Másfél évig tevékenykedtem a Caritasnál, szinte napi rendszerességgel jártam az őrkői családokat, volt alkalmam meg- és kiismerni őket, láttam, tapasztaltam sok mindent. Jót és rosszat egyaránt, eszembe sem jut rózsaszín leánymesét zengeni róluk. Sőt, az elején többször éreztem, hogy ez nekem nem fog menni, ami sok az sok. Aztán napról napra kezdtem megszokni, és egy idő után, bármennyire hihetetlennek is tűnik, már vártam, hogy menjek. Lehet nyugodtan gondolni bármit, lehet kommentálni, de az a helyzet, hogy engem egy kicsit beszippantott az a világ. A maga nyomorúságaival, sötétségeivel, de ugyanakkor azzal az ősi szabadságérzettel, amit magában hordoz. Bár személyes kapcsolatba kerültem jó pár emberrel, a jóindulatú tanácsok ellenére nem költöztem közéjük; haza sem vittem senkit. De időnként visszajárok, beütöm magam egy-két családhoz, és minden évben a romanapi ünnepségen is részt veszek. Megtisztelő, hogy már várnak, és az sem kérdés, hogy megkínálnak az ünnepi főztjükből. És mielőtt bárki szörnyülködni kezdene, hadd tegyem hozzá, hogy az én lapítóim nem biztos, hogy olyan makulátlanok, mint azok, amelyeken a remek bográcsgulyáshoz darabolják a húst, és ritkán ettem olyan finom töltött káposztát, mint náluk, a legutóbbi cigánynapon. Amikor találkozom velük az utcán, soha nem kérnek semmit, viszont érdeklődnek, hogy vagyok és egészséget kívánnak. És hívnak, hogy látogassam meg őket. „Tessék már feljönni, egy szukk (üdítő) kikerül.”

Megtettem karácsonykor is, felkerestem két családot, és nem egyedül mentem. Gyermekem hazautazott az ünnepekre, megkérdeztem, hogy nem lenne-e kedve velem jönni. Régóta kíváncsi, hiszen sokat hallotta a történeteimet, de eddig még nem adódott rá alkalom, hogy belenézzen egy kicsit ebbe a nagyon más világba. Gondolkodás nélkül igent mond, lelkesen segít összeállítani az ajándékcsomagokat, de azért megkérdi, hogy nem kell félni? „Esetleg a kutyáktól, de azokkal is elboldogulunk egy kis segítséggel. Te ne félj, amíg engem látsz!” Válaszom nagyon gőgösnek tűnhet, de némileg megnyugtatja. Csomagokkal autóba be, irány a cigánytelep! És pont úgy történik, ahogy megígértem. A kutyákat elhajtják az utunkból, régi ismerősként köszönnek minden irányból, lelkesen integetnek, kérdik, hogy vagyok. A két család a gyermekemet is úgy fogadja, mintha nem először látnák, a gyermekem meg olyan természetesen viselkedik, mintha ő sem először járna arra. Több mindenért büszke lehetek rá, de most újra beigazolódott, hogy nincs baj a jóérzésével és a gondolkodása is eléggé a helyén van. Kellemes ünnepeket kívánunk, és kívánnak nekünk, és az az igazság, hogy boldogan gurulok le a hegyről. Mert örömet szereztünk, és nekem ez nagy öröm.

Hogy miért most írok erről, hiszen már elmúlt a karácsony? Mert az elmúlt napokban újból „mocskos cigányozással” találkoztam, és nekem ez nagyon nem tetszik. Tessék csak nyugodtan a fejemre olvasni ezt meg azt, ajánlani, hogy költözzek közéjük vagy vigyem haza őket! Úgysem teszem meg, de nincs kizárva, hogy még fogok írni róluk.

Az Őrkőn. Fotó: Albert Levente