Megemlékezés SzékelyszentmiklósonMilyen lovat akart Farkas Árpád?

Hogyha átnézzük az életművet, akkor a lírai termés bőven elfér egy átlagos kötetben. Nem találunk 250–300-nál több verset. Azonban ezek mindegyike emlékezetes. Versei olyanok, mint a székely ember természete: szikárak, szűkszavúak és rendkívül tömörek. Költészetét a határozott lírai vonalvezetés és a felesleges díszítésektől mentes, tiszta képszerűség jellemzi. Sorskérdések és közösségi elkötelezettség: lírájának középpontjában a nemzetiségi sors, a szülőföldhöz való hűség és a közösség megtartó ereje áll. Egyszer azt írta róluk Sütő András, hogy „… világlátása Kós Károly transzilván szemléletéhez áll a legközelebb. Képteremtő erő jellemzi, versei tele vannak belső feszültséggel és »fiatalos tűzzel«. Gyakoriak a súlyos metaforák.”

Akik véges életünkben beszélhettünk vele, tanúi lehettünk annak, hogy még „a hétköznapi szava is metaforikus volt. Stílusát a népköltészetből tanult egyszerűség és az intellektuális mélység ötvözete adta. Kerülte a túlírást, a terjengősséget, minden szavának volt súlya és helye. Jellegzetes motívumai, gyakran megjelenő elemei a táj, a hó, a szél és a fény, amelyek nem csupán díszletek, hanem a létfeltételek és az emberi tartás szimbólumai. 

Az Apáink arcán Farkas Árpád egyik legmegrázóbb és legismertebb verse, amely a hetvenes évek erdélyi sorslírájának alapműve. Az arc maga a táj: a költő az apa arcát egyfajta térképként vagy tájként ábrázolja, amelybe „bele van írva” a történelem és a munka minden nehézsége. A mély ráncok a sors és az idő barázdái. A mű nemcsak egyetlen apáról szól, hanem egy egész generációról, amely átélte a háborút, a kényszermunkát és a kollektivizálást. A költő ebben a nézésben és arcban keresi a saját gyökereit és a folytatás lehetőségét. Jellemző rá a „székely némaság”. Az apa nem szavakkal tanít, hanem a puszta létével, tartásával és az elvégzett munka méltóságával. Nyelvezete modern, ám a vers ritmusa – gyakran jambikus lüktetése – a klasszikus magyar líra nemes hagyományait idézi, ami ünnepélyességet ad a témának. „… fiúk, fiúk, ti viháncoló csitkók a vad szelekben, / ha netalán az űrig nem sikerül szállnunk, / s e rögös földre mégis visszatérnénk, / csak lábujjhegyen, halkan!: / apáink hűlő, drága arcán járunk.”

Ma itt vagyunk ismét a suvadásos dombok között. Akár elővehetjük a „Mikor az öregemberek mosakodnak” című verset is, amelynek különös a története. Eredetileg nem is versnek „íródott”. És úgy gondolom, hogy sokunkban hoz elő régi emlékeket. A mi családunk nem volt túl iskolázott. Viszont a könyvnek, az írott szónak volt némi becsülete. Petőfi, Jókai, Benedek Elek, Mikszáth, Móricz és Tamási Áron munkái. A sorban aztán Kányádi Sándor következett. Majd Sütő András. Érdekes módon Farkas Árpád is bekerült a sorba, nagyon fiatalon. (…) 

Talán egy-két évvel Farkas Árpád Jegenyekör (1971) című kötete megjelenését követően már bekerült az Avaron és a Mikor az öregemberek mosakodnak… című vers a gyermeki látóterembe. Egyszer azt mondta valaki, hogy „a költő ezt a verset Mózsi nagyapádról írta”. Mert írhatta volna. Egyébként találkoztak. Hogy aztán járhatott-e a költő épp olyankor náluk, amikor nagyapám borotválkozott és mosakodott vasárnap délelőtt, arra nem emlékszem. Aztán a középiskolában egyik évfolyamtársam nagy bizalmasan elővette a Jegenyekör agyonolvasott és dedikált példányát, a sajátját, és kinyitotta erre a versre. Mondván, hogy azt az ő apai nagyapjáról írta a költő. Nem méltatlankodtam… Viszont tanúja voltam egy más alkalommal annak is, amikor ellátogattunk közösen ezzel az iskolatársammal egy másik barátunkhoz, ahol vasárnap délelőtt mindhárman láttuk, ahogyan az ottani nagyapa mosakodott. Ugyanúgy. „…mintha háromnegyed / század szennyét kellene magukról lemosniuk, mint akik / mindig tisztán szerettek volna élni, friss törülközés utáni / hangulatban; már csak vasárnap reggel mosakodnak így / az öregek, már csak temetések előtt, mikor utolsó útjukra / kell kísérniük a vissza nem térő társat, úgy mosakodnak, / bizony, az öregemberek, mintha utoljára mosakodnának, / mintha szennytelen ragyogással szeretnének bekerülni a / tiszta búzát termő anyaföldbe, melyet szétporladó testük lassan megillet…” Évtizedek teltek el. Hol vannak azok a nagyapák: Hol a „zöld vizek fölé hajló huszadik század”? Tovatűnt. Akár az örökkévalóságnak mondott végesség által túlvilágra szenderült költő.

Farkas Árpád emlékére ültetett cserefa

Nem szeretnék most az életmű elemzésével foglalkozni, ez nem egy olyan mozzanat a mi életünkben, és különben is megtették azt, megteszik bizonyára mások, beavatottabbak. Most arra próbálok rávilágítani, hogy Farkas Árpád életművében sokkal tágabb helyet foglal el az esszé, a „lírai értekezés”, a minőségi publicisztika. Még megérhette azt a pillanatot, amikor prózai jellegű írásainak válogatása, a „Nem ilyen lovat akartam” című napvilágot látott. Ez volt, ez lett Árpád bátyánk legvaskosabb és legszebben kivitelezett kötete, amely mintegy 650 oldalt foglal magába. 

Fiatal költőként amolyan kényszerpályára került, amikor társaival együtt – akkor indult fiatal poétákkal – felkérték a Megyei Tükör szerkesztésére. Egyikük sem erre a pályára készült – soroljuk a teljesség igénye nélkül: Czegő Zoltán, Csíki László, Magyari Lajos, Tömöry Péter –, de kihívásként értelmezték a lehetőséget, hogy folyamatosan „beszélgessenek a néppel”. Fiatal csitkókként álltak be a hámba. És olyan lapot hoztak tető alá az akkori főszerkesztő, Dali Sándor segédletével, amely abban a kissé liberálisabb szocializmusban néhány évig, nagyjából a hetvenes évek közepéig, rendkívülinek számított, magas esztétikai értéket képviselt.(...)

Csitkót emlegettem az imént. A csitkó és annak kifejlett változata, az igavonó ló is fontos motívuma Farkas Árpád életművének. „És miután ama derék székely legények / szikrázó csillagporfényűvé, / holdfényben csillámló szőrűekké / csutakolták szilaj lovaikat, / rögtön beléjük költöztek / a pusztulás pici golyóbisférgei”… olvassuk az Epilógus a lófürösztéshez című 1987-es keltezésű versében, amely már a sötétebb fénykorra emlékeztet: „már csak Szent Mihály lova poroszkál lehajtott fővel, / már csak az ő csontváza foszforeszkál / zörögve a csillagtalan éjszakában, / s Áron még szorítja, de Imre, // Imre ő egyre jobban elhagyja magát.” Van Huszárik Zoltánnak egy ma már csak kevesek által ismert rövidfilmje, az Elégia – valamikor a hatvanas évek közepén készülhetett –, amely arról szól, hogy a fölöslegessé vált lovakat tömegesen kiszuperálják, amolyan igavonó-holokausztként értelmezhető az a képsor. Azt ábrázolja, hogy itt a végső megoldás, a kegyetlen vágóhídi folyamat áldozatául esik az ember régi barátja, az emberi civilizáció egyik fontos szereplője, a ló, amely immár szükségtelen a huszadik század gépi világában. 

Ismerjük azt az emléket is a gyermek Farkas Árpád életéből, amikor lefűrészelte a hintaló lábát. Mert nem bírta elviselni azt a kényszert, amellyel mozdulatlanságra kényszerítettét a csitkó formájú bábut. Kellett a ló, szüksége volt Farkas Árpádnak arra a dinamikára, amely ebből a nemes állatból áradt. Nem véletlen, szerencsés találkozás volt, amikor Plugor Sándort kérték fel több ízben is a kötetei illusztrálására. Barátság lett ebből, hiszen „a grafikus vonalai és a költő szavai ugyanazt a székely sorsot és tragikumot jelenítik meg. A ló a megmaradás és az utolsó remény jelképeként értelmezhető.” Nem kellett attól tartani, hogy Plugor nem rajzol lovakat a Farkas Árpád-kötetbe! P.S.-nek is egyik alapmotívuma volt. A képzőművészet és a költészet emlékezetes találkozása volt ez. Plugor „függőleges lovai” Farkas Árpád verseiben, Román Viktor szobraiban „kaptak hangot”, ahol a csontváz-szerűvé soványodott állatok már csak a szellem erejével tartják magukat. (...)

A publicisztikai írásokat, az esszéket úgy kell értelmeznünk, mint a költői tevékenység egyfajta meghosszabbítását, ló és lovasa összetartoznak: általuk nyargal felénk és velünk a szerző ma is. Azt mondja, hogy tartsunk, haladjunk együtt, s még csatlakozzanak ide hozzánk azok is, akik közönyös arccal úgy tesznek, mintha értenék a dolgot – itthon vannak, itt állnak mellettünk, de mintha külföldön bódorognának –, felelőtlenségük mélységébe szédülten még arra is képesek, hogy közönnyel viseltessenek és félreforduljanak, kerülik a rokoni, az együvé tartozási szemkontaktust, a kézfogást, a terű közös vontatását. 

Ilyen lovat, olyan lovat, olyan igazi lovakat akart Farkas Árpád, hogy bandériumba formálódhassunk, és haladjunk a távoli hegyek, dombok, ismert és hazahívó tornyok iránt. Hogy igazodjunk a hagyományoshoz, mert eljöhet még az az idő, amikor túl drága lesz és megfizethetetlen az idegenből szerzett ész és az üzemanyag.

Simó Márton