelmesedjek el. Többször átgondoltuk, átbeszéltük a dolgot, és egyre inkább úgy tűnt, hogy mégiscsak ez lenne a helyes lépés, el kell engedni bizonyos dolgokat. Tudom, hogy mindig tehetne többet és jobban az ember, de végül is nyugodt a lelkiismeretem, ha a Figurára gondolok. A legjobb tudásom szerint végeztem a munkámat, és bízom benne, hogy ugyanolyan sokat jelent a társulatnak az elmúlt kilenc év, amilyen sokat jelentett nekem.

Feleségével, Vajda Gyöngyvér színésznővel. Fotó: Facebook / Albu István

– Beszélnél a sepsiszentgyörgyi színházzal kapcsolatos terveidről? 
– Ez újra nehéz kérdés, mert nem egyszerű a helyzetünk, az épület felújítása nagyon sok mindenben befolyásolni fogja a színház működését. Csak a reális lehetőségekhez mérten tervezhetek. De tegyük félre egy picit az építkezést. Ha azt nézzük, hogy hol tart most ez a színház az épület állapotától függetlenül, akkor talán három dolgot emelnék ki. Egyrészt a művészi színvonalat, értékrendszert, amit képvisel, az egyediségével, sajátos arculatával, művészeivel együtt. Ez egy olyan társulat, amelynek ott a helye az európai színházi körforgásban, és az egyik fontos célom eljuttatni oda ezt a társulatot. Nem azért, mert ez menő dolog vagy pénzzel jár, hanem egyszerűen azért, mert biztos vagyok benne, hogy a csapat egyedisége azon a szinten is tudna érvényesülni. Az erdélyi, magyarországi és romániai színházi szférában mindenki tudja, hogy milyen értéket képvisel a Tamási Áron Színház, innen már csak egy lépés, hogy az európai színtéren is ugyanígy tartsák számon. A második dolog, amit rendkívül fontosnak tartok, hogy igazán hasznára tudjon válni a szentgyörgyi közösségnek. Hogy őszintén azt tudják mondani a szentgyörgyiek, hogy büszkék a színházukra. Nem azért, mert díjakat kapott fontos fesztiválokon, hanem mert meghatározó részévé vált az életüknek. Szeretném, ha a színház egyre inkább szervesen tudna illeszkedni a közösségbe, amiből igazán profitálhatnának az emberek. Szeretném, ha minél több szentgyörgyinek példát tudnánk mutatni és hatással tudnánk lenni a gondolkodására, ízlésére, életfelfogására. Mert valójában alkotóként sem azért készítünk előadásokat, hogy megtapsoljanak, az igazi célunk az, hogy hatást érjünk el. Színházként is ez a feladat, hatással lenni a közösségre, amelyben és amelynek köszönhetően létezünk és egy jobb hellyé tenni a világot, amelyben élünk. És van egy praktikusabb dolog is a terveim között: hogy a színházon belül működő három társulat egyként tudjon létezni. Hogy ne egymástól függetlenül kezeljük a prózai társulatot, mozgásszínházat, bábszínházat, hanem egymás kiegészítéseként. Hogy minél több emberhez el tudjuk juttatni a színházat, különböző korcsoportokhoz és különböző preferenciájú befogadókhoz. Persze több mindenen szeretnék változtatni, ami leginkább az intézmény működését érinti, de elsősorban az elveket kell pontosan meghatároznunk, és akkor a konkrétumok sokkal könnyebben fognak megmutatkozni. Hosszú lenne mindenről beszélni, csak annyit szeretnék még hangsúlyozni itt, hogy a színházon belül mindenki részéről érzem a bizalmat, és ez reményt ad a jövőt illetően.

– Vannak példaképeid a színházi pályán? Akik inspiráltak, akik fontosak számodra, akikhez igazodni szeretnél...
– Más-más időszakban más-más emberek voltak hatással rám. Ahogy mélyültem el a színházcsinálásban, úgy fedeztem fel újabb és újabb alkotókat, akiktől tanulhattam, de mindig fontosnak tartottam, hogy meghatározzam a magam számára azt a sajátos utat, amelyen én tudok alkotni, én tudok létezni. Szerintem nagyon fontos, hogy személyes köze legyen az embernek ahhoz, amivel foglalkozik, és ezzel akarjon is valamit közvetíteni, ne rutinból vagy másokat követve végezze a dolgát. Mindegy, hogy mitől személyes számunkra egy előadás, lehet az a téma, a forma, de akár egy szereplő vagy akár csak egy mondat is... tulajdonképpen bármi. Az utóbbi időben tényleg szerencsés voltam, mert azzal foglalkozhattam, amihez személyesen tudtam kötődni. Szóval nem mondhatom azt, hogy van egy vagy két példaképem, mert ez attól függ, hogy a saját utamon éppen hol tartok.

– Ha nem színház és nem család, akkor mi? Mivel szeretsz még foglalkozni?
– Az az igazság, hogy régebb még tudtam volna válaszolni erre a kérdésre, de ma már nemigen. Mintha a shakespeare-i gondolatban élnék, számomra tényleg színház az egész világ. Annyi ideje csak erről szól az életem, természetesen a család mellett, hogy minden más kiszorult mellőle. Valahogy már nem is mernék másba belefogni. Úgy érzem, ehhez konyítok egy picit, és ez biztonságot ad. Persze, vannak olyan pillanatok az életben, amikor bevillan, hogy el kellene menni és valami mást csinálni, de utána mindig feltevődik a kérdés, hogy igen, de mit? Én biztos vagyok benne, hogy ha elmennék egy karib-tengeri szigetre, hogy ott gondtalanul éljem az életemet, két pálmafa hajlatában egy olyan teret képzelnék el, ahová beléphetne Hamlet vagy Ványa bácsi. A családi ház felújításánál is állandóan azon kaptam magam, hogy színházi tereket találok ki, úgy állítom be a világítást, hogy bizonyos szögekből különböző dolgok legyenek hangsúlyosak... Egykor szerettem volna sokat utazni, és azt hiszem, más dolgokat is örömmel kipróbálnék, de egy idő után biztosan nagyon hiányozna a színház. Talán azért szeretem annyira, mert rengeteg lehetőség van benne. Annyi ága-boga van, hogy sohasem válik unalmassá... Ha beleunnék, már nem tudna személyessé válni, és akkor igaz sem lenne, amit csinálok. Úgyhogy én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy azzal foglalkozhatok, ami öröm számomra. Hogy a munkám lehetőséget kínál az önismeretre, önkifejezésre, hogy fontos dolgokat élhetek meg és folyamatosan fejlődhetek a színház által.