Együttérzésből elégtelen

Nem is az a legnagyobb baj, hogy megemelték az áfát, az üzemanyagra kivetett jövedéki adót, az osztalékadót, hogy egészségbiztosítási járulékot vonnak le a nyugdíjak egy részéből, hogy megszüntették a fogyatékkal élőket megillető kedvezmények egy részét, hogy megadózták a gyermeknevelési támogatást. Nem az fáj leginkább az embereknek, hogy befagyasztották a nyugdíjakat, a béreket, hogy hónapok óta 10 százalék körüli a hivatalos infláció (azért kell ide a hivatalos szócska, mert a valós pénzhígulást ennél jóval drasztikusabbnak érzékeli az egyszerű polgár, aki jövedelme legnagyobb hányadát az alapszükségletek fedezésére: lakásfenntartásra, élelemre fordítja). Mindeközben egyre több cég kénytelen bezárni, újra nő a munkanélküliség, sokak számára válik bizonytalanná a megélhetés. Mindezek persze külön-külön is óriási problémát jelentenek, így együtt pedig tényleg igen-igen nyomasztó, lehangoló, sokak által reménytelennek látott helyzetet teremtenek. De mégsem ez a legnagyobb baj. 

Ami igazán fáj az egyszerű embereknek, az a szolidaritás hiánya a vezetői részéről. Mert kerülhet egy ország is nehéz helyzetbe, mint ahogy minden ember, minden család életében adódnak bonyolultabb, szűkösebb időszakok. Érti és megérti azt mindenki, hogy az elmúlt évek pénzszórása fenntarthatatlan. Minden pazarlásnak eljön a maga böjtje, józanul gondolkodó emberek számára már tavalyelőtt világos volt, hogy előbb-utóbb korrekcióra kényszerül az ország, a kiadásokat a bevételekhez kell majd igazítani, és az bizony fájdalmas szokott lenni. Érti és megérti azt az emberek túlnyomó többsége, hogy most éppen nadrágszíj-megszorítós időszakban járunk, pénzszűkében az ország, felül kell vizsgálni bizonyos kiadásokat, ahol lehet, spórolni kell, sőt, még ott is, ahol nem nagyon lehet. De ha már így van, annyit azért mégiscsak elvárna az egyszerű ember, hogy az áldozatvállalásból mindenki vegye ki a részét: azok a politikai vezetők is, akik ezt a helyzetet előidézték, és azok a szakmai-társadalmi csoportok is, amelyek privilégiumai joggal borzolják a kedélyeket és sértik minden tisztességes ember alapvető igazságérzetét. Mert nincs az rendben, hogy miközben a lakosság reáljövedelme kitartóan csökken, kiadásai pedig meredeken emelkednek, a kormány, a parlament és a főbb állami intézmények vezetői minimális szolidaritási gesztusra sem hajlandóak. Ha áldozatvállalást várnak el a polgároktól, nem az lenne a tisztességes, ha ők járnak elöl a jó példával, és az egész deficitcsökkentő csomagot azzal kezdik, hogy például saját fizetésük bizonyos hányadáról mondanak le átmenetileg? Ha a fogyatékkal élők juttatásait megnyirbálják, nem elvárható, hogy rendezzék végre a speciális nyugdíjak kérdését is? És nem csupán az ügyészi és bírói nyugdíjakról van szó – ennek legalább nekifutottak, bár eddig nem sok sikerrel –, hanem ott vannak még a belügyi, katonai, hírszerzői juttatások is, mindenik a maga speciális – értsd: korai – nyugdíjazási feltételeivel.

Nem az adók fájnak hát leginkább – nyilván ezeknek sem örül senki –, hanem az igazságtalanság, az együttérzés hiánya. Talán még most sem múlta idejét, hogy néhány olyan gesztust tegyen a hatalom – elsősorban a kormány tagjai, a parlamenti képviselők és szenátorok, beleértve a magyar vezetőket is –, amely azt tükrözi: ha már megértést várnak el a polgároktól, ők is értik és megértik az egyszerű embereket. 

 

Fotó: gov.ro