Közös úton magányosan

2026. január 16., péntek, Riport

A baróti Kovács Antal először tavaly állt ki természetfotóival a közönség elé. Tehette volna hamarabb is, hiszen bő harminc éve fogott fényképezőgépet kezébe, és azóta sem tette le. Hogy mégsem volt addig kiállítása, az kicsit visszahúzódó természetének tudható be – állítja. Most némi bátorítással a háta mögött újból a közönség elé lépett: korán elhunyt feleségével, Juliannával közösen szerette volna, de végül egyedül megtett utazásán készült fotográfiá­kat tett közszemlére. Tervei közt szerepel, hogy az ukrajnai háború nyomába szegődve szociográfiai fényképeket készít, de vonzó számára a Hortobágy is, ahol csikósokat és gulyásokat, na meg az egyre fogyó, csodálatos nagy magyar szürkét fotózna.

  • A baróti Kovács Antal. Fotó: Kovács Antal gyűjteményéből
    A baróti Kovács Antal. Fotó: Kovács Antal gyűjteményéből

Ahogy az lenni szokott, első fényképezőgépét úgy 14–15 évesen ő is ajándékba kapta. Kezdetben csak otthonát, családját és szűkebb környezetét örökítette meg, majd vitte nyomban a negatívot a város ismert fényképészéhez, Varga Béla bácsihoz vagy a Fotó Olgi szaküzletbe.

Idővel gépe objektívjét már másfelé is irányította. Gyerekkorát a Rózsa utcában töltötte, ahonnan csak néhány lépés volt a természet. Ekkor leginkább a madarak és a bogarak érdekelték, amelyekről makrófotókat próbált készíteni. Próbált – mert bár utánanézett és utána is olvasott, hogy mi szükséges az apró teremtmények sikeres megörökítéséhez, de azért kihívást jelentett, hogy a felvételek jól sikerüljenek.

 

Kovács Antal

 

A medve nem bánt

Életre szóló élményt jelentettek számára a Lőrincz Sándor által környéken szervezett túrák. Első természetfotóit sihederként ott, a Bükkfejen, a Borvíz-oldalon és a Papferedejőjén tett kirándulások alkalmával készítette. Számára olyannyira emlékezetesek voltak ezek a kirándulások, hogy manapság is gyakran vissza-visszajár azokra a helyszínekre.

Amikor ideje engedi, távolabbra is elmegy. Motorbiciklije nyergébe ülve aránylag könnyen jut el olyan varázslatos helyekre, mint Törcsvár, a Prahova-völgye és a Fogarasi-havasok. Ígéri, egyszer ezeket a képeit is megmutatja az erdővidéki közönségnek.

 

Fotó: Kovács Antal

 

A természetfotózás közben fedezte fel az állatok megörökítésével járó kihívásokat: a medvéket, őzeket, szarvasokat úgy lefotózni, hogy közben ne zavarja meg őket. Azt szereti, ha az állat nyugodt és biztonságban érzi magát környezetében, ezért igyekszik úgy helyezkedni, hogy a szél se vigye illatát – inkább több száz métert kerül, csak hogy észrevétlen maradjon.

Nem fél az állatoktól, és nem is szabad – vallja. Az erdőt járó ember készüljön fel minden eshetőségre, ügyeljen arra, hogy merre veszi lépteit, de ne féljen. Elismeri, rossz a medvék híre, de nem érti miért: ok nélkül biztos nem támadnak, sőt, ha tehetik, kitérnek az ember elől. Mondja ezt azért is, mert arra is volt példa, hogy amint Gál Gábor barátjával Magyarhermány határában jártak egy esős napon, hat (!) egymás mellett cammogó medvével találták magukat szembe, s mégsem lett „ügy” a dologból. „Medve­spray legyen az erdőt járó embernél, de inkább csak biztonságot adó eszközként tartsa keze ügyében, s ne bevetésre kész fegyverként. Legtöbbször fel sem merül, hogy szükséges lenne használni” – mondotta. 

 

Fotó: Kovács Antal

 

Az egyedül megtett út

December 28-án megnyitott kiállításával nem Erdővidék szépségére összpontosít, hanem személyes élményt oszt meg. Feleségével, Juliannával azt tervezték, házasságuk huszonötödik évfordulóját utazással ünneplik: a motor nyergébe szállnak és Európa legszebb vidékeit bejárva egész Rómáig mennek. Csakhogy az élet másképp hozta: másfél éve elvesztette feleségét. De a terv maradt... Augusztus 19-én egyedül indult: Horvátországban Fiumében időzött kicsit tovább, ahol megragadta a kikötő szépsége és hangulata, majd Szlovénia és Olaszország következett. Triesztben ismét a tengerpart vonzotta, Velencében – bár két napot töltött – a kedvezőtlen időjárás miatt nem igazán volt alkalma a népszerű helyeket felkeresnie. 

 

Fotó: Kovács Antal

 

Nem sietett. Nem az volt a célja, hogy minél hamarabb letudja az utat, hanem az, hogy élményt szerezzen és a lehető legjobban érezze magát. Nem volt könnyű az élete, nagyon ráfért tehát egy kicsi kikapcsolódás. Hasonlóképp fontosnak tartotta, hogy legyen ideje emlékezni feleségére és sokat gondolni a soha meg nem született fiára, Kristófra. Vajon milyen lett volna a nagyon várt gyermek? Nem az autópályán haladt, hanem bement kis- és nagyvárosba is, s megállt ott is, ahol turista nem szokott. Szívesen fényképezett egyszerű, idős embereket, gyermeket, teendőit végző felnőttet, parkokat és évszázados történelemmel bíró épületeket is. 

Velencéből nem motorkerékpárral ment tovább, hanem inkább vonatra ült, így jutott el végcéljáig, Rómáig. Bár úgy tűnik, „csalt”, mégis teljesnek érzi útját és teljesítette fogadalmát. „Idén május 25-én lett volna ezüstlakodalmunk, amit ezzel a kirándulással ünnepeltünk volna meg. A Jóisten így döntött és így akarta, akkor én ezt az utat most hamarabb megtettem mindkettőnk nevében” – mondotta a gyászoló fotóművész. 

 

Fotó: Kovács Antal

 

Értelmetlen háború

Három éve néhány hónapot Svédországban dolgozott, ahol több ukrán nemzetiségű kollégája is volt. Igen, tudja, hogy az ukránok általában nem szeretik a magyarokat, de nem akar általánosítani: ők jól kijöttek, s barátokká váltak. A háború – függetlenül attól, hogy a szemben álló felekről mit gondolunk – kegyetlen és hiábavaló dolog. Ezért szeretne odamenni, és megmutatni a csak újságokból és néha a tévéből tájékozódó embereknek, milyen mély nyomokat hagyott maga után az esztelen öldöklés. Mennyi életet tettek tönkre, mennyi sorsot roppantottak ketté, értéket semmisítettek meg a szemben álló felek. A fényképezőgép a megfelelő eszköz, hogy az elmúlt évek borzadalmát dokumentálni lehessen, ezért ő a veszély ellenére vállalja az utat. „Azt akarom, hogy olyan fényképeket készítsek, amelyek megmutatják az ügyekbe beleszólni nem tudó, egyszerű emberek szenvedéseit, és talán ez valamilyen módon elrettentheti a mi döntéshozóinkat, hogy valaha is háborút robbantsanak ki”. 

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Mi a véleménye a helyi adók emeléséről?








eredmények
szavazatok száma 140
szavazógép
2026-01-16: Színház az egész világ - Nagy B. Sándor:

Aki számára öröm a színház (Beszélgetés Albu Istvánnal, a Tamási Áron Színház igazgatójával)

Albu István UNITER-díjas rendező 1984-ben született Sepsiszentgyörgyön, 2002-ben érettségizett a Székely Mikó Kollégiumban, azután elvégezte a kolozsvári színművészeti egyetem színész szakát. Egyetem után a kolozsvári színházhoz szerződött, ahol színészként, technikusként, majd rendezőként is munkát kapott, és mivel egyre több színházhoz meghívták rendezni, ezzel kezdett el hivatásszerűen foglalkozni. 2016-ban a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház igazgatója lett, ahol nagyon jól érezte magát, időközben családot is alapított, pár hónappal ezelőtt mégis úgy döntött: megpályázza szülővárosa színházának igazgatói tisztségét. Pályázata sikeresnek bizonyult, így november 10-étől hivatalosan is átvette a Tamási Áron Színház igazgatását. Eddigi életéről és pályájáról maga vallott lapunknak az alábbi interjúban.
2026-01-16: História - Márk Attila:

Papok a nagy háborúban

Báró Szentkereszty Mariette 1915. augusztusában nyitotta meg haditudósító irodáját Árkoson. Több mint 1600, zömében háromszéki katona sorsát kutatta, a jobbára eltűnt katonák adatait kartotékolta, a hozzátartozók érdeklődését fogadta, és információval látta el őket. A hatalmas levéltári anyagba ezúttal a frontra, illetve a fogságba került lelkészek sorsával, Erdély római katolikus püspökének helytállásával és egyetlen pap regénybe illő történetének segítségével igyekszünk betekintést nyújtani.