Színházi látványtervezés szabadúszóként

– Hogyan lesz valaki színházi látványtervező?
– Tizenegyedikes koromban mondta az osztályfőnököm, hogy elkezdhetünk azon gondolkodni, merrefelé induljunk tizenkettedik osztály után. Én festészet szakra jártam, és azt gondoltam, hogy ezzel kellene valamit kezdenem, de édesapám mondta, hogy a Művészeti Egyetemen van látványtervező-felkészítő, és ha gondolom, nézzem meg, miről van szó. El is mentem. Bartha József tartotta a felkészítőt, és én azonnal azt mondtam, hogy oda akarok járni, ettől az embertől akarok tanulni. Pedig korábban eszem ágában sem volt arra az egyetemre felvételizni, ahol akkoriban édesapám is tanított, koreográfiát. Inkább Budapest felé kacsingattam, ott szerettem volna elvégezni az alapképzést. Ott is voltam felkészítőn, de úgy éreztem, az nem az én világom, sokkal közelebb állt hozzám, amit a marosvásárhelyi felkészítőn tapasztaltam. Azonban Vásárhelyen csak kétévente indul látványtervező szak, és amikor végeztem, épp nem indult. Ezért Bartha József azt ajánlotta, hogy először felvételizzem dramaturgia szakra, nem árt egy kis elméleti ismeret. Megfogadtam a tanácsát. Egy évvel később felvételiztem és bejutottam a látványtervezői szakra, de annyira szívemhez nőttek a teatrológus évfolyamtársaim, hogy végül mindkét szakon elvégeztem az alapképzést.

– Vegyük időrendben... Milyen volt a teatrológia szak?
– Kíváncsi voltam, minden érdekelt, és mivel az évfolyamtársaim nagyon különböző emberek voltak, izgalmas beszélgetések alakultak ki közöttünk. Többen elkezdtük a teatrológia szakot, például Kiliti Krisztián rendező is évfolyamtársam volt, de végül csak ketten végeztünk Czvik­ker Katalinnal, a váradi színház igazgatónőjével. Rengeteget vitáztunk. Én gyakorlati ember vagyok, és nagyon hiányoltam a gyakorlatot a teatrológiából. Sokat ültünk a szövegek előtt, és megbeszéltük, hogy mi minden lehet egy kijelentésben, replikában, de szerintem a valóság egyszerűbb ennél.

– A látványtervezés szakon már gyakorlatibb tevékenység zajlott?
– Igen, azt nagyon-nagyon szerettem. Hatan kezdtük el, négy lány és két fiú, de végül csak a lányok végeztek. Az egyik srác átment színész szakra Kolozsvárra, a másikról semmit sem tudok. Nagy Eszterrel, Czirják Beatrixszal és Lokodi Alettával végeztünk. Eszter és Aletta Pesten mesterizett, én pedig Bukarestben, ahová ugyancsak édesapám ösztönzésére mentem el, miután Pestre nem sikerült a felvételim. 2018-ban végeztem, jelenleg doktorandusz vagyok.

– Ezért voltál Bukarestben a napokban?
– Nem, Marosvásárhelyen doktorizom. Bélai Marcel rendezővel fogunk készíteni ott egy előadást, és szereplőválogatást tartottunk. Segítettem neki, mert ő magyarországiként keveset beszél románul. És persze megnéztem a teret, mert én tervezem a díszletet. Ez egy kopro­dukció a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színház és a bukaresti Maszk Színház között, ennek a rendezése volt az idei DbutanT Fesztivál nagydíja, amelyet Marci nyert el.

– Hogyan kezdtél el látványtervezőként dolgozni?
– Már az egyetemen elkezdtük a gyakorlati munkát. Van az egyetemnek egy stúdiószínháza, ahová meghívnak rendezőket, akik az ottani színészekkel dolgoznak, és általában a látványtervező szakos diákok tervezik a díszletet-jelmezeket. Ugyanígy kóstolnak bele a koreográfia vagy dramaturgia szakosok is a gyakorlati munkába. Mi voltunk az első évfolyam, ahol megengedték, hogy már másodévesen belevágjunk a tervezésbe. 2015-ben kezdődött úgymond a pályafu­tásom.

– Melyek voltak az eddigi fontosabb munkáid?
– Mindegyikre örömmel emlékszem vissza. A nagyváradi színháznak terveztem többször is, a legelső külsős munkáim Váradhoz kötődnek dramaturgként és látványtervezőként is. Marosvásárhelyen is többször dolgoztam, de voltak munkáim Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson, Bákóban, Zsilvásárhelyen, Bukarestben, Szatmáron, Temesváron... Magyarországon és Lengyelországban is dolgoztam.

A gyergyószentmiklósi Bányavirág című előadás olvasópróbáján. Fotó: Kozma Péter

– Milyen rendezőknek terveztél gyakrabban?
– Györfi Csabával dolgoztam először, 2015-ben nála indult és zárult is le a dramaturgi pályafutásom. Később díszletet terveztem több előadásához. Keresztes Attilával dolgoztam nagyon sokat egy időben. Hunyadi Istvánnal ugyancsak Váradon dolgoztam, Slava Sambrişsal többször, több helyen, például Chișinăuban. Ő mesteris évfolyamtársam volt, onnan az ismeretség. Többször dolgoztam Albu Istvánnal, Bocsárdi Lászlóval, Kiliti Krisztiánnal, Bélai Marcival, a Létra Kulturális Egyesülettel... Továbbá Deli Szófia, Kányádi György, Tóth Árpád, Tapasztó Ernő, Pálffy Tibor, Puskás Zoltán, Uray Péter, Eryk Makohon, Faragó Zénó voltak azok a rendezők, akiknek egyszer terveztem eddig. Remélem, nem hagytam ki senkit.

– Díszletet és jelmezt is tervezel. Melyik áll hozzád közelebb?
– A díszlettervezésben sokkal inkább otthon érzem magam, a jelmeztervezés általában nagyobb kihívást jelent számomra. Van olyan rendező, aki általában egy emberre bízza a díszlet- és jelmeztervezést, más külön tervezőkkel szeret dolgozni. Sokszor terveztem mindkettőt ugyanabban az előadásban, de amióta anyuka vagyok, inkább csak egyiket szoktam bevállalni, így kicsit egyszerűbb a dolgom.

– Sepsiszentgyörgyön milyen előadásokban dolgoztál eddig, melyek voltak emlékezetesebbek számodra?
– Kiliti Krisztián rendezővel dolgoztam először itt, az Életigen című előadást állítottuk színpadra, utána következett a Hullámzó vőlegény Albu Istvánnal, majd újra Kiliti Krisztiánnal készítettük a Sok hűhó semmiért című előadást. Ezután kétszer voltam Bocsárdi László jelmeztervezője az Iráni konferencia, majd a Rinocéroszok című előadásban. Hogy melyek voltak emlékezetesebbek? Talán a Sok hűhó semmiért-et érzem a legkompaktabb sepsiszentgyörgyi munkámnak, ahol díszletet és jelmezt is terveztem. Erre azt tudtam mondani, hogy olyan „zsuzsisra” sikerült. Korábban a szatmári Woyzeckről is ezt éreztem, amelyet Albu István rendezett. Arra díjat is kaptam. A Hullámzó vőlegény dísz­lete is jellegzetes volt, de az egészen más műfaj.

– Mesélj a mostani próbafolyamatról. Hol tartotok éppen?
– Jelenleg a sepsiszentgyörgyi Bolondok tánca című előadáson dolgozunk Bélai Marcival, amelyben díszletet tervezek. Valójában a tervezésen már túl vagyok, most ott tartunk, hogy folyamatban van a díszlet gyártása, és próbáljuk beszerezni a különböző bútordarabokat, kellékeket.

– Mekkora szabadsága van egy dísz­lettervezőnek? Mennyire szól bele az álmaiba a színház, az anyagiak?
– Általában van esély arra, hogy megvalósítsuk, amit megálmodunk. A pályázatokból készülő előadások esetében nyilván tudjuk, hogy mekkora összegbe kell beleférni, és akkor ebben gondolkodunk. A legtöbb esetben először nagyot álmodunk, és amikor összeszámoljuk, hogy mi mennyibe kerül, akkor kisebb-nagyobb kompromisszumokat szoktunk kötni. Éppen ezért már eleve úgy gondolkodunk, hogy szükség esetén le tudjunk mondani bizonyos dolgokról. Amikor elkezdi az ember a munkát egy színháznál, nagyjából felméri, hogy melyek a lehetőségei. Ha nem jártam még ott, valamelyik társamtól érdeklődöm, hogy tudjam, mire számíthatok. Fontos tudni például, hogy van-e saját műhelye a színháznak, vagy kiadják a munkát, hogy a lehetőségekhez mérten tervezzünk.

– Mesélnél a családodról?
– A férjem sepsiszentgyörgyi, jelenleg a Tamási Áron Színháznál dolgozik. Van egy kisfiunk, nagy kópé. Korábban Nagyváradon éltünk, de végül itt, Sepsiszentgyörgyön alakítottuk ki a családi fészkünket.

– Terveid? Nem nehéz szabad­úszóként élni?
– Néha nagyon nehéz, de mivel szeretem a munkámat, ez gyakran felülírta a megélhetési gondokat. Legalábbis eddig így voltam ezzel, de egyre bonyolultabb a szabad­úszó életmód, egyre több logisztikát igényel összeegyeztetni a gyerekneveléssel. Megvan ennek is a maga szépsége és kihívása, de azt tapasztalom, hogy szükség lenne még egy biztos helyre, amely mellett lehet ezt a munkát végezni. Az egyetemen való tanítás jó opció erre, hiszen eléggé rugalmas a rendszer ahhoz, hogy az ember mellette szabadúszóként dolgozhasson, családot alapítson. Ezért is próbálom megszerezni a doktori címet, jelenleg ugyanis óraadó tanárként dolgozom a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Bízom benne, hogy hosszú távon majd megoldódnak ezek a dolgok.