Amikor felkerestem a gidófalvi Jancsó Béla bácsit, és felkértem, hogy meséljen nekem arról a világról, amelybe 91 évvel ezelőtt beleszületett és amelyben felnőtt, nem zárkózott el. A szoba csöndjét megtörte kimért beszéde, s én nagy szorgalommal jegyzeteltem, és titokban örvendeztem is, hisz lassan nem lesz, aki meséljen annak a világnak a színeiről, mosolyáról, bánatáról, értékeiről, amelynek mára már csak emléktöredékei maradtak.
– Édesapámat Jancsó Györgynek hívták, édesanyámat Jancsó sz. Nagy Gizellának. Négy testvér közül ma ketten élünk. Hétéves voltam, amikor a gidófalvi régi iskolába kezdtem járni. Az iskola háta mögött óvoda volt, emlékszem, hogy azt kibővítették, mert nagy volt a gyermeklétszám. Erdős Gábor tiszteletes úrra is jól emlékszem, aki nemcsak pap és tanító volt, de jó gazda is, a közbirtokosságnak, a gazdakörnek volt az elnöke, sőt, még a gidófalvi kultúrotthon építése is az ő érdeme. Róla van elnevezve. Meg is érdemelte! Az akkori gazdakör épülete most is áll, Tóth Lajosék mellett. Erdős Gábor is ott lakott, aztán több család is lakott benne, mára teljesen felújították. Természetesen, mindezt később tudtam meg, a szüleimtől.
A szüleimmel minden vasárnap templomba mentem. Előkerültek a ruhák, amit csak oda vettünk fel, nekem külön öröm volt az, hogy végre nem a mindennapi ruhában vagyok. Kátéra is sokat jártam, jó volt az is, hogy több gyermekkel lehettem ott, mert bizony sokan voltunk.
Amikor a magyarok elmentek és megjöttek a románok, attól errefelé kezdődtek a nehéz évek. Édesapámat a románok elvitték kényszermunkára. A gazdaság édesanyámra maradt, mert bátyám, Áron, iskolába járt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Tízéves gyermekként, amit lehetett, csináltam. Szerencsénk volt azzal, hogy édesapámat a munkatáborból három hónap múlva hazaengedték, mert volt egy olyan lehetőség, hogy kérés alapján hazaengedik azokat, akiknek kicsi gyermekük és nagy családjuk volt. Sajnos, sok székely idősnek-fiatalnak nem volt ilyen lehetőség megadva.
Aztán 1946-ban jött egy újabb megpróbáltatás nemcsak nekünk, hanem mindenkinek: a nagy szárazság. Olyan nagy szárazság volt, hogy pityókán kívül nem lett semmi termésünk. Nagyobb része a falunak Aradról szerezte be az élelmet, a finomlisztet, puliszkalisztet, zsírnak valót és más ennivalót. A következő esztendők már jobbak voltak, de sokat nem tudtunk örvendezni ennek sem, mert 1949-ben már zengették a kollektívet. Gyötörték az embereket, hogy be kell állni, egyebet sem lehetett hallani.
Voltunk vagy húsz család, akik ellenkeztek, mert bizony nehéz volt megválni a saját tulajdontól. Mint már említetten, Áron bátyám a Székely Mikó Kollégiumban járt iskolába, aztán egy nap hazahozott egy papírt, melyben az volt írva, hogy ha be nem állunk a kollektívbe, iskolába nem mehet többet. Édesapám bement a tanügyhöz véleményt kérni, ahol azt tanácsolták, hogy nézze a gyermek jövőjét, aki akkor másodéves volt, és álljon be a kollektívbe, mert ha nem, a gyermeket ki fogják tenni az iskolából. Édesapám hazajött és így hozta meg azt a döntést, hogy be fog állni.
1950-ben aztán megtörtént a lázadás a kollektív ellen, és két fiatal falubelit a katonák lelőttek, aztán édesapámat kitették a kollektívből, mert ráfogták, hogy ő kulák. Pedig nálunknál voltak nagyobb gazdák. Tulajdonképpen az történt, hogy a lázadás után a kommunisták fel kellett mutassák, hogy a lázadás okozóit megtorlásban részesítik, és ez okból fogták rá édesapámra, hogy ő kulák, s mint ilyen, nincs közöttük mit keressen. Édesanyámra meg ráfogták azt, hogy a zendüléskor ő volt az, aki bement az akkori néptanács épületébe és a beállási nyilatkozatokat meg más iratokat onnan kidobta az útra és elégette. Valóban történt ilyen, viszont nem édesanyám, hanem másvalaki égette el, de ezt hiába mondta az akkori kommunista vezetőknek és milicistáknak. Elfogták és elvitték. 1951. március 23-án. Már azt hittük, hogy végre nem zaklatnak, de tévedtünk.
Amikor édesanyámat elvitték, én 16 éves voltam, Áron bátyám három évvel nagyobb, aztán a két kisebb testvérünk, Dávid 3, Zsófi 10 éves. Két évre vitték el. Brassóban volt a tárgyalás és az ítélet is. Elítélték ártatlanul két évre. Az, aki elégette az iratokat, itthon volt, senki nem foglalkozott vele. Ez így kellett legyen. Brassóban volt bezárva, aztán áttették a misleai politikai börtönbe. Onnan jött haza. Amíg édesanyám a börtönben volt, napszámra jártam Étfalvára. Elég nehéz napok voltak azok is, de valahogy elteltek. Minden mezőgazdasági szerszámunkat, állati takarmányt, lovainkat, teheneinket elvették. Csak egy tehenet hagytak meg. Még a kóstot is elvitték.
Aztán besoroztak román katonának, 24 hónapot voltam távol. Voltam Temesváron, Mizilben, Drăgășaniban, s még vagy két helyen. Nagyon nem bajlódtunk ott a fegyverekkel, rövid időn belül munkára tettek. Munkával telt el a katonaságom.
Amikor hazakerültem, már azon kellett gondolkodjak, mi lesz tovább, mert itthon is sokan voltunk; hogy legyen, mint legyen, meg kellett házasodni. Meg is ismertem egy lányt, aki idevalósi volt és Molnár Gizellának hívták. Azóta együtt vagyunk, immár 65 éve. Három gyermeket neveltünk fel együtt: Ernőt, Bélát és Gittát. Ebben a 65 évben olyan nem volt, hogy egy percre is elhagytuk volna egymást, pedig volt nehézség épp elég. De mindig megkaptuk a megoldásokat. Közösen. Házat kellett építeni, aztán istállót, a régi háznak új tetőt kellett tegyünk, mert zsindelyes volt. Sok baj volt ezekkel. Akkor a gyermekeknek is kellett építeni, hogy legyen, amiben lakjanak. Dolgoztunk. És eltelt ezzel újra pár évtized…
Aztán felszámolták a kollektívet is, aminek a megalakításáért oly sok emberi tervet, életet tettek tönkre. Az igazság az, hogy a kollektív megalakulásának második évében az emberek beletörődtek sorsukba. Mert nem volt más választás. Olyan nem volt, hogy nem lett volna, amit enni. Kaptak az emberek lisztet, túrót, mézet, mákot, ami élelem létezett, mindent adtak. Igaz, dolgozni kellett. Nem volt traktor, egyéb mezőgazdasági gép, mindent kézi munkával csináltunk, addig, amíg aztán lett egy traktor a faluban, az a Fazakas Jóska bácsié volt.
Sok volt a nép, a munka könnyen ment. Négy brigád volt. Egy brigádban nyolcvan férfi és fehérnép volt. Az első tíz év nem is volt olyan rossz. Hogy mi volt jó ebben? Mondták, hogy reggel ide menj, ezt fogod csinálni. Mentünk jó kedvvel, 12-től 1 óráig pihenő volt, ettünk és aztán dolgoztunk még vagy három-négy órát és mentünk haza, otthon folytattuk sötétedésig. Közös munka volt, ez fogta össze az embereket. Akkortájt egy cséplőgép volt, de ez kicsépelt minden gabonát. Mindent közösen csináltunk, itt nem volt szegény vagy gazdag ember. Közösen dolgoztunk, közösen szórakoztunk.
Aztán megszűnt a kollektív és egy új kor kezdődött, a gyűlölet kora. Egyik ember mondta, hogy nekem ennyi föld jár vissza, a másik mondta, hogy nem, hanem kevesebb, nekem több volt, aztán hogy itt volt, ott volt a föld, a másik meg ellenezte, s ebből olyan nagy ellentét vette kezdetét az emberek között, ami a mai napig tart. Eleinte azt mondták, hogy mindenki annyi földet kap vissza, mint amennyit beadott, aztán megalakult a Földosztó Bizottság, az meg annyira összezavarta az embereket, mert voltak, akik kétszer annyit kaptak vissza, mint amennyi járt volna, és voltak olyanok is, akik fele annyit sem kaptak vissza, mint amennyit annak idején elvettek. Igen, ez váltotta ki a gyűlöletet az emberek között.
Manapság nem látok egy embert sem az utcán, ha látok is, még nem is köszönnek egymásnak, az meg ki van zárva, hogy egymással elbeszélgessenek. Régen voltak itt kultúrcsoportok, jártunk táncelőadásokra, színdarabokra, filmet vetítettek egyszer egy héten, bálok voltak, amiket gyakran szervezett a fiatalság, nem egy évben egyszer, mint a maiak. Ritka volt az a vasárnap, hogy ne szerveztek volna valamit. Jók voltak ezek az összejövetelek, itt nem volt sem szegény, sem gazdag, itt egyek voltunk. Nyáron a faluhoz közeli Fenyvesben gyűlt össze a fiatalság, de nemcsak ők, hanem az idősebbek is, egy ötáras tisztás volt ott, amit fák vettek körül, itt voltak ügyességi versenyek, futballozás, különböző játékok, itt ismerkedtek egymással a fiatalok, úgy ne, közelebbről, szerelmek szövődtek. Más világ volt akkor. Ma mintha nem ismernék egymást az emberek.
G. Szabó Ferenc
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
