Bolond a világ

A közvéleményt alaposan foglalkoztatja, hogy vajon milyen abnormalitás okozta a mindennapi életünkben szorongást kiváltó hatalmas állami költségvetési hiányt, ami miatt – többek között – a pénzkeresők és a nyugdíjasok alapos megadóztatása zajlik, a politikainak és társadalminak tartott elit pedig kevés értékelendő példával jár elöl. Az utóbbi időben egyre több szó esik a bírák különleges juttatásairól, az ezt övező huzavonáról, a hatalommal való összefonódásról, miközben a józan ész kimondatja velünk: távol állunk a jogállamiságtól és az igazságszolgáltatástól. Ráadásul börtönbe való politikusokkal, üzletemberekkel, ügyeskedőkkel van tele a „smekkerek országa”, és ha be is kellene üzemelni a rájuk váró fogdákat, akkor lenne igazán pénzügyi gondban a hon.

Olvasom a világhálón, hogy rosszul lett egy ügyvédnő, miután hatvanezer euró átvételekor tetten érték egy olyan korrupciós ügyben, amelyben másodmagával félmillió euró csúszópénzt kért egy üzletembertől, hogy állítólagos kapcsolataik és befolyásuk révén „elsimítsák” folyamatban lévő büntetőügyét. Félmillió euró egy romániai átlagpolgár számára egy munkával töltött élet jövedelme, másoknak egyetlen tisztességtelen ügylet bevétele. Normális? Ráadásul csak az a tolvaj, akit elkapnak, és a hazai demokráciásdiban ismert joggyakorlat alapján általában azok is olcsón megússzák.

Erdélyi magyarként számomra a „gyöngyszem” egy tíz évvel korábbi történet, amikor Románia akkori földművelésügyi minisztere mindenféle skrupulus nélkül kijelentette, hogy a kürtőskalács román találmány, egy román asszony készítette először Erdélyben a 18. század végén, ezért Románia az Európai Unióban saját termékként kívánja levédetni azt. Nemcsak abnormális, hanem aberráns saját terméknek tartani a románok számára legismertebb magyar kifejezést, a kürtőskalácsot, már csak azért is, mert őseik két és fél száz évvel ezelőtt nemigen használták a magyar betűket, aki írni tudott, cirill írásjelekkel élt.

Amúgy azt sem tartom normálisnak, hogy a lényegről „józanul” beszélni tabu, mert amikor a valóság eltörpül, akkor a világ meghasonlott. Kultúrám és identitásom bölcsőjéről, Európáról is azt írhatom le, hogy meghasonlott, vagy egyszerű paraszti szóval: tökkelütötté vált. Az utóbbi időben hatalmas pénzeket fektet be a halálba az ukrán fronton, de nem hajlandó védekezni az iszlám erőszakos térhódító straté­giája ellen. Hontalanok serege lepheti el a városközpontokat, és ezrek randalírozhatnak palesztin zászlók védelme alatt, öntörvényű negyedek szaporodhatnak, ázsiai kereskedők színes serege biztosíthatja a mindennapi élelmet, miközben templomokat és kereszteket lehet lerombolni valósan és virtuálisan egyaránt. Sajnos az unokáink már hiába fognak visszajelezni, hogy igazunk volt...

Nemcsak alapvető témákban említhetünk „bolondságokat”, hanem a mindennapi élet szintjén is sorra tehetjük fel a kérdéseket. Normális-e, amikor az kiált tolvajt, aki ő maga az, és a környezete is jól tudja róla? Normális-e, amikor kiemelkedő tisztségeket tölt be az a személy, akinek a bűntársai már megjárták a börtönt, de ő maga megúszta azt? Normális-e, hogy saját magán alkalmaz fizikai erőszakot az az újságíró, aki így képviseli még magasabb szinten az emberi jogokat és a szólásszabadságot? Normális-e, hogy számos váláskor nem esik szó a lényegről, a perirat tele van hazugságokkal, a törvény és az erkölcs nem találkozik az igazságszolgáltatásnak nevezett ítélet során? Normális-e, hogy gyermekek sokasága válik felnőtté azonos nemű nevelőszülők mellett vagy köszönőviszonyban sem levő szülők közt? Normális-e az, ami annak tűnik, vagy inkább az, ami nem tűnik annak?

Nem folytatom a sort a kérdésekkel, példákkal, már-már végtelen lenne. Mindenki ismer belőlük egy részletes tanulmányra valót. Most éppen a marosvásárhelyi kabarétársulat mutatja be legújabb produkcióját, amelynek a címe: Bolond a világ. Nos, inkább hahotázzunk a világ bolondságain!

Megjegyzem, hogy évszázadokkal korábban a bolondok mondták ki az igazságot a királyi udvarban: mindamellett, hogy szórakoztattak, a gátlásokat is felszabadították, üde színfoltját képezték az udvartartásnak. A legolvasottabb szerző, Shakespeare bohócai (Hamlet, Lear bolondja) vagy a világszerte megszeretett Chaplin clownja gúnyolódó bátorságában mutat rá egy-egy megkacagtató jelenetben az élet legegyszerűbb valóságaira. A bolond, a bohóc jelenléte folyamatos és mindennapi, szerepe figyelni és figyelmet kelteni, kifordítani a sarkaiból a világot; így válik „a tömegek álarc mögé bújt lelkiismeretévé”, sőt, a saját vélemények szócsövévé. Van, amikor „csak bohócköntösben és bohóc modorban lehet kimondani az igazságot”. 

Nos, mi lehetne a végső következtetés? Csakis az, hogy újra alkalmazni kellene „udvari bolondokat”...

Dr. Ábrám Zoltán