Kratochvil Károly és a Székely Hadosztály 2.

Az alkalmatlanságából fakadó tehetetlenségébe belebukó Károlyi és az őt váltó Kun Béla kommunista kormánya azonban ellenségként viselkedett velük szemben és kilátástalan helyzetet teremtett számukra. A biztos és értelmetlen pusztulás elkerülése végett Kratochvil Károly kénytelen volt a fegyverletételt választani. A Tisza jobb partján állomásozó Verbőczy-zászlóalj viszont csak késve, 2019. április 29-én értesült erről. Ebből kifolyólag a további harcot választotta, de immár a kommunizmus nemzetközi győzelméért küzdő vörös hadsereg kötelé­kében. 

Bár a románok szabad elvonulást ígértek a Székely Hadosztály katonáinak, az egyezséget megszegve fogságba vetették őket. Május 2-án Mátészalkán a ruhájuktól megfosztva bevagonírozták, Brassóba szállították és a 2. ezred volt kaszárnyájába (Fehér laktanya) zárták a közkatonák zömét. A mintegy 600 fős tisztikart kezdetben a Fellegvárban tartották fogva, majd néhány nap múlva átvitték a Fehér laktanyába. Közöttük volt Márton Áron hadnagy, Erdély későbbi (1938–1980) római katolikus püspöke és Keöpeczi Sebestyén József heraldikus, címerfestő is. Kratochvilnak később a város románok lakta Bolgárszeg részében található Adler-házat jelölték ki kényszerlakhelyként. Hetente kétszer jelentkeznie kellett a városparancsnokságon és 23 órára visszaérnie a szállására. A titkosrendőrség minden lépését követte. Lakótársa az akkor még Hautzinger Gusztáv százados, családnevének magyarosítása után Jány Gusztáv, a Magyar Királyi 2. honvéd hadsereg leendő parancsnoka volt. 

Kratochvil az elkövetkező kilenc hónapot viszonylag nyugalomban töltötte, de nem tétlenkedett, hanem „katonái egyéni és kollektív helyzetének a javításán fáradozott”. A román Kormányzótanáccsal és a budapesti kommunista hatalommal folytatott tárgyalások, valamint kérvények és memorandumok megfogalmazása és benyújtása által próbált érvényt szerezni a fegyverszüneti egyezmény előírásainak. 

Az internálás helyett fogságba vetett magyar katonák rendkívül mostoha életkörülményein a Brassói Katolikus Nőegylet is megpróbált enyhíteni a Székelyföldről és Brassó magyarságától folyamatosan érkező adományok szétosztásával. Tevékenységükben özv. Izay Antalnénak és Boriska lányának meghatározó szerep jutott, így ismerkedtek meg a hadosztály tisztjeivel, akik közül néhányat több alkalommal meghívtak a főtéren található házukba. Kratochvilra mély benyomást tett a felső leányiskolai végzettségű, csinos Boriska, ezért állandó vendéggé vált. Hosszas beszélgetéseik során lelkileg is közel kerültek egymáshoz, és az ötvenegy esztendős ezredes nemsokára megkérte a kezét az alig húszesztendős lánynak. A Szent Péter és Pál plébániatemplomban esküdtek örök hűséget egymásnak 1920. január 3-án. 

Alig egy bő hónapot tölthettek együtt, mert 1920. február 6-án Kratochvilt több vezérkari tiszttársával és volt katonájával együtt a román hatóságok váratlanul letartóztatták. Kezdetben a helyi ügyészségi fegyházba, majd Nagyváradra hurcolták, ahol a hadapród­iskolában, az ügyészségen, végül a Fekete Sas Szállóban tartották fogva őket. Március elején azonban már a kolozsvári Fellegvárban sínylődtek, majd a szamos­újvári börtön következett, amelyben Kratochvilnak Rózsa Sándor egykori cellája jutott. Két és fél hónap elteltével visszavitték a kolozsvári Fellegvárba. 

A román katonai ügyészség akár halálbüntetéssel is sújtható kémkedéssel és Erdély visszafoglalására irányuló katonai szervezkedéssel vádolta őket, bizonyítékok híján és jogtalanul. Romániának ugyanis 1920. június 4. előtt nem volt törvényes alapja Erdély birtoklására. A szeptemberben kezdődött per során a bíróságtól felmentést kaptak, ami a koncepciós eljárások esetén nem volt szokás, hiszen a trianoni békediktátum aláírása előtt ezek a magyarok veszélyes voltát és felforgató tevékenységét voltak hivatottak igazolni, miközben a megfélemlítést is szolgálták. Dokumentumok hiányában azonban csak találgatható, hogy vajon a nemzetközi felháborodás vagy egy magyar–román titkos megállapodás játszhatott-e szerepet ebben.

Az ezredes nyolc hónap után szabadult és találkozott feleségével, majd elhagyta Erdélyt, és egy repatriáló vonattal november 10-én megérkezett Budapestre. Úti okmányok hiányában a felesége akkor nem tudott vele tartani, csak 1921 januárjában követte. A bizonytalan helyzet és letartóztatás miatt elmaradt polgári esküvőt már Budapesten tartották meg.    

Három hónap jól megérdemelt pihenést és feltöltődést követően a Horthy által időközben tábornokká előléptetett Kratochvilt kinevezték a debreceni katonai körzet vezetőjévé és a vegyes dandár parancsnokává. Ebben az időszakban kérte felvételét a kormányzó rendeletére létrehozott, nagy társadalmi elismertségnek és megbecsülésnek örvendő Vitézi Rendbe. Kérelmét hosszas huzavona után elutasították, annak ellenére, hogy a debreceni vitézi szék kapitánya így vélekedett róla: „Kratochvil tündöklő példája a harcra termett vitéz katonának és az odaadó kötelesség teljesítésének (…) lángoló hazaszeretete, puritán jelleme, nagy tettereje miatt feltétlenül a vitézi rend díszévé válnék.” Az elutasítás oka, hogy a családneve magyar hangzásúval való kicserélésére vonatkozó kötelezettségvállalást nem volt hajlandó aláírni. 

Horthytól 1923 augusztusában altábornagyi rangot kapott, és a Hadtörténeti Múzeum vezetőjévé nevezték ki. Bár a harcedzett katonának ez egyértelműen visszalépést jelentett, ebben a minőségében is példamutatóan látta el a tisztségéből fakadó feladatokat. Értékes darabokkal bővítette az intézmény gyűjteményét és új kiállítási részeket szervezett. 

Katonai karrierjének 1925 elején bekövetkezett nyugállományba helyezése vetett véget, amit az alig 56 éves vezérkari tiszt kudarcként élt meg. Érdemeit a Horthy-rendszer számos kitüntetéssel ismerte el, azonban ez nem vigasztalta. Mellőzésének konkrét okait ugyan nem ismerjük, de feltételezhető, hogy ebben a sosem hangoztatott, de neveltetésénél fogva nyilvánvaló, az új ideológiai irányzatokat elutasító konzervativizmusa döntő szerepet játszott.

Kratochvil Károly a továbbiakban veleszületett íráskészségét és katonai vonalon szerzett tapasztalatait a civil szférában próbálta kamatoztatni hőn szeretett nemzete, a székely nép és a magyar haza javára. Ennek érdekében kiterjedt levelezést folytatott a korabeli Magyarország szellemi és politikai életének meghatározó személyiségeivel és számos szervezetet hozott létre, közöttük a Székely Hadosztály Egyesületet, amellyel „a székelyek cselekvőképes hazaszeretetének” kívánt méltó emléket állítani. Megírta és kiadta a Székely Hadosztály történetét, amely kapcsán 1940-ben Márton Árontól a következő levelet kapta:

„Nagyméltóságú Altábornagy Úr! Kegyelmes Uram! 
Hálásan köszönöm kitüntető figyelmedet. Nagy lelki örömmel olvastam hadosztályunk történetét. Jólesett, hogy az eseményeknek, melyeknek magam is szerény résztvevője voltam, hiteles és általunk nem ismert hátterét és körülményeit sikerült megtudni. Hősi erőfeszítéseidre és lelkes munkádra Isten áldását kéri a legmélyebb tisztelettel és igaz nagyrabecsüléssel 
volt hadnagyod 
és mindég hűséges híved, 
Márton Áron 
erdélyi püspök” 

Magyarország revíziós sikerein fellelkesedve (1938: Felvidék és részben Kárpátalja, 1939: Kárpátalja további része, 1940: Észak-Erdély, 1941: Bácska, Baranyai háromszög, Muravidék és Muraköz), kérte katonai újraaktiválását, de ez nem történt meg. Nemes lelkét 1946. szeptember 19-én, 77 éves korában adta vissza Teremtőjének.

Amint az előadó fogalmazott: „A történelem megkímélte őt attól, hogy tanúja legyen Magyarország szovjet megszállásának, a kommunista hatalomátvételnek és a nemzeti értékek sárba tiprásának. Katonai életpályája nem lehetett teljes, de tevékenységében mégis maradandót alkotott. A cselekvőképes hazaszeretet nagyszerű példáját testesítette meg.”

Fráter Olivér a Magyar Nemzeti Levéltárban, a Veszprém Vármegyei Levéltárban és a Hadtörténeti levéltárban folytatott kutatásainak eredményét egy olvasmányos tanulmányban összegezte. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet kiadásában Kratochvil Károly címmel megjelent kötetével az előadás végeztével minden jelenlévőt megajándékozott.