(Kolozsvár 1943. július 11.– 2026. január 29.)
Elment hát Ő is. Az utóbbi időben nem sokat tudtunk róla, azt igen, hogy bolyong egyik országból a másikba, színházról színházra, igen, hallottunk felőle a gyakrabban hazalátogató, nála fiatalabb mérnöktestvérétől, Gézától, aki maga is egy időben munkatársunk volt az újságnál, hogy rengeteget vállal és fényesen teljesít, ír, rendez, szervez, lapot alapít… S időnként haza is tér, ha nem ő, hát akkor valamelyik alkotása könyv formájában (Címzetes szavak, Violanász), avagy hangzatos színpadi mesterműként (Máréfalvi mirákulum – ennek nemcsak írója, de rendezője is).
Tömöry Péter ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely a hatvanas évek elején kezdett megerősödni, s hogy milyen sikerrel, azt a nevük után sorakozó soktucatnyi Forrás-kötet jelzi. Ez volt a második Forrás-nemzedék, amelynek néhány kiemelkedően tehetséges képviselője éppen Sepsiszentgyörgyön ért partra. Talán véletlenszerűnek is tekinthető, hogy tíz-tizenöt szinte azonos korú, két-három év leforgása alatt Kolozsváron diplomázott fiatal tanár, mérnök meghívást kapott Dali Sándortól, a bukaresti legendás hírű Ifjúmunkás hetilap főszerkesztőjétől, hogy lépjenek be abba a csapatba, amely hivatott lesz vadonatúj újságot létrehozni a vadonatúj Kovászna megyében. Azért is mondhatjuk vadonatúj megyének, mert bizony eléggé heves küzdelmek árán nyerte el a valamikori Háromszék területét felölelő közigazgatási terület az önállóságot Kovászna megye néven.
A megbízott főszerkesztő aztán tudta, kikre bízza az új lap szekerét, s azokat hívta meg, akikben már régebb meglátta a tehetséget. Ezek egyike volt Tömöry Péter, akit a helyi Textiliskola katedrájáról szólított le, s tényleg nem csalatkozott benne. Az alatt a pár esztendő alatt, amennyit a Megyei Tükörnél töltött, igazán gazdag utat járt be. Költőként, színműíróként, prózaíróként, színikritikusként, riporterként gyarapította az egyszerre népszerűvé vált lap tekintélyét.
Az 1969-ben megjelent Kapuállító című antológia nagy lendületet adott a háromszéki szépirodalmi törekvéseknek. Ebben tizennégy szépíró szerepel verssel, prózával, színdarabbal, köztük Tömöry Péter jó néhány költeménnyel. Itt jelent meg a Születésnapomra című, amely mintegy korai magyarázatát adja mindannak, amit a későbbiek során a szerző átélt, végigjárt, előrevetítve azt az utat, amely most végleg megszakadt. Részlet költői vallomásából (ars poetica?):
…görcsösen törtem a semmin utat,
hogy ne jöhessen utánam senki más
csak az a srác, kit utóvédként hagytam
magam mögött: őrizze hitem…
Volt úgy is álmodtam csak a lépést
s a folytatás már éberen talált…
Az utam?...”Holvoltholnemvolt” nyomok
feltűzött gyöngye a szándék kötelén,
előttem, mögöttem cuppognak – nem tudom,
s azt sem, hogy értem vannak, értük-e én?
De nagy folyókat szeltem át a célért,
és nagy folyókon emeltem gátakat,
vakságot vállaltam a fényért,
az igazságért hamis szavakat…
Kenyerem, bánatom, sorsom egyszerű,
Betölt immár egy kétszobás lakást…
–Csak ne követne még mindig a tisztaszemű,
Utóvédnek hagyott gyerek-látomás.
Tömöry Péter a hetvenes években Bortynik Éva kolozsvári képzőművész nagyméretű festménye előtt. Fotó: Bortnyik György
Ekkor már a kiadó asztalán van Forrás-kötete, a Fogasra akasztott érzés című novellagyűjtemény, amely 1970-ben látott napvilágot Páskándi Géza előszavával, aki méltán emeli ki az írásokban rejtőzködő líraiságot. Ugyancsak ebben a könyvben olvasható A biciklista című színműve, melynek harmadik felvonását már jóval korábban közreadta a Megyei Tükör 1968. március 28-i számában.
1969-ben bemutatkozik a színpadon is: ekkor mutatja be a Sepsiszentgyörgyi Színház A pipacsok halála című abszurd színdarabját Seprődi Kiss Attila rendezésében, s ahogy Dancs Árpád írja színháztörténeti könyvében, ezzel a groteszk bevonult a színház színpadára, s egyben „házi” szerzőt is avattak az előadással. Nemsokára, 1972-ben újabb Tömöry-darabot tapsolhatunk meg, A szék című drámát Völgyesi András állítja színpadra.
Közben sorra jelennek meg színházi kritikái, méltatásai, képzőművészeti bemutatókról szóló írásai, s nagy visszhangot keltett a Banditák nyomában című, huszonhat folytatásban a helyi lapban közreadott riportregénye. Persze, igen gyakoriak a vidéki utak, szinte mindennaposak a kiszállások, s ilyenkor ő is elkalandozik olyan területekre is, amelyek távolabb állnak tőle, ezért fordulhatott elő – hej, milyen nevetés kísérte –, hogy a megérett árpát búzaként dicsérte meg. De szorítottunk is neki, amikor 1970-ben a nagy árvíz idején ő bátran a rétyi híd környékén csónakba szállt és segített gyerekeket, idős asszonyokat kihozni a vízzel körbevett házakból.
Hatalmas lendületét otthonról hozta magával. Kolozsváron született 1943-ban, de kisgyermekkorát Székelyudvarhelyen élte, szülei itt voltak tanárok a Református Kollégiumban és a Református Tanítóképzőben. Kolozsvárra költöznek, itt érettségizik a volt Református Kollégiumban (ma Ady–Șincai), s román–magyar tanári diplomát szerez a Babeș–Bolyai Egyetem Bölcsészkarán. Főiskolásként szakedzői diplomát kap alpesi síelésből.
Sepsiszentgyörgyre kerülve két évet a Textiliskolában tanított, innen hívta meg Dali Sándor rovatvezetőnek az újonnan alakuló Megyei Tükörhöz. 1972-ben vált meg a Tükörtől s tulajdonképpen Szentgyörgytől is: Marosvásárhelyen színházrendezői diplomáért vizsgázik az akkor még színmagyar Színművészeti Főiskolán, 1974-től 1978-ig a bukaresti televízió magyar adásának szerkesztője, rendezője. 1978-ban országot vált, kiköltözik Magyarországra, ahol számos színháznál megfordul, rendez (Debrecen, Kecskemét, Veszprém, Zalaegerszeg), 1983-ban Harag Györgyről elnevezett irodalmi színpadot alapít Veszprémben azzal a céllal, hogy klasszikus magyar mesejátékokat bemutassanak, s rendezőként színpadra állítja fiatal magyar írók avantgárd darabjait. 2005-ben alapító szerkesztője a veszprémi Visszhang című folyóiratnak, amely bő helyet biztosít többek között az erdélyi magyar íróknak. A síelésről sem mond le, Gyopár névvel síiskolát indít. Átrándul Németországba is, a bádeni színház főrendezője 1989-től, 1995 és 2014 között a bonni színház vezető rendezője és művészeti tanácsadója. Mindeközben 2000 és 2003 között a veszprémi színház vezető rendezője és tanácsadója.
Pályafutása alatt tucatnál több kötete jelent meg magyar, román és német nyelven, a két utolsó itt, Sepsiszentgyörgyön. Horváth Károllyal közösen báboperát írtak Lúdas Matyi címmel, legalább tizenöt színmű szerzője, több mint száz rendezése került közönség elé, ezek közül több ősbemutató. Itthon A pipacsok halála mellett színre került a Síp a tökre, A szék, a Nőpápa (ez is közösen Horváth Károllyal), a marosvásárhelyi bábszínház két bábjátékát is bemutatta (János vitéz, A vörös bogyók szigete). 2002-ben elnyerte a Legjobb rendező díjat a sepsiszentgyörgyi Atelier nemzetközi színházi fesztiválon a bonni és a veszprémi színházakkal. Igen jelentős a fordítói munkássága, magyarra ültette át a román drámairodalom számos jeles színművét.
Fordulatos, lendületes élete morzsáit kutatva, újra meg újra rá kellett döbbennem, hogy nem csupán egy távolba szakadt jó barátot veszítettünk el, hanem az egyetemes magyar irodalom és színművészet egyik legavatottabb, egyik legelhivatottabb szereplőjét.
Péter Sándor
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
