A magyar kultúra napjaKölcsey Ferenc

Élete

Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án született Sződemeter faluban, Középszolnok megyében. Régi református nemesi családból származott. Atyja, Kölcsey Péter, Szatmár megyei földbirtokos volt, korán elhunyt, hat gyermekkel hagyta hátra özvegyét, Bölöni Ágnest. A költő hatéves korától kezdve a debreceni református kollégiumban tanult. Nádfödeles házban lakott testvéreivel és egy öreg nőcseléddel, aki anyjukat helyettesítette. A kollégiumot sohasem tudta megszeretni. A tanárok komorsága, a tanulók szilajsága, az iskolai élet sivársága elkedvetlenítette, úgyszólván társtalanul nőtt fel a debreceni iskolában. Félénk viselkedése, mélabús természete, egyre jobban fokozódó olvasókedve elkülönítette diáktársaitól. A szomorúságra elég oka volt: még mint kisgyermek himlőbe esett s bal szemére megvakult, atyját alig ismerte, anyja korán elhalt. A rokonok, cselédek, diákok társasága nem pótolhatta a szülői szeretet melegét.

Egyre több gyönyörűséget talált a könyvekben. Képzelete a görög és római hősök tettei körül kalandozott, az ókori klasszikusokat lelkesedéssel olvasta, később belemélyedt a modern írókba is. Tanulmányozta a népszerű francia szerzőket: Baylet, Montes­quieut, Regnardt, Rousseaut, Voltairet; a németek költőit: Bürgert, Gessnert, Goethét, Hagedornt, Herdert, Kleistet, Klopstockot, Lessinget, Matthissont, Schillert; a magyarok közül: Csokonait, Kazinczyt, Kisfaludyt.

Húszéves korában Pestre ment törvénygyakorlatra. Baráti viszonyba lépett Horvát Istvánnal, Szemere Pállal, Vitkovics Mihállyal, megismerte Páy Andrást, Helmeczy Mihályt, Virág Benedeket, csatlakozott a széphalmi mester nyelvújító irányához. Törvénygyakorlatának befejezése után nyilvánosan is fellépett költeményeivel s Szemere Pál társaságában ő írta a Mondolatra a Feleletet. Ez a gúnyirat s még inkább a Tudományos Gyűjteményben közzétett bírálatai az olvasóközönség jelentékeny része előtt népszerűtlenné tették.

1812-től kezdve Bihar megyei jószágán, Álmosd faluban gazdálkodott. A megélhetés gondjai nemesi birtokrészének kezelésére szorították, az irodalmi élet után vágyódó íróból falusi gazda lett. Baráti összeköttetéseit a félreeső faluban csakúgy megtartotta, mint új gazdaságában, a világtól elzárt Szatmár megyei Cseke községben. Itt 1815-ben telepedett le, ekkor osztozott meg testvéreivel családi örökségén. Sivár életébe levelezése és péceli kirándulásai hoztak némi derűt. Pécelen lakott legjobb barátja, Szemere Pál. Kastélyában sok kedves órát töltött.

Csekei magányából az országszerte meginduló közéleti mozgalmak ragadták ki. 1829-től kezdve ereje nagyobb részét a Szatmár megyei közigazgatás és az országos politika kérdései kötötték le. A szabadelvű mozgalmak buzgó harcosra találtak benne, a nagykárolyi vármegyeházán csakhamar feltűnt nagy tudásra valló felszólalásaival. 1832-ben Szatmár vármegye főjegyzőjévé és országgyűlési követévé választották, a pozsonyi országgyűlésen a legtekintélyesebb politikusok közé emelkedett. 1834 végén lemondott követi megbízatásáról. Szatmár megyében a konzervatív nemesek kerekedtek felül, ő a liberalizmus eszméit képviselte, nem maradhatott helyén. Megindító beszédben búcsúzott el a pozsonyi rendektől. Utolsó szónoklatával annyira meghatotta követtársait, hogy azon a napon nem folytatták tovább az ülést. Az ifjúság gyászfátyolt kötött kalapjára, Kossuth Lajos gyászkeretben küldötte szét országgyűlési tudósításait.

Főjegyzői tisztét továbbra is viselte vármegyéjében; hivatalos ügyei mellett gazdaságának élt. Családot nem alapított, szeretettel gondozta elhunyt fivére családját, tanítgatta patvaristáit, ezek később is hálásan emlékeztek vissza a Csekén és Nagykárolyban eltöltött évekre. Részt vett a Magyar Tudományos Akadémia munkájában, de ahhoz, hogy régi vágyát követve, állandóan Pesten tartózkodjék, nem volt elég vagyona. Az akadémiai titkárságot sem tudta elnyerni, bár erre Döbrentei Gábor lemondása után szintén vágyódott. Írótársainak, különösen Szemere Pálnak és az Auróra-kör tagjainak kérésére gyakran küldött fel egy-egy verset vagy prózai darabot a folyóiratokba és évkönyvekbe. Élete végén minden idejét lekötötte a báró Wesselényi Miklós ellen indított pör. A szabadelvű ellenzéki főurat hűtlenségi pörbe fogták, védelmét ő vállalta el, de védőiratát nem fejezhette be. Életének negyvennyolcadik évében, 1838. augusztus 24-én hirtelen elhunyt. Halála helyén, Csekén temették el.

A költő

Kölcsey Ferenc írói jelleme összhangban állt emberi egyéniségével. Érzelmes ember volt, bús lélek. Szentimentalizmusa és idealizmusa uralkodó alapvonásai. Kortársaiban nyers férfiasság volt, benne a hangulat lágysága; körülötte zajongtak, ő magába vonult. Idegennek érezte magát a magyar földön.

Költői hajlamai a németes iskola felé vonták; a németes írók kedvelt műfaját, a lírát állhatatos szeretettel művelte. Búsongó hangulatú, szelíden álmodozó költő. Szerelmi dalai, hazafias költeményei, bölcselő versei forma és tartalom tekintetében klasszikus alkotások.

Hányszor idézték kortársai és a későbbi emberöltők az ő gyönyörű strófáit! Megszólalt ezekben az ész és szív, formát talált bennük a hangulat és álom. Kifejezést nyert az életbölcselet tanítása, a hazaszeretet sóhaja, a mámor éneke, a boldogság ábrándja, a boldogtalanság panasza, a szív sóvárgása, a szerelem búsongása.

Szerelmi költészetében a szenvedély tüzét sóvárgó olvadozással pótolta. Panaszos kitörések helyett halk sóhajok, reális vallomások helyett a Charisok, Sylphidák, Olymp, Philomela, Phantasia emlegetése, testnélküli eszmeiség, fátyolozott érzelmek, megújuló siralmak. A német írók tanulmányozása erősen megérzik költészetén, Bürger, Goethe, Matthisson, Salis, Schiller költeményei termékenyítően hatottak fantáziájára. De hatott néhány dalára a magyar népköltészet is (Bú kél velem, Csolnakon, Hervadsz).
Bölcselő költeményei a pesszimista gondolkodó vallomásai. Olyan elbúsító hangon szólalt meg, hogy ahhoz hasonlót költészetünkben eddig nagyon keveset lehetett hallani. Kitört az emberi lét törpesége ellen, keserű humorral panaszkodott a földi küzdelmek hiábavalóságáról. Minden múlandó, minden céltalan. Hiába vagy világhírű ember, hiába vagy szellemóriás, jön a halál, megsemmisülsz. Hasztalan dicsőítik hírnevedet, bohóság volt, amit tettél. Hódítás, tudomány, önfeláldozás: mind semmiségek. Földünk egy kis hangyafészek, egy perc-hozta tünemény. Nagy Sándor, Etele, Mátyás, Zrínyi, Napoleon, Cato, Sokrates, Plato, Aristoteles, Demosthenes, Xenophon, Pindaros, Phidias: párák s buborékok. Gyertyaláng egész világunk, egy fuvallat a halál. Ne gondolj semmivel, vess meg mindent. Ne törődj az erénnyel, nagysággal, tudománnyal, hírrel, élettel, szép és rút előtt egyformán hunyj szemet. (…)

Megdöbbentő, hogyan vélekedik a világ gonoszságáról, a jámborság és igazság küzdelméről. (…) Minden a gazoké és gazdagoké! Évszázadok óta él a szent Igazság, látja a vérszopó Gazság könyörtelenségeit, de hiába, a hatalmasok leplet vontak szeme elé, tagjait megbénították, a rablott kincsekkel kényük-kedvük szerint éltek. Befátyolozott szemmel, elnémult ajakkal, márványtagokkal, bús orcával, holt vonásokkal, hamis mérleggel áll az Igazság, a lélek messze költözött belőle, a gonoszok háborítatlanul garázdálkodnak.

A bús világnézetű költőben kevés van a keresztény vallásos felfogásból. Istenhitéhez ragaszkodik ugyan, de a túlvilági boldogabb élet elkövetkezését, a lélek halhatatlanságának megnyugtató érzését sohasem hangoztatja. Sztoikus filozófiával szemléli a földi küzdelmet, nyugalmat és erényt kíván a férfilelkekbe. Keserű óráiban elhárítja magától a vallás balzsamát.

Lírájának legjava termését hazafias költeményei alkotják. Itt is pesszimista, de telve a hazafiúi szenvedély mélységével. Reménytelennek látja a nemzet jelenét, elkorcsosultnak tartja a magyar fajt. Honfiúi fájdalma megrendítő. Talán a jövő! Istenhez intézett mélyzengésű fohásza, a Himnusz (1823), a magyarság nemzeti imádsága lett: halhatatlan alkotás. A magyar szív beláthatatlan időkig őrzi benne önvallomását.

A költőt egyre jobban elhagyta reménye. Itt van a hon – mondja panaszos énekében –, de ez nem a győzelmek hona; itt van a bérctető az ősi erényekre emlékeztető váromladékkal, de lenn a völgyben gyávák az utódok; itt van a nép, de már nem a régi, nem az, melynek hervadatlan volt szép ifjúsága. A költő előtt a haza pusztulásának ijesztő képei vonultak fel s a nemzeti kétségbeesésnek eddig példátlanul komor hangjait hallatta. (…)

Élete végén még szörnyűbb jóslatot mond a magyarság jövőjéről. „Te lásd meg, ó Sors, szenvedő hazámat, / Vérkönnyel ázva nyög feléd, / Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad / És marja, rágja kebelét. / A méreg ég és ömlik mély sebére / S ő védtelen küzd egyedül: / Hatalmas! Ó légy gyámja, légy vezére, / Vagy itt az óra s végveszélybe dűl!” S a Sors felel: Megáldottam hazádat, rátok vesztegettem lelkemet s ti – gyáva faj – nem küzdöttetek magatokért. A költő esengve szól: Könyörülj hazámon, taposd el gonosz gyermekeit, teremnek még jó honfiak is e földön. De a Sors kimondja ítéletét: Törvényem él, hazád megsemmisül. „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és máskeblű nép, / S szebb arcot ölt e föld kies határa, / Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.” 

A magyar balladaköltők sorát Kölcsey Ferenc nyitotta meg. Róza (1814) című balladáján, az első magyar műballadán, meglátszik a kezdet minden nehézsége. A költő erősen küzd a rímes időmértékes verseléssel, nehezen tudja rövid sorokba tördelni tömör kifejezéseit. (…) A Szép Lenkában (1820) van néhány kedves versszak. (…)

Balladái és románcai a német romantika erős hatását éreztetik. A történet rejtelmes vagy vérfagyasztó, a hősök hol légiesek, hol bőszek. Titokzatos alakok jelennek meg és sötét események játszódnak le szemünk előtt, epedő vágyakról és édesbús sejtelmekről olvasunk. A tájék, ahol egy-egy leverő történet zajlik, majd holdsugaras, majd ködbe burkolt, majd viharos. Ezek a balladaszerű és románcos költemények inkább helyzetképek. Mese kevés van bennük, csak sóhaj, halál, temetés, sír halom. Egy-egy szenvedő férfinak vagy nőnek szomorú sorsa tárul az olvasó elé. A hősök ott, ahol cselekedniük kellene, érzelmes eszmecserét folytatnak. Az elbeszélő részek között sok a lírai betoldás, helyenkint fölösleges leíró részek ernyesztik a mese vékony szövetét, a szónoki pá­tosz erős. A mérték és rím nyűge sok helyen nehézkessé teszi a kifejezést, homályossá a gondolatot. A német minták követése szembeszökő. Az úttörő műballadák nem a magyar népballadák talajából nőttek ki, hanem Bürger, Goethe és Schiller költészetéből.

A prózaíró

Kölcsey Ferencet alapos elméleti készültsége és bátor szókimondása alkalmassá tette arra, hogy új korszakot nyisson meg a magyar kritika történetében. 

Első bírálatában Kis János verseivel foglalkozott (1817). (…) Ez a kritika gyöngéd és magasztaló, a megbírált költő érdemeit mérték nélkül túlozza, hasonlóan mintájához: Schiller Matthisson-bírálatához.

Csokonai Vitéz Mihály munkáinak bírálata megütközést keltett (1817). Kevés dicséret, erős gáncs hangzott ki soraiból. Úgy látta, hogy Csokonai Vitéz Mihály nem eredeti szellem, hanem Bürger utánzója. A debreceni költőt Dayka Gábor, Kisfaludy Sándor és Virág Benedek messze felülhaladja, egyedül komikai ereje és népies strófái mutatnak hivatottságra, néhány szerencsétlen költeményétől valósággal iszonyodnia kell a kezdő költőnek. A bírálaton Schiller Bürger-recenziójának hatása vonul végig. Innen vette a magyar kritikus többek között azt a gondolatot, hogy a költő megítélésében az illetőnek életét és egyéniségét is meg kell vizsgálnia.

Még nagyobb méltatlankodást támasztott Berzsenyi Dániel verseiről szóló kritikája (1817). Berzsenyi Dániel költése – mondotta – csupa érzés, csupa fantázia, ifjúi lángolás. (…) Csakhogy a könnyűség hamar szül gondatlanságot, a nagy erő durvaságot, a fenség dagályt. (…) Berzsenyi Dániel némely darabjai ragyogó kifejezésekkel teljesek, de csak látszólag jelentenek valamit, valójában üresek, nincs bennük sem érzés, sem értelem. (…)

Kölcsey Ferenc recenziói minden elhibázottságuk ellenére is nevezetes emlékűek a magyar kritika történetében, de a kritikái nyomán támadt ingerültség jó időre elvette kedvét a további bírálgatástól. Csak kilencévi hallgatás után szólalt meg újra. (…)

Esztétikájára Aristoteles, Horatius, Bayle, Voltaire, Schiller, Engel, Tieck, Schle­gel, Herder s különösen Lessing hatott. Elsősorban a németektől megállapított dramaturgiai tételeket világította meg újabb példákkal. (…)

Gondolkodó természet volt, behatóan foglalkozott filozófiai tanulmányokkal, szerette az elvont elméleteket. A kritika, pátosz, érzelmesség sajátos módon egyesült írói egyéniségében. Mások lelkesedtek, ő kesernyésen bírált. A magyar költészet fejlődése sem tűnt fel előtte görögtüzes megvilágításban, amikor megírta a Nemzeti hagyományokról (1826) szóló irodalomtörténeti tanulmányát. (…) A tanulmányból kibontakozó kép hiányos és sötéten megfestett, de ebben a korban irodalmi emlékeink nagy része még homályban lappangott, művelődésünk fejlődésének legtöbb adata ismeretlen volt, nem lehet tehát a szerző éleslátásának felróni, hogy pesszimisztikusan ítélt. Schiller, Jean Paul s különösen Herder hatása ezen az értekezésen is meglátszik.

Az irányító eszméket a német gondolkodóktól vette. A szónoklatnak, mint irodalmi műfajnak, ifjúkora óta lelkes barátja volt. Mintákat kívánt adni az ékesszólásra. Elismerte, hogy a katolikus és protestáns egyházi beszéd terén kitűnő szerzőink vannak, de egyebütt hasztalanul keresett színvonalon álló orátori műveket. Mit kívánt a politikai és a törvényszéki szónokoktól? Mindenekelőtt nemes népiességet, amelynek célja nem annyira a sokasághoz leereszkedni, mint inkább azt észrevétlenül magához emelni s a gondolatok tisztaságával felvilágosítani. Óhajtotta, hogy a szónok kerülje a stílus dagályát, a fölösleges piperét, az alacsony köznépiséget. A közönséghez nem lehet fantázia nélkül szólani, a képzelet segítségével kell elragadó hevet árasztani az előadásba. (…)

Vármegyéjének híres politikai szónoka volt. Szatmár vármegye tanácskozó termében tartott beszédei közül kettő emelkedik ki: A szatmári adózó nép állapotáról és A sorsvonás tárgyában (1830). Humánus felfogás hatja át mindkettőt. Az előbbiben az adózó jobbágynép terheinek könnyítéséről s a galíciai zsidóság beözönlésének fenyegető veszedelméről szólt, az utóbbiban a katonafogdosás embertelenségeire hívta fel a figyelmet.

Országgyűlési szónoklatai közül a tárgy fontossága s a fejtegetések mélysége tekintetében kitűnnek A magyar nyelv, A vallás, A papi tized, Az örök váltság és A lengyelek ügyében mondott beszédei (1833). Különösen ott van elemében, amikor a jobbágyság nyomorult helyzetét ecseteli. Országgyűlési naplója a reformkorbeli magyar országgyűlések belső életének hű képe (1832–1833). Hazafias lángolással írta naplója minden részletét. 

Szónoki pályáján mint akadémiai szónok emelkedett legmagasabbra. Kazinczy Ferenc felett 1832 őszén tartotta emlékbeszédét a Magyar Tudományos Akadémiában. A komoran színezett írói arckép az embert és az írót egyforma rokonérzéssel s a nyelvi ragyogás és tartalmi mélység ritka hangulategységével állítja az utókor elé. (…) Kazinczy Ferenc fellépésének időpontja a szellemi tespedés kora volt. Ki törődött veszélyben forgó nyelvünkkel? Ki gondolt arra, hogy az álomba süllyedt nemzetet tettekre ébressze? A széphalmi vezér páratlan kitartása lerakta az új magyar próza alapköveit, a magyar nyelv iránt érzett szerelme megújította nyelvünket, új utakat mutatott ízlésünknek, gondolkodásunknak, műveltségünknek. Irodalmunkban új időszakot alapított, barátai és ellenségei, tisztelői és irigyei egyaránt figyeltek szavára, az irodalmi érdeklődés parányi körét kiszélesítette, a kezdő írókba önbizalmat öntött.

Gyászos komorság jellemzi Berzsenyi Dániel felett 1836 őszén tartott akadémiai emlékbeszédét is. Kazinczy és Berzsenyi, úgymond, két géniusz valának, kik az elhagyatás szomorú napjai­ban varázserővel jelentek meg a magyar nyelv mellett, a nyelvet nemcsak életben tartották, hanem csínnal, kellemmel s a fiatal bőség tündöklésével vonták be. (…)

Kölcsey Ferenc a magyar akadémiai szónoklatban iskolát alapított. Emlékbeszédei a későbbi emlékbeszéd-íróknak mintául szolgáltak, de klasszikus példákul fogták fel politikai és törvényszéki szónoklatait is. Tőle tanult a magyar országgyűlés ifjabb nemzedéke, nyelvművészetét iparkodtak utánozni idősebb kortársai. Valami csodálatos zengzetesség csendült ki soraiból: arányos lejtés a mondatokban, hangzatosság a nyelvben, művészet a formában. Mély gondolatok és megragadó költői képek ötvös munkája volt minden beszéde, a bölcselő és stílusművész szólt valamennyi szónoklatából. Legutolsó munkái egyikében, a kevéssel halála előtt írt Parainesisben (1837) a hazaszeretet dicsőítő sorok a leglendületesebbek. Ezen az erkölcsi tanításán Cicero mellett feltűnő módon meglátszik Isokrates görög író Parainesisének hatása. A magyar mester a maga intelmeiben a polgári kötelességek és hazafiúi erények kistükrét akarta megírni: „Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet naponként és pillanatonként érette fel kell szentelned. Mert tudd meg, e szóban: haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész összessége. Oltár, atyáid által Istennek építve; a ház, hol az élet első örömeit ízleléd; a föld, melynek gyümölcse föltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s polgártársaid: egytől-egyig csak

Ebben a vallomásban megnyilatkozik Kölcsey Ferenc egész lelke. Hitvallása az írót, politikust és szónokot a legnemesebb világításban mutatja. (…)

Pintér Jenő