Interjú 1973-ban: „Vinczeffy László vagyok. 1970-ben végeztem a pedagógiai főiskolán, a rajz szakon Kolozsváron. 1970 őszétől kilenc esztendőt tanítottam egyhuzamban Zágonban. 1978. december 1-től restaurátori beosztásban a képtárban dolgozom. A kilenc esztendő alatt számos megyei tárlaton vettem részt festményeimmel, 1973-ban önálló kiállításom is volt Kézdivásárhelyen, majd ugyanebben az évben Sepsiszentgyörgyön. 1971-ben képeim eljutottak Jugoszláviába is”. – Innen kimaradt valami – mondja az újságíró –, a gyerekek. „Jaj, igen. Nagyon szerettem a gyerekekkel foglalkozni. Szinte minden évben szerepelt valamelyik kis tanítványom országos gyerekrajz-kiállításokon. Díjakat nyertek, külföldi tárlatokra is eljutottak… elbűvölt, hogy milyen bátrak. Hogy mernek kísérletezni.” – Zágonban látták a képeit a falusiak? „Igen”. – És? „Hát nem mindig értették, amit csináltam. Ezért ők sem hibásak, de azt hiszem, én sem. Ennek ellenére a kiállításaimon sokan írtak a füzetembe, őszintén megírták a véleményüket. Ez jólesik….”

Egy hír 1973 márciusában: „Vinczeffy László képzőművész tárlatának megnyitására vasárnap 11 órakor kerül sor a kézdivásárhelyi múzeum kiállítási termében. A művészt bemutatja Gazda József. Közreműködik a zágoni kórus.” A kiállításmegnyitó tanújaként mondhatom, hogy azóta sem volt olyan élményben részem: ének és kép, de nem akármilyen! Ha jól emlékszem, közel százan énekeltek népviseletbe öltözve, a faluban sohasem látott, különös hangulatú képek között, amelyeken néhol magukra, illetve a sorsukra ismerhettek. (...)

A hetvenes években a mindent kimondó képek és a sorok közé rejtett irodalmi-társadalmi mondanivaló korszakát éltük. Képet és szöveget szerető értelmiségiként rendeződtünk szorosan sorokba. „A fenyegetettség­érzést, a kiszolgáltatottságot szerettem volna megfesteni” – vallja Plugor Sándor, Vinczeffy idősebb kortársa. Farkas Árpád pedig az Alagutak a hóban című versében elfojtott érzelmekről, indulatokról szól: „ S már égig érő hóban a táj! / Moccanatlanul / e Nagy Pólyában a lét / hallgatni tanul. / Kaszák és kések éle / mennyboltig bebugyolálva / fuldoklón fordul fehérbe / a falvak szuszogása, / nem koccan kő a kőhöz, / hótömte szájjal szól, aki beszél – / s nagy havak gyomrában az értelem / békésen elüldögél.”

Kiállításon a Székely Nemzeti Múzeumban

Időközben Vinczeffy László Bukarestben tanulja a táblakép-restaurálás titkait, s e tudásnak a későbbi pályáján nagy hasznát veszi. Pontosabban a múzeum, ahol dolgozik, és mi, a régi festmények iránt érdeklődő kortársai örvendhettünk a festő-res­taurátor nagyszerű, mély szakmai alázattal végzett munkája eredményének. A mai Székely Nemzeti Múzeum restaurátoraként dolgozva több száz elfelejtett vagy súlyosan sérült régi műalkotásnak adott új életet. Gyárfás Jenő, Barbás Miklós és más hasonlóan jeles művészek alkotásai új formát kaptak és rangjuknak megfelelő helyükre kerültek a magyar és az egyetemes művészet történetében.

Nem mindig szerencsés életrajzi adatok alapján egy művészi pályát alkotói korszakokra bontani, ám nem volt nehéz észrevenni, hogy Bukarestből hazatérve a fővárosi művészi körök valamelyes ismerete nyomán Vinczeffy László művészetében valami megváltozott. Erről ő maga akkor így nyilatkozik: „Az utóbbi időben kimondottan foglalkoztatnak a fehér szín lehetőségei, ráhangolódtam a tónuskülönbségekre is, a finom átmenetekre, mostanában témáimat inkább világosabb színekkel akarom megvalósítani, mintha megállíthatatlanul távolodnék a pályakezdő időszakom mély, sötét színeitől.” (1984) Egy későbbi interjúban ezt olvashatjuk: „Számomra a bukaresti évek hozták meg a továbblépést: a város, a hangulat, a színházak, ott értek azok a hatások, amelyek… egy más látószög kialakulásához vezettek.” (2002, Lejegyezte Váry O. Péter) 

(...) 1988-ban a megszámlálhatatlan egyéni festészeti kiállítás megrendezése mellett Vinczeffy Lászlónak még maradt ereje arra is, hogy az általa restaurált festményeket bemutassa a közönségnek, mintegy bizonyítva (magának és esetleg másnak), hogy a megfakult, lehorzsolt színes festékréteg újraélesztésével, nagy mesterségbeli tudásával akár a régi klasszikusokkal is versenyre kelhet. Mivel a kiállítás megrendezésében magam is részt vettem, hát „tollat ragadtam”, és leírtam a következőket: „Elveszett receptek, pótolhatatlan anyagok és kiismerhetetlen emberi-alkotói gondolatok nyomasztanak minket. Megismételni semmit nem lehet. A mai restaurátor legodaadóbb alázata, nagy művészi intuíciója nyomán mégis megérinthet minket a régi kép ifjúkori lehelete, és eszményéből az örök emberi szépség áradhat felénk. Vinczeffy László restaurátor-festő kollégánk nemes szándékát tekintsük egy súlyosan egyszerű, mindennapi munkának, mely komoly figyelmet és együttérzést vár, nem a hiú becsvágy múló ünneplését.” (1988) A régi jó barát, Jakobovits Miklós, akit Vinczeffy László a restaurálás gyakorlatába beavatott, később azt írja: „Vinczeffyben sok pozitív vonás párosult, ami a res­tauráló munkát művészi fokra emeli. Az érzékeny kolorista nyilván hamarabb tudja beleélni magát más korok hangulatába, színvilágába, ugyanakkor tisztelettel közeledik a festék­anyagok kémiai összetételének, az enyvek száradásának, a lakkfelületek időtálló ragyogásának titkai felé is.”

Az atyhai szoborpark

Nagyot ugorva: 2011-ben Sepsiszentgyörgyön Vinczeffy addigi hatalmas életművéből rendeztek kiállítást Ludium – Játékosság címmel. A jó humorral teli művek, olykor műalkotássá változtatott használati tárgyak az emberre emlékeztettek. (...)

Egy 2024. évi, az atyhai Kakasülő Galériában rendezett kiállítás katalógusában a szobrász Vargha Mihály jegyezte fel: „Most, úgy tűnik, visszatért a primér színhasználathoz, az ecsethez. Formái újra könnyedek, szinte légiesek. Most mintha újra a festészeté volna a szó. A formák is lazábbak, szárnyalóbbak, mint a »domborműves« időszakban, most újra a szín az úr!”

Végezetül, visszatérve egy 2016. évi kiállításra, Vécsi Nagy Zoltánt idézem: „…Vinczeffy képeit nézve, faggatva önkéntelenül is olyan gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, amelyek vizuális hagyományaink lényegét érintik… úgy érezzük, hogy Vinczeffy festményeinek, annak ellenére, hogy elvontak, nonfiguratívak, szoros kapcsolatuk marad az idevalósi emberek által közvetlenül érzékelhető, kitapintható környező világgal.”

A laudációm elején utaltam arra, hogy a régi kódexmásolók módszerét szeretném alkalmazni, erre igyekeztem a fentiekben. A szorgalmas scriptorok viszont a munkájuk végén köszönetet mondtak, hogy az írásukat befejezhették. Így hát én is köszönöm, hogy annyi mindent újraolvashattam és felidézhettem Vinczeffy László munkásságából, amelyet ez alkalommal nagy elismeréssel díjaznak. 

Jánó Mihály