Meg kell tanulnunk szeretni ezt az országot

Napjaink történéseit, a sokasodó háborúkat, a mélyülő gazdasági válságot, a fokozódó társadalmi elégedetlenséget látva pedig ugyancsak van okunk az aggodalomra. 

Mégsem a már említett párhuzam miatt tartottam fontosnak József Attila Levegőt című versének soraival indítani beszédemet. Van ugyanis e fohászban egy számomra különösen kedves szó, amely mind az akkori vészterhes időkben, mind ma látszólag kilóg a sorból. Éspedig a „játszani” ige. Vajon véletlen lenne, hogy e nagyívű filozófiai eszmefuttatásban a játékosan lebegő, felhőtlen örömöt idéző kis szócskát éppen a szabadság fogalmával összefüggésben említi a költő? Aligha. Sokkal inkább arról van szó, hogy a szabadság nem valamiféle elvont, elérhetetlen magasságokban rejtőző eszme, melyet áldozatos küzdelem árán sem lehet elérni, hanem az életünk, mindennapjaink olyan nélkülözhetetlen, szerves része, mint a levegő. Vagy mint a játék, mely gyermekkorban még maga az élet, csak az évek múlásával feledkezünk meg róla. 

S hogy miért kezdtem beszédemet e pár soros idézettel? Mert a mai alkalomra készülve eszembe jutott: pár éve jobbító szándékú kritikával tettem szóvá, és ma is úgy gondolom, hogy székely, magyar nemzeti, közösségi ünnepeink, megemlékezéseink ugyan méltóságteljesek, szépek, de egyben túlságosan is komolyak, olykor komorak, hiányzik belőlük csipetnyi derű, játékosság. Pedig, amint József Attila költeményéből is kiderül: a játék, a derű szerves része a mégoly szent eszméknek is, mint a szabadság. 

A székely szabadság napját ünnepeljük, a székely vértanúkra emlékezünk a mai napon, de nagyon jól tudjuk, hogy itt, Székelyföldön minden múltba pillantásnak tétje van a jelenben, üzenete van a jövőnek, és minden ünnep egyben számvetés, seregszemle.

A Székely Nemzeti Tanács 2012-ben nyilvánította a székely szabadság napjává március 10-ét, azt a napot, amelyen 1854-ben a marosvásárhelyi Postaréten kivégezték a forradalom lángját feléleszteni próbáló székely vértanúkat: Bágyi Török János kollégiumi tanárt, Martonosi Gálffy Mihály ügyvédet és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokost. Jó azt látni, hogy immár 14 éve minden év március 10-én itt, Sepsiszentgyörgyön több százan, Marosvásárhelyen több ezren tartják fontosnak leróni tiszteletüket a hősök emléke előtt. Tétje, súlya, üzenete van ennek egy olyan korban, amely az örök jelen illúziójában tévelyeg, egy olyan világban, amely egyre vadabb, idegenebb és elidegenítőbb. Tétje, súlya, üzenete van ennek egy olyan országban, amely száz év után sem bízik bennünk, száz év után sem elég bátor ahhoz, hogy közösségként engedjen szabadon élni bennünket, és száz év után sem elég bölcs ahhoz, hogy belássa: nemzeti, regionális, kulturális identitásunk szabad megélése valójában az ország javát szolgálja.

A székely szabadság napja van ma, de adódik a kérdés: van-e egyáltalán székely szabadság? Azt látjuk ugyanis, hogy gyarapodnak veszteségeink, jogsérelmeink skálája szélesedik, a közösségünk elleni támadások nem csitulnak. Miközben a szélsőséges politikai erők egyre nagyobb támogatottsággal és befolyással bírnak, Bukarestben hallani sem akarnak jogaink bővítéséről, kerülik még a párbeszédet is igényeinkről. Tiltják szimbólumainkat, szemrebbenés nélkül bírságolnak a székely, a magyar zászlóért. Tegnap még csak a restitúciót állították le, ma már visszaállamosítanak. Előbb egy iskolaépületet oroztak el, most már több ezer hektár erdőt, közbirtokossági vagyont. Tegnap még jobbára a stadionokban zúgott, hogy Ki a magyarokkal az országból, ma már Kolozsvárról ismét magyarverésről érkeznek hírek, mint ama rossz emlékű kilencvenes években. 

Ha röviden kellene tehát felelni a kérdésre, hogy van-e székely szabadság, adott a válasz: nincs.

Én most mégis azt mondom, hogy de igen: van. Ha nem is olyan, amilyent szeretnénk – de van, és ha okosan élünk vele, kiderül: nem is oly kicsi az.

Például vannak nyelvi jogaink, gyakran mégsem élünk vele. Megelégszünk a román felirattal az üzletben, hivatalban, vannak magyar nyelvű művelődési intézményeink, kiadóink, újságjaink, és nem mindig áldozunk fennmaradásukért. Szabadságunk része az is, hogy van lehetőségünk másnak lenni. Senki nem tiltja meg nekünk, hogy becsületesek legyünk egy olyan országban, ahol a korrupció kenőanyag. Senki nem állít le bennünket, hogy az ököljog, a „smekkerség” és a kiváltságosok országában a közösségi együttélés írott és íratlan szabályait betartsuk. Szabad nekünk tekintettel lenni egymásra, szabad tisztességesen, becsületesen viszonyulnunk egymáshoz, óvhatjuk környezetünket, gondozhatjuk otthonunkat. Nem tiltják nekünk azt sem, hogy tanuljunk. Ha kell, akkor kétszer annyit, mint a többségi nemzethez tartozók. Ma speciális tantervek és tankönyvek alapján akarunk románt tanulni, politikai érdekérvényesítéssel reméljük megoldani ezt a problémát, külön felkészítőket tartunk a diákoknak, kiadványokat készítünk, hogy megtanuljunk románul. És ez jól van így, ez megillet bennünket, de talán nem árt felidézni: volt idő, amikor a megoldás egészen egyszerűen az volt, hogy többet tanultunk. Mára mintha elfeledtük volna azt az alap­igazságot, hogy Romániában élő magyarokként nekünk kétszer annyit kell tanulnunk az érvényesülésért, a boldogulásért, mint a románoknak.

Aztán szabadok vagyunk abban is, hogy segítsük egymást. A globális idegesség, az egyre durvuló kommentháborúk világában kissé divatjamúltnak tűnhet a megközelítés, de tényleg nincs semmi akadálya annak, hogy közösségi életünkben ne a széthúzás, hanem az együttműködés, az összefogás legyen a vezérelv. Talán elfelejtettük, talán már el sem hisszük, de tényleg sokkal jobban halad az a szekér, amelyet egy irányba húznak. 

Számvetés a székely szabadság napja: számolni kell ilyenkor nemcsak a kívülről érkező veszélyekkel, román államhatalmi törekvésekkel, brüsszeli közömbösséggel, hanem belső gyengeségeinkkel is, mert azok hamarabb szétfeszítik a közösséget. Ilyen belső veszély itt, Székelyföldön a kicsinyhitűség. A negativizmus. A széthúzás, az irigység. A szűnni nem akaró panaszkodás. A külső körülmények okolása a felelősségvállalás helyett, a másokra mutogatás a kezdeményezés, a cselekvés helyett.

Böjte Csaba ferences atya hívta fel a figyelmet: „Folyamatosan félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Abba kellene hagynunk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást, és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soha nem volt még a Kárpát-medencében”.

Seregszemle a székely szabadság napja, így szólni kell arról is, hogy miért vagyunk egyre kevesebben itt, Székelyföldön, Erdélyben. Az elvándorlás problémája súlyosan érinti a székelyföldi, erdélyi magyar közösséget is. A nagyobb kereset, a jobb megélhetés reménye sokak számára vonzó, de talán van e problémának egy olyan vetülete is, amely kizárólag rajtunk, itthon maradottakon múlik. Mert hogyan várjuk el, hogy barátaink, szomszédaink, hozzátartozóink, de főleg gyermekeink ne menjenek külföldre, ha mi magunk egyebet sem teszünk, csak válogatott cifraságokkal szidjuk a helyet, ahol élünk, és nincs egy jó szavunk az országról, amelynek polgárai vagyunk? Márpedig nem igaz, hogy a nehézségek ellenére nem lehet itt élni, és nem igaz, hogy a jogfosztások ellenére nincs itt semmiféle szabadságunk – ha minduntalan ezt mondjuk, akkor magunk alatt vágjuk a fát, magunk űzzük el a környezetünkben élőket.

Tetszik, nem tetszik, szülőföldünk, otthonunk fizikailag ebben az országban, Romániában található. Nekünk, ha szeretjük otthonunkat, szülőföldünket, és ragaszkodunk hozzá, akkor valamiképpen meg kell tanulnunk szeretni ezt az országot is, amelyben élünk. Még akkor is, ha ez nehezünkre esik, és még akkor is, ha úgy érezzük, semmiféle viszonzásra vagy legalább némi tiszteletre nem számíthatunk. De nekünk nem is ezekért kell megtanulnunk szeretni ezt az országot, hisz erre alighanem hiába várnánk, hanem azért, hogy mi legyünk erős, gyarapodó közösség, amelynek tagjai nem másutt, hanem itthon: Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Székelyföldön, Romániában akarnak élni. Szabadon, olykor játszva. 

Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek, derűt, bölcsességet, békességet és egy kis játékkedvet mindnyájunknak. 

(Elhangzott a székely szabadság napján Sepsiszentgyörgyön, 2026. március 10-én.)