– Hogyan élte meg annak idején a kolozsvári polgári családból származó fiatal, hogy a messzi Székelyföldre vezérelte a sors?
– Négyen voltunk testvérek, és miután apai oldalról erőteljes pedagógusi vonal érvényesült, hárman is pedagógusok lettünk. Édesapám a kolozsvári katolikus líceum tanára volt és cserkészparancsnok, tankönyv­író, teljes mértékben alárendelte az életét a nevelésnek. Az egyetem utáni kihelyezéskor a Kolozsvárra kerülés reménytelen célkitűzés volt, úgyhogy én is, az öcsém is Székelyföldet céloztuk meg. Biológusként Csíkszépvízre kerültem, de mindössze egy évet töltöttem ott, egy Csíkszeredában tanító biológus házaspár ugyanis épp akkoriban ment haza Nagyváradra, így nekem már a második évemre alkalmam nyílt bekerülni a csíkszeredai líceumba. Három évet töltöttem ott, egy politikainak nevezhető konfliktus után a Simon nevű főtanfelügyelő válaszút elé állított: vagy elhagyom a líceumot és jószántamból Csíkdánfalvára megyek, vagy elbocsátanak a tanügyből. 1959 májusában már Dánfalván tartóztattak le, ott ért véget a mindössze öt éven át tartó ta­nári pályám.

– A „kicsi magyar világ” érkezésekor kilencesztendős volt, minden bizonnyal tudta már, mi zajlik körülötte. Milyen mértékben nyomta rá a bélyegét az élmény a későbbi élete alakulására?
– Örök élmény marad. Talán azért is, mert a magyar időkben édesapám Erdély cserkészparancsnoka volt. Történelem–latin szakos tanár lévén ő tisztában volt a kor magyarságtörténetével, ugyanakkor valamennyi magyar emberhez hasonlóan igazságtalannak tartotta a trianoni döntést, ez mind-mind hozzájárult ahhoz, ami felépült bennünk. Gyermek voltam, de világos fejű gyermek, és az utcán sétáló sárga csillagos emberekre is jól emlékszem. Nem értettem, mit jelent, de az egész korosztályom így volt vele. A szüleim sem magyarázták meg, talán arra gondolva, hogy sokkal több tudással kellene rendelkeznem a helyzet megértéséhez. De láttam bennük a mélységes szomorúságot, édesapámban pedig a fokozatos elbizonytalanodást. Kolozsvár nagyon szomorú időszaka volt az.

– Amúgy miért lett önből éppen biológiatanár?
– Középiskolásként verselő, irodalmat ápoló, sokat olvasó fiatal voltam, alapvetően irodalmárnak is készültem. Csakhogy az ötvenes évek a szélsőbalos megnyilvánulások csúcsévei voltak, ami kihatott valamennyi szellemtudományi, irodalmi, művészeti ágra. Olvasott ember lévén érzékeltem, mi mindenen mennek át az erdélyi magyar irodalom képviselői, emiatt aztán nem mentem irodalomszakra. Viszont a cserkészetből eredően is természetjáró ember voltam, rengeteget kirándultunk, egyre bővültek a természeti ismereteim, a környezetem megértése és megszeretése okán is lett a biológia a választott szakom.

– Élete nagy fordulópontját az 1956-os magyar forradalom, illetve annak következményei jelentették. Mikor érezte meg, mi van a levegőben?
– A forradalom kitörését megelőzően legfeljebb a Magyarországról érkező hírekből lehetett érezni, hogy valami készülőben van, a rádió révén azonban folyamatosan igyekeztünk tartani a lépést az eseményekkel. November 3-án egyik kollégánk lakodalmában voltunk Székelykeresztúron, természetesen ott is folyamatosan szólt a rádió, és az események kellős közepén érkezett a hír, miszerint hatalmas szovjet hadsereg közeledik a forradalom leverésére. Meghallgattuk Nagy Imre beszédét, majd felolvastam az október 23-ra írt versemet, miközben mindenki tudta, hogy a forradalomnak vége van.

– A lakodalom sok résztvevőjét elvitte utólag a román hatalom?
– Nem, a romániai megtorlás később kezdődött, engem sem a keresztú­ri eseményekre való hivatkozással tartóztattak le. Mint említettem, hároméves csíkszeredai líceumi tanárságom után büntetésből helyeztek Dánfalvára. Mert mi tagadás, ha az ember megiszik több pohár bort egy mulatságon, előfordul, hogy nagyoskodni kezd, „nagymagyarkodni”, én meg sokáig nem tudtam eléggé figyelni a hasonló helyzetekben való megszólalásaimra. Egy Labanc nevű kollégám mondta el a megfelelő helyen, miket beszéltem ittas állapotban egy összejövetelen, ő került a helyemre a líceumban. Akkor még enyhébb büntetésnek számított a Dánfalvára való kihelyezésem, és bár a későbbiekben megjött az eszem, jobban vigyáztam a nyelvemre, a történet tovább kísért. Egy dánfalvi származású líceumi tanuló, a később ugyancsak Sepsiszentgyörgyre kerülő Zsók László hozta-vitte a későbbiekben a verselő csíkszeredai osztálytársai füzeteit, amelyeket irodalmi szempontból én véleményeztem. Egyikük, Sánta Imre egyszer csak amolyan petőfies stílusban felvette az ünneplőruháját és világgá indult. Levélben hagyatkozott a szüleinek, hogy elment, ne is keressék, mert még megtalálhatnak valamit, amit otthon rejteget, és abból bizony bajok származhatnak. Csak Brassóig jutott, elkapták, letartóztatták, a házkutatás során megtalálták a forradalompárti verseit, úgyhogy az elég is volt egy vádpontnak. Rövidesen további öt diákot tartóztattak le abból a tizenegyedik osztályból, és természetesen rögtön megfogalmazódott a kérdés, kik azok a felnőttek, akik révén a fiatalok ilyen felfogásúakká nevelődtek. Letartóztatták az osztályfőnöküket, aki hozzám küldte a verselőket, az aligazgatót, majd engem is, aki a helyes verselés szabályaira tanítottam őket. 1959. szeptember 15-én, a tanévkezdés napján volt a tárgyalásunk, engem húsz évre ítéltek, 1964-ben szabadultam általános amnesztiával, amelyet nagyobbrészt amerikai, általában a nyugati világ nyomására hozott meg a román hatalom.

– Mennyire képes tudatosítani magában az ember, hogy évtizedekre megfosztják a szabadságától?
– Nagyon nehéz volt elhinni, hiszen egy gyilkosságért sem adnak annyit. Fontos volt a tudat, hogy a családunk végig mellettünk állt – az öcsémet is bezárták, miután tiltakozni merészelt az én letartóztatásom ellen –, talán ezért is volt roppant fontos az a szabadulásunk után készült fénykép, amelyen édesapám a vállunkon tartja a kezét. Az ő pozitív hozzáállása, az, hogy végig büszke volt fiaira, mindkettőnkben tartotta a lelket. A következményektől függetlenül, hiszen nem taníthattunk többé – börtönévei előtt az öcsém matematika–fizika szakos tanár volt, a későbbiekben elektroműszerészként dolgozott. Én pedig ugyebár biológusként a mezőgazdaságban lettem növényvédelmis. 
Aki szellemi pályán futott, azokra fokozottan érvényes volt az elvárás, hogy be kell fogni a szánkat, és csakis a szakmával szabad foglalkozni. Öt év alatt megtanultam, hogy ne hősködjem. Végeztem a dolgomat, a munkahelyemen elégedettek voltak velem, prémiumokat is kaptam.

– Adta-e bármilyen jelét a hatalom annak, hogy Puskás elvtárs, azért magán tartjuk a szemünket?
– Hogyne! Én a házasságom révén kerültem Csíkból Szentgyörgyre, az első feleségem szaktársam, évfolyamtársam volt az egyetemen. Ő Rétyen tanított, én Csíkszeredában. 
A letartóztatásom után őt is eltávolították a tanügyből, mivel nem volt hajlandó elválni tőlem. Az ember állandóan azzal a gyanakvással élt: na most vajon ki miért javasolja, hogy menjünk el egy sörre, állandóan jobbra-balra kellett nézni, olyan időket éltünk akkoriban. De amit a szakmában csináltam, elismerés, megbecsülés övezte, a megye akkori alelnökében, Veres Lászlóban – maga is mezőgazdasági mérnök volt – egyfajta szakmai szövetségesre leltem. Szóval, mindennel együtt megbecsült emberré váltam.

– Az 1989. decemberi változások után azonnal visszatért a közéletbe. Miért gondolta úgy, hogy sürgősen lépni kell?
– Közéleti értelemben korábban sem számítottam ismeretlennek, én voltam például a sakksportág megyei elnöke. A decemberi események alatt a megyei tanács teraszáról én is megszólaltam. Csinálni kellett, úgy éreztem, a magyarság újjászervezésében nekem is tennivalóm van, az RMDSZ megalakulása után én lettem a városi alelnök. A hajdani politikai elítéltek is azonnal felkértek, csatlakozzam az alakuló szervezethez. Ismerték a múltamat, így kerültem be a helyi politikába. Tanítani viszont már nem mentem vissza. Hogy miért? Erre csak akkor tudnék érdemben válaszolni, ha a börtönből való kiszabadulásom után felmegyek a tanfelügyelőségre, és jelzem, hogy szeretnék tanítani. Nem tettem. Egyrészt, mert túl frissen kerültem ki a börtönből, féltem a visszautasítástól. Másrészt a későbbiekben nagyon megszerettem a biológusi munkát, és eredményeim is voltak. Az egyik alapvető szakértői tevékenységem a lakásgombásodással volt összefüggésben, nagyon sokan kerestek meg a témában, írtam is róla.

– Akkoriban hogyan tervezgette a nyugdíjas éveit?
– Mindenképpen aktív életre készültem, amit az egészségem is engedélyezni látszott. Akkoriban, a kilencvenes évek derekán több lapnak is írtam szakmai témákban, társadalmi kérdésekhez is rendszeresen hozzászóltam. Nyugdíjba menéskor az ember tulajdonképpen olyan célokat tűz maga elé, amelyek teljesítése hosszabb időt igényel. Egy nyugdíjas ember mit csinál? Sokat olvas, társaságba jár, jobban ápolja a rokoni kapcsolatokat. Sakkozik, mint én is, még ma is, bár versenyszerűen már régóta nem. Régi szenvedélyem ez, még apai tanítás. Amikor édesapámat legyőztem, öcsém is megtanult sakkozni, egymás zrikálásának örökös forrásává vált a sakkozás.

– Édesapja börtönnaplójának gondozása a hajdani családi emlékek és hagyományok különös válfaja. Könyvek is készültek belőle. Befolyásolták ezek az emlékek az önben róla kialakult gyermekkori képet?
– Magánszorgalomból lélektannal is foglalkoztam. Ezt csak azért fűzöm be az emlékek sorába, mert önmagunkba tekintve, fejlődésünket vizsgálva nagyon sokat számít, hogyan ítéljük meg a jelenünket. Mert a jelenünk a legfontosabb túl a múlton vagy a várt jövőn. Van ebben csalódás is. A legnagyobb az volt, hogy nem lettem, lehettem író. Apám, anyám, egy ideig nagyanyám is polgári szemléletet épített ki bennem, amelyben a polgár milyenségét erősíti, hogy erdélyi magyar polgár, középosztálybeli értelmiségi vagyok. Ennek nyilván meg kell felelni, tükrözni kell. Édesapám ilyen identitású és elvárásokkal rendelkező ember volt, ennek igyekezett megfelelni, ezt a mintát igyekezett visszasugározni. Engem is így neveltek, így kerültem börtönbe, így kerültem ki onnan. Mert mi egy ilyen ember feladata a társadalomban? Az, hogy annak a közösségnek, amelybe beleszületett, az erdélyi magyarságnak az életvitele mentén neveli a családban a gyerekeit. Minden napja ezt az álláspontot sugározza, ennek érdekében tesz mindent, amire a képességei lehetőséget nyújtanak. Én is ezt igyekeztem megvalósítani a magam rendjén.

– Mennyire volt ebben a segítségére a hit, a Fennvalóhoz való viszony?
– Római katolikus vagyok, olyan keresztanyám volt, mint gróf Bethlen Györgyné Jósika Paula, keresztapám Biró Vencel történész, piarista szerzetes. Hiába kobozták el a vagyonukat, keresztanyám minden augusztus 9-én tortával köszöntött fel. Férje, gróf Bethlen György a két világháború közötti romániai parlament egyik jeles képviselője volt. Én azonban természettudós vagyok, természetismerő, mélyen realista. Nem vagyok hívő ember, és tudom, hogy ez nem szokott okvetlenül rokonszenvet kelteni. Egy mélyen realista ember gondolkodásában azonban a hitnek kevés helye marad.

Puskás Attila
Kolozsváron született 1931. augusztus 9-én. Édesapja tanárember, édesanyja háztartásbeli. Négyen voltak testvérek, Attila a legidősebb. A mai Báthory-líceum elődjében érettségizett 1950-ben. A Bolyai Egyetemen diplomázott 1954-ben. Biológiatanárként Csíkszépvízre helyezték, onnan került Csíkszeredába, majd Csíkdánfalvára. 1959-ben letartóztatták és húsz év börtönre ítélték. 1964 augusztusában szabadult Szamosújvárról. 1965 nyarán került Sepsiszentgyörgyre a növényvédelmi felügyelőséghez, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Az RMDSZ 1989. decemberi megalakulásától 1992-ig a városi szervezet alelnökeként tevékenykedett. Különböző lapokban 1969-től közölt tudománynépszerűsítő írásokat, hasonló témakörben könyvei is megjelentek. 2008-ban közreadta édesapja, Puskás Lajos börtönnaplóját Más jövőt álmodtam címmel. Díjak, kitüntetések: A hazáért és a szabadságért emlékérem (1991); az Antikommunista Ellenállásért elismerő oklevél (2004); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2008); Pro Urbe díj (2010). Özvegy, egy gyermek édesapja, egy unoka nagyapja, két dédunokája van.