Pozsony Ferenc új könyveA székely népi kultúra és reprezentációja

A Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményének egyik festékes terítőjét ábrázoló borítófotóval megjelent kemény kötésű könyv kétszázhuszonöt oldalát a tartalomjegyzék, előszó és a tanulmányok foglalják el, a felhasznált irodalom jegyzékének felsorolása hatvannyolc oldal, a fekete-fehér és színes fényképanyag száznyolcvan oldalt tesz ki. A könyvet a Kriza János Néprajzi Társaság adta ki Kolozsváron 2025 végén az etnográfiai disszertációk sorozatban. Ezeknek az adatoknak az ismertetésével kezdte a kötet bemutatását Kinda István néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum főmuzeológusa, aki fejezetenként szólt a könyv tartalmáról, előrebocsátva, hogy a szerző az előszóban világosan kijelöli azt a kettős horizontot, amelyben a könyv megszületett: a terepmunkára épülő kutatás és az egyetemi oktatás.

A népballada-kutatás, a székely társadalom kutatása, a népi kultúra térbeli tagolódásának kutatástörténete, a tárgyi és ünnepi kultúra, a székely kapuk, a kopjafák története, a festett bútor, a festékes gyapjúszőnyeg, a kürtőskalács, a pityókás házikenyér, a havasi juhászat és az utolsó fejezetben a székelyföldi múzeumok gyűjteményezési és kiállítási gyakorlata képezik a kötet főbb témáit. Utóbbihoz kapcsolódva Kinda István hangsúlyozta: Pozsony Ferenc kötetének témája és gondolatisága több nagy kérdéskörben is párhuzamba állítható a Székely Nemzeti Múzeumban jelenleg is látható Székelyek – Örökölt vonások című kiállítással, mert szerinte a kiadvány és a tárlat valójában ugyanarra a kérdésre keres választ: hogyan válik egy hagyományokba kapaszkodó sokrétegű társadalmi valóság kulturális örökséggé.

Pozsony Ferenc ismertette a kötet megjelenését megelőző több évtizedes kutatómunkája szakaszait: a felső-háromszéki cigány közösségekben, az erdélyi szászoknál, a moldvai csángóknál és Székelyföldön. Utóbbi terepkutatásainak eredményeit összegző kötete létrejöttéhez az egyetemi oktatásban szerzett tapasztalatai is hozzájárultak, mivel azt látta, hogy a kolozsvári és magyarországi hallgatók körében sok néprajzi kulturális egységről tartanak kurzusokat, szemináriumokat, de a székelyekről nem, és a kolozsvári, debreceni, pécsi, budapesti hallgatók nem érzik igazán a székely kultúra, a székely mentalitás velejét, erejét. A szerző sajnálja, hogy terjedelmi okok miatt ki kellett hagynia egy közel százoldalas, sok fotót tartalmazó fejezetet Székelyföld belső kulturális néprajzi tagolódásáról, de bízik benne, lesznek segítői a szerkesztésben, hogy az a kötet is megszülessen. Pozsony Ferenc kiemelte Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnökének munkáját, aki vállalta, hogy egybeszerkeszti a különböző hazai és külföldi tanulmánykötetekben, szaklapokban, múzeumi katalógusokban a témához kötődő korábban megjelent dolgozatait, kiadja Kriza-kiadványként nyomtatásban és megjelenteti a világhálón.

Zárszóként Vargha Mihály kiemelte Pozsony Ferenc szerepét a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen 1990-ben létrehozott néprajzos képzés elindításában, aki Gazda Klárával, Keszeg Vilmossal, Táncos Vilmossal együtt a civil kurázsi minden eszközét bevetette az ügy érdekében és Péntek János hathatós támogatásával el is indult az oktatás, valamint arra is kitért, hogy a zabolai Pozsony Ferenc és a bodosi születésű Egyed Ákos történész, akadémikus minden lehető alkalmat kihasználtak az elmúlt évtizedekben arra, hogy a kolozsvári szakmai és értelmiségi körökben lehetőséget teremtsenek a székelyföldi tudományosság, a székely kultúrát képviselők bemutatkozására.