Három évvel ezelőtt, amikor Balogh Attilától búcsúztunk, Keresztes László kollégám jegyezte meg, hogy már csak hárman maradtunk, akik harcoltunk a sepsiszentgyörgyi kosárlabdaélet fellendüléséért, országos versenyszintre emeléséért, a bajnokságban való részvételért.

Számításom szerint Kapui János bácsi 30 év körüli lehetett, amikor Sepsiszentgyörgyön biológia szakos tanárként tanított a Székely Mikó Kollégiumban, jómagam 13–14 éves voltam akkor. Temesváron végezte az egyetemet, és emellett kosárlabdázott az egyetem csapatában.

Testnevelő tanáraim, később kollégáim örömmel adták át neki a líceumi kosárlabdacsapat felkészítését. Hetente három edzést tartottunk, nagy intenzitással, hiszen a tét is nagy volt: a Maros-Magyar Autonóm Tartományban a líceumokat sportteljesítmény szerint is rangsorolták. Az elején nekünk, szentgyörgyieknek elég nagy lemaradásunk volt a többi székely várossal szemben: I. Marosvásárhely, II. Gyergyószentmiklós, III. Csíkszereda, IV–V–VI. Régen, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely. Pár év munkája nyomán a biológiatanár a sportban és a tanügyben is elismert személy lett. Sepsiszentgyörgy ekkor már Brassó megyéhez tartozott, mi pedig a csapattal már Szebent, Fogarast, Ágotát, Predeált vertük, Medgyessel egy szinten voltunk, csak Brassótól kaptunk ki, amely országos bajnok lett. A tanár úr időközben tanfelügyelő, iskola-aligazgató, szakszervezeti elnök lett, s mindeközben nevelte egymás után a játékosnemzedékeket.

Az idő telt, megalakult Kovászna megye, és az önálló sporttevékenység gyenge volt. A kosárlabdát is újra kellett szervezni. A Mikó régi tornatermében hetente kétszer összegyűltek kosarazni az egyetemről hazakerült végzősök (köztük jómagam is), a beindult sportiskola diákjai (nagyrészt Kapui János által nevelt fiatalok), megjelentek a brassói magyar kosarasok közül is egypáran. Felmerült a gondolat, hogy kellene menni a B-osztályos bajnokság selejtezőjére. Összeállt a csapat: Ioan Dumitrescu (János), Balogh Attila, Koréh Attila, Rácz Attila, Veress Gergely, Váncsa Albert, László Zoltán, Csomor László, a két brassói, Sváb Ferenc és Oláh István, illetve néhány diák, Pilbáth Gábor, Bodor István, Fürész Gyula. Azóta eltelt 50 év – remélem, nem felejtettem ki senkit.

Ezután jött a neheze: sportegyesületet kellett létrehozni, leigazolást intézni a játékosoknak, és nem utolsósorban pénzre is szükség volt a 14–15 fős csapat utaztatására, versenyzési költségek kifizetésére. És itt jött jól igazán a temesvári Kapui János biológiatanár úr lelkes tevékenysége a székelyek között. Megyei kosárlabda-bizottságot kellett alakítani: Balogh Attila matematikatanár és igazgató, Kapui János tanár, szaktanfelügyelő, Váncsa Albert kosárlabda/atlétika sporttanár, Fekete Gyula futballszakos sportmetodista, Keresztes László sporttorna szakos frissen végzett tanár voltak a tagjai. Megalakult a Tanügyi Szakszervezet által támogatott Știința (Tudomány) Sportegyesület: elnöke Kapui János, az edző Keresztes László volt, könyvelő és pénztáros Bodor Mária, a tagság soraiban pedig ott volt a megye minden tanügyben dolgozó szakszervezeti tagja, akik havi 1 lejjel támogatták az egyesületet.

1969 szeptember elején Karácsonykőn (Piara Neamț) volt Karácsonykő, Marosvásárhely, Jászvásár csapatai ellen a selejtező, és nyertünk. Így jött létre Kapui János vezetésével, tanárok, tanügyiek önkéntes munkájával Kovászna megye első B-osztályos férfi kosárlabdacsapata. Ha már beindult, a tevékenységet folytatni kellett, János bácsi a kosárbizottság gyűlésén felvetette, hogy jó lenne egy női csapatot is indítani, és a tervet is előadta: sok fiatal végez Bogdán Antal leánylíceumi csapatából, és még felnőttek is vannak a városban, akik tudnak kosarazni. A temesvári Kapui János folytatta: „Én beszélek Antival, ti, szentgyörgyiek népszerűsítsétek a válogatási akciót a városban.” Valaki megkérdezte, hogy ki lesz az edző, az elnök úr, János bácsi, rám mutatott – hát Váncsa. Így lettem a B-osztályos női kosárlabdacsapat edzője, a sportiskolánál atlétikai Balkán-bajnokok tanára, a fiúegyüttesben játékos. Szép volt, de nem könnyű.

Így lettem Kapui tanár úr fizetett alkalmazottja, és talán Kovászna megye első A-osztályos edzője, mert az így megalakult csapat 1970 nyarán selejtezőt nyerve előbb a B-osztályba jutott be (Juhos Irén, Réthi Ibolya, Gergely Katalin, Már Rozália, Kiss Judit, Berszán Éva, Daczó Edit, Molnár Kató, Csulak Erzsébet, Papp Enikő, Márk Zsuzsanna), majd 1979-ben az A-osztályba is (Balogh Márta, Márk Zsuzsanna, Váncsa Kató, Kalakatróni Ildikó, Ilyés Judit, Septimia Boriceanu, Keresztes Mária, Bede Anikó, Vajda Enikő, Vita Katalin), de ez már egy másik történet.

Kapui János bácsi még sok éven keresztül vezette a megyei kosárlabda-bizottságot, Balogh Attilával együtt végezték az asztalbírói tevékenységet, függetlenül attól, hogy férfi vagy női, felnőtt vagy ifjúsági mérkőzés zajlott.

Aztán elmúlt vagy 15 év, Kapui János tanár úrral találkoztam a parkban, bottal járt, leültünk egy kávéra. A múltról beszélgettünk, a kosárlabdacsapatról. Mondta, hogy nem jár meccsekre, és ahogy hallotta, a régiek közül is kevesen. Kérdeztem, hogy miért nem. Nem az én világom – volt a válasz, a játékosok nevét sem ismerem, úgy hallottam, hogy egy szentgyörgyi sincs köztük. Oldani akartam a megfagyott levegőt, és feltettem a Tamási Árontól tanult kérdést: – János, tudod-e mi a különbség a magyar és a székely között? Nem szólt, én folytattam: – A székely olyan, mint a magyar, csak egy kicsivel több. Viccnek Szántam. János felállt, fogta a botját és elindult. – Berci, azért én köztetek fogok meghalni. És távozott. Ülve maradtam, a gombóc a torkomban nem oldódott. Elhatároztam, hogy ezt a beszélgetést még folytatni fogjuk, ez nem jött össze.

És most temetünk! Gondolatban bocsánatot kértem. Ne haragudj, Tanár úr! Te megtetted a magadét, székelyebb voltál, mint mi! Köszönet érte! Hátha majd a sors tesz róla, hogy a több mint 60 éve megkezdett munkánk célja valóra váljon.

Váncsa Albert