Beszélgetés Dancs Anna Mária nyugalmazott tanítónővelEgy élet gyermekzsivajban

– Milyen pályát szántak önnek? És milyen jövőt képzelt magának?
– Szemerja határvonalán, a hajdani Marx Károly, még korábban Dohánygyár utcában születtem, édesapám a dohánygyárban dolgozott, meg iparosemberként imitt-amott. Alapvetően az édesanyám ambíciója volt, hogy tanulni kell, és soha nem volt mindegy, hogy kilencest vagy tízest kapunk-e. A város peremén, a szemerjai iskolába jártam, sikeres, feltörekvő iskola volt a 60–70-es években, örök bánatom, hogy felszámolták. Tanító néni akartam lenni, és ebben személyes ambícióm találkozott az édesanyám álmaival. Ő Homoródszentmárton mellől származott, a 20-as, 30-as évek fordulóján Nagyszebenbe vitték iskolába az Orsolya-rendi apácákhoz, de anyagi nehézségek miatt abba kellett hagynia. A kis magyar világ éveiben Budapesten élt, első férje, egy csíkdánfalvi férfi ügyes mesterember lévén nem fazekacskákat gyártott, hanem kályhákat épített, amire a háború ideje alatt nagy igény mutatkozott. Azért jött haza 1945-ben Udvarhelyre a bátyánkkal, mert meghalt az édesapja, öccse, bátyja orosz fronton vagy fogságban, nem volt ki gondját viselje a földeknek. Férje, Péter bácsi Budapesten maradt, évek múltán el is váltak. Szentgyörgyre úgy került, hogy a szövőgyárban talált munkát, itt találkozott 1950-ben édesapámmal. Édesanyám elfojtott vágyait így én teljesítettem. Az iskolán, tankönyvön kívül szerzett ismereteim alapján döntöttem arról, hogy Nagyenyedre megyek tanítóképzőbe, a szüleim pedig elfogadták az én határozott ambíciómat. Ezek után vitt el édesanyám 1969-ben Nagyenyedre. Hatalmas túljelentkezés volt, de ott sem maradtam észrevétlen, másodiknak jutottam be, és mind az öt évet ösztöndíjasként végeztem. Nem voltam a legeslegjobb tanuló, de sok mindenben kitűntem. Magyar tanítónak képeztek bennünket, az „enyedi magyar tanító” meghatározást nagyon sokszor hallottam.

– Közben kisebb „tanulmányúton” is járt az Egyesült Államokban. Ez hogyan történhetett a hetvenes évek Romániájában? 
– Ott élt édesanyám egyik unokatestvére, aki annak idején egy bukaresti zsidó ember felesége lett. Majdnem Auschwitzbe kerültek, a romániai transzportokat szerencsére későbbre tervezték, így Olaszországból egy új férj segítségével kijutott Amerikába. Amikor ’71 nyarán a néni a férjével eljött Erdélybe, igen feldobódtam, mert valamennyire tudtam angolul. Meg is kérdezték: ugye, eljössz hozzánk Amerikába? Szeptemberben már úgy érkeztem vissza Enyedre, hogy megyek Amerikába. Mindenki kacagott rajtam, de csak ’72 márciusáig, amikor megérkezett a jellegzetes amerikai boríték a meghívóval. Ezzel és az édesanyám levelével bekopogtam az iskola igazgatójához, engedélyt kértem, hogy hazajöjjek útlevéligénylésre. Tizennyolc éves sem voltam még, de az útlevélosztály akkori vezetője, Gödri Márton segítségével megkaptam az útlevelet, és Para Lajos sógorommal indulhattunk vízumért Bukarestbe az amerikai nagykövetségre. Önmagában már az is óriási élmény volt, a konzul fogadott, angolul beszélgettünk. Hat hetet töltöttem kint, a gyermektelen nagynéniék számára egy baba voltam. Mindenfelé elhordoztak, hatalmas élmény volt, egyik ámulatból a másikba estem, naplót írtam. Nagyon hamar világossá vált a szándékuk: ott akarnak tartani, adoptálni akarnak. Én viszont egyértelműsítettem: nem maradok. Képtelen lennék elválni a családomtól, a szülővárosomtól, a szülőhazámtól. És erdélyi magyar tanító akarok lenni. Itthon, Szentgyörgyön sokáig mutogattak rám az utcán: ez az a leányka, aki Amerikában járt.

– Enyed milyen öröknek bizonyuló útravalóval látta el?
– Mindennel, amitől erdélyi magyar tanítóvá lehet az ember. A véglegesítő, illetve későbbi fokozati vizsgákat Udvarhelyen tettük le, és mindig megjegyezték: látszik, hogy Enyedről jött. Annak az iskolának volt valami fémes csillogása, főiskolai rangú tanárok oktattak bennünket. Enyeden is olvastam a Megyei Tükört, a kézdiszentléleki Barabás Gyula rendelte meg, és miután végzett vele, továbbadta nekem a pad alatt. Talán ezért is maradtam máig Háromszék-függő.

– Abban is, hogy az iskola után egyből hazajött? Nem érte más csábítás?
– Abban is, bár akkoriban kötelező volt itthon jelentkezni. Amikor ’74-ben negyedmagammal megjelentem a megyei tanfelügyelőségen, Izsák Ferenc főtanfelügyelő azzal kezdte: leányok, maguk akkor követték el a legnagyobb hibát, amikor magyar tanítóképzőt végeztek. Borzasztóan hangzott. Volt nekem egy nagy diákszerelmem, Gáll László, egy évvel korábban végzett Enyeden, pszichológiára felvételizett a híres Zörgő professzornál, sikertelenül. Az volt a tervünk, hogy miután én is végzek, újra felvételizik, én is pszichóra megyek, és akkor együtt leszünk. Közben viszont belém költözött a kisördög: én nem megyek Kolozsvárra. Fotoson kaptam óvónői állást, nagyon boldog voltam a lehetőséggel, tervezgettem, hogy sokat kézimunkázunk, énekelünk majd, a kisgyerekekkel semmi gond nem lesz. Két hét múlva, szeptember 13-án, egy szombati napon épp rendezgettem az óvodai csoportot, amikor megjelent Simon Jóska bácsi, a gidófalvi iskolaigazgató – Fotos odatartozott –, na, leányka, maga velem jön Szentgyörgyre, Csongvai Árpád (a tanfelügyelőség akkori személyzeti osztályfőnöke – a szerk.) azt mondta, vigyem magát egyenesen a kettős általánosba. Szeptember 15-től már a Szemerja negyedi iskolában voltam kinevezett tanítónő. A váratlan fordulatra magyarázat talán, hogy ’74-ben lettek iskolaérettek a ’68-ban születettek, az úgynevezett dekrétgyerekek, az addigi egy helyett négy első osztály indult.

– Azon kívül, hogy ön volt a „leányka”, akire mindent rányomhattak, hogyan fogadták a kollégák?
– A tapasztalt tanítónők többsége a szárnya alá vett. Akadt, aki azt mondta, nem kell annyira buzgónak lenni, minden szünetben kint lenni a gyerekekkel. Volt, aki a szívével szeretett, volt, aki aggódva, hogy jaj, olyan szép fiatal vagy, „ennyi hülye tanár között” soha nem találsz magadnak férjet. Amúgy sok feladatot nyomtak rám, voltam a nyolcadikosok KISZ-irányítója is, ami akkoriban nagyon komoly dolognak számított, párttagnak is kellett lenni hozzá. A pályám 1990-ig tartó első tizenhat évében azonban mindig jelen volt a gyomorideg, a megfelelési kényszer – nem politikai, hanem szakmai értelemben. A fiatalságom egyik hátránya kezdetben az is volt, hogy az „olyan” családból származó vagy tanév megkezdése után érkező, esetleg problémásnak ígérkező gyermekek többnyire nálam landoltak.

– Mikortól kezdte érezni, hogy lassan az iskola meghatározó tanítónőjének számít? Amikor már nem kész gyereklistát kapott, hanem egyenesen Dancs tancit keresték a szülők…
– Talán a második ciklustól kezdődően, 1978-tól szembesültem először, hogy valaki ajánlott engem. Akkoriban bíztak meg néptánccsoport alakításával is. Elég sok minden belefért az enyedi batyuba, itthonról is vittem ezt-azt, a modern tánc kezdett divatba jönni, a farsangi rendezvények. De hát néhai férjem, Dancs Árpád mellett nem volt nehéz kreatívnak lenni. A műsorokban nagyrészt Árpádom is jelen volt párhuzamosan a kórussal meg zenekarral. A dolgok egymást generálták: megbíztak valamivel, ügyesen elvégeztem, jött a következő.

– Ha már szóba került: Dancs Árpád, diákgenerációk közkedvelt „Tátája” hogyan jelent meg az életében?
– 1976 augusztusának végén találkoztunk először, persze már korábban is tudtunk egymásról. Tudtam róla, hogy Magyarországra készült nősülni, de valamiért nem jött össze, én is szakítás után voltam, elsírtuk egymásnak a nagy csalódásunkat. Na és mit csinálok a hétvégén? Otthon ribizlit szedünk, megyünk fürödni Rétyre. Nem fogok csalódott vénlegényeket vigasztalni, mondtam először magamban, és nemet mondtam a programajánlatára. Szeptember elsején átadták az iskola stadionnal párhuzamos épületét, szülők, tanítók, tanárok takarítottunk, ablakokat pucoltunk, amikor egyszer csak megállt az ablak alatt a sárga Skoda. Árpád felkiáltott, hogy Sylvester Teodórát keresi, a segítségemmel megtalálta, majd következett részéről a kérdés: nem iszunk meg egy kávét valahol? Akkor nem hagyhattam ott a munkát. Néhány nap múlva lementem a központba vásárolni valamit, a színház sarkánál találkoztunk. Most már feltétlenül igyunk meg egy kávét, mondta, utána már többet sose váltunk el. Október 10-én megvolt az eljegyzésünk.

– Milyen volt az élet egy népszerű, örökmozgó ember mellett? 
– Élmény volt vele élni. Nehéz, sokszor nagyon terhes, megterhelő, mert sajátos, nagy kaliberű ember volt. Elsősorban abból a szempontból volt nehéz, hogy sosem volt otthon, ugyanakkor meg kellett ugrani az elvárt mércét. Abszolút fókuszban lévő ember volt, mindenki ismerte, tisztelte, rengeteget alkotott. Egy idő után aztán Dancs Annamari apukája lett, ez vált a legfőbb identitásává. A családon belül megosztottuk a feladatokat: én nem tudtam, mi az a villanyszámla, de azt igen, hogy merre van a konyha, a ház tisztán tartása, a saját magunk fenntartása az én feladatom volt. Emellett megvolt a saját magam vállalta szabadságom, ha menni kellett a tanítói feladatkör ellátására vagy szakmai képzésre, soha nem akadályozott. Sokszor konspirált Izsák Feri bácsival, hogy menjek le valamelyik központi iskolába, a Mikóba vagy a művészetibe, de nem akartam, a szemerjai gyökereim visszatartottak. Egyetlen alkalommal kényszerítettek a Váradi elhagyására. Tíz négyéves ciklust tanítottam, az negyven év, de ténylegesen 39-et töltöttem ott, Demeter Miklós igazgató miatt ugyanis 2006-ban egy tanévre félre kellett állnom, miután 1998-ban felkért, hogy vegyek részt a református kollégium ernyője alatt a Váradiban szervezett osztályok elindításában. Az alatt az év alatt a református ötödikesekhez jártam délutáni tanításra.

– Fel tudja idézni, milyen szakmai elképzelésekkel vágott neki a szép új világnak?
– Induljunk el egy sereg, még a 70-es évek végéről származó esettől. Az egyik kisgyerekkel például valami probléma támadt az egyik, tanfelügyelő jelenlétében tartott órán, én megsimogattam a gyereket, és azt mondtam neki: ne búsulj, édes lelkem. Szünetben a tanfelügyelő elvtárs felhívta a figyelmemet, hogy ez spirituális kifejezés, ilyet nem használunk. Másik hasonló eset a „magyar hatás”. Azt vallottam, nem baj, ha a gyermek helytelenül ír le valamit, ha rávezetem az önjavításra, hatásosabb, mintha én javítom ki. Magyarországon akkoriban zöld színt használtak erre, ami itthon nem volt szalonképes, de piros se legyen. Aztán volt olyan kolléganő, aki pálcával a kézben várta reggelente a gyerekeket, és ha valaki nem sötétkék nadrágban érkezett, kapott a hátára. Azon túlmenően, hogy borzasztóan megalázó volt, a téli nadrágok esetében nem is volt túl könnyen teljesíthető feltétel. A rendszerváltás után némileg hangadónak számítottam, több személyes kérdésben is kikérték a véleményemet. Súlyos tankönyv- és munkafüzetproblémáink voltak, sokat gyűléseztünk, mit vegyünk ki a tananyagból. Tervezgettük tankönyvek írását is. Új világot akartunk, új színeket. Az oktatásban nagyon sok átgondolnivaló volt. Akkor épp negyedikeseket tanítottam, akiknek addig románul kellett tanulniuk a földrajzot és a történelmet, hatalmas megterhelést jelentett szegényeknek. Ezt ’90 januárjától nyilván megváltoztattuk, már nem románul tanítottuk a földrajzot, bár míg csak románul lehetett tanítani a helységneveket, azért megmondtuk a magyar nevet is.

– Élményektől, kihívásoktól, feszültségektől terhes hónapok következtek. Önben mi maradt meg leginkább?
– A februári gyertyás-könyves felvonulás, majd az első március tizenötödike csodálatos élmény volt. Jött azonban a vásárhelyi fekete március, majd a kijózanodás. És akkor Árpádom azt mondta, most megyünk el innen. Kiment Pécsre, az ottani kollégáktól kért segítséget, hogy mégis kitelepülnénk. Áprilistól egy Mohács melletti, Lánycsók nevű faluban várt volna ránk zenetanári és tanítói állás szolgálati lakással. Elmentünk Bukarestbe is, elhoztuk a kitelepedéshez szükséges papírokat, és elmondtuk a gyermekeknek, Zsoltnak és Annamarinak, hogy a nyár folyamán költözünk, ősztől már ott kezdenék az iskolát. A két gyermek zokogott, hogy nem erre tanítottuk őket, nem kell nekik a Coca-Cola, jó lesz a borvíz. Zsoltika konkrétan így mondta: nem megyünk el, nem hagyjuk itt sem mamát, sem tatát a sírban. Gyakorlatilag ők tartottak itthon bennünket.

– Akkoriban zajlott itthon a magyar és román iskolák szétválasztása, akkor dőlt el a kettes líceum sorsa is. Hogyan emlékszik vissza arra a forrongásra? 
– Úgy, hogy nem lesz jó, ha szétválasztják az iskolákat. Nem kellett volna megcsinálni az épületcserét a kettes líceum körül. A közhangulat egy része is azon volt, hogy nem szabad szétválasztani. Érdekes módon a Váradi-iskola megmaradt két tagozatos, kerületi iskolának, fel sem merült a szétválasztás lehetősége. 

– A hajdani tanítói álmok megtestesülése ma hol tart?
– Sok bajom van velük. A mostani pedagógia, ugyebár, gyermekcentrikus. De hát mikor nem volt gyermekcentrikus a pedagógia és főleg a pedagógus? A másik a túlterheltség kérdése. Ugyan mivel terhelik túl a gyerekeket? Azzal, hogy hétfőtől péntek délig iskolába kell járniuk? De igazából arra emlékszem, hogy jót akartunk, szépet akartunk, érezhető volt némi anyagi felszabadulás is. Közben színdarabot tanítottam, kint jártunk Lakiteleken, amikor még nem igazán jártak, különösen általános iskolai szinten.

– Az egymást követő generációk hullámzó kapacitás-színvonalával hogyan sikerült megbirkóznia? 
– Számomra minden évfolyam egyforma értékes volt, soha nem tudtam különbséget tenni gyermek és gyermek között. Emlékszem, amint az első ötödikes évfolyamomat Lázár Miska tornáztatta az udvaron, szinte anyai féltéssel néztem őket. Az ötödikesek egy ideig kicsit az enyémek maradtak, holott ez az élet rendje, miközben az újakat esetleg még nem fogadta be a szívem. Erre mindig „rájátszott” a román szakos kolléganőm, Szakács Gabika, aki négyévenként következetesen azzal fogadott: Annamari, az előzőek jobbak voltak. Ezek is jók lesznek nyolcadik osztály végére, mondtam, és a legtöbb osztálynál a nyolcadikos búcsúztatón is együtt vagyunk a képeken.

– Élete folyamán rengeteg gyermek „anyukája” volt. Hogyan élték ezt meg saját gyermekei?
– Nem könnyű pedagógus gyermekének lenni. Az enyémek is sokszor voltak féltékenyek, és bizonyos mértékig otthon is tanító néninek kellett maradnom. Árpádommal ugyanis úgy egyeztünk meg, hogy a gyermeknevelésből a tanulás része az enyém, a művészeti rész az övé. Érettségikor minden tantárgyból topon voltam, hogy segíthessem őket. Annak idején nem tudtam elképzelni, hogy mi lesz például Zsoltiból. Csak annyi volt biztos, hogy dobolni fog. Annamarival kapcsolatban úgy képzeltem, hogy óvónő vagy tanító néni lesz, miközben ő kiskorában takarító néni akart lenni. Az az igazság, hogy nem mindig örvendtem az általa választott pályának. Már a pop sem tetszett igazán, de egyszer elmúlik, gondoltam. Nem múlt el, csak átalakult, és ma nagyon örülök a sikereinek. Mert hát kétféle anyai szív van: az egyik a beteg gyermekéért aggódik, a másik a tehetséges gyermekéért. 

– Hogyan ítéli meg a gyermekgenerációk változását, illetve az erre adandó pedagógusreakciókat? 
– A gyermek mindig gyermek marad. Kell neki a felnőtt, mint ahogy a felnőttnek is kell a gyermek. Ciklusonként változnak a körülmények is, több a számonkérés, fokozottabb a fegyelem, nőnek a feladatok, a gyermekre azonban mindig figyelni kell, türelmet igényel. Ha ezek mind összeállnak, viszonzásul odafigyelő szeretetet kapunk. Mostanában nyugdíjasként a művészeti líceumban vagyok délutáni tanító néni, és minden héten újraélek valamit. A 2014-es nyugdíjba vonulásom azonban megviselt. Szeptember elseje épp hétfőre esett, már hajnalban felébredtem, fél kilenckor felhívtam Willmann Rozi kolléganőmet, hogy mondjam el neki: nélkülem, de egészségben gazdag boldog új évet kívánok nektek! Meg is tettem, de sírva. Borzasztó hiányérzetem volt, mindenfélét csináltam, a Vártemplomba vittem a kisebbik unokámat foglalkozásra, estére pedig belázasodtam. Árpádom nem tudta, mi van velem, tettem a dolgom, csak nem voltam jól. A menyem megállapította, hogy tanítónői elvonási tüneteim vannak. Tényleg minden gondolatom akörül forgott, hogy most mi történik az iskolában, és hogy nélkülem. Aztán csütörtök délelőtt megszólalt a telefon, Egyed Sándor lelkész hívott, Dancs tanci, szükség van rád, gyere a református iskolába délutánosnak. Nagyon jó volt. 2018 óta a menyem mellett vagyok a művészetiben. Boldog vagyok, amikor a táblára írhatok, bár már csak fehér tábla van, kréta nélkül, nekem ez a filces dolog annyira furcsa. Én szeretem a krétát, az ecetes vizes lemosást, mindig nagyon szerettem, hogy tiszta legyen a tábla. És változatlanul szeretem a gyermekzsivajt. Tavaly ősszel a harmadik osztály kezdetén Annamarinál voltam Dunakeszin, amikor bementünk a tornaterembe, mondtam a lányomnak, jaj de jólesik a fülemnek. Mi, anyukám? – kérdezte. Hát a gyermekzsivaj, egész nyáron nem hallottam.

Dancs Anna Mária
Sepsiszentgyörgyön született 1954. július 20-án a háromgyermekes Sinka család középső gyermekeként. Iskoláit a szemerjai 4-es számú általános iskolában kezdte, majd 1969-1974 között a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és Tanítóképző tanulója. 1974-ben kapott tanítónői kinevezést a sepsiszentgyörgyi 2-es számú – ma Váradi József nevét viselő – általános iskolába, ahol negyven éven át tanított, 1998-tól a Református Kollégium patronálása alatt működő elemi osztályokban. 2014-ben vonult nyugalomba. Tanítói munkásságát a Romániai Pedagógiai Szövetség elismerő oklevéllel méltatta. Néhai férje Dancs Árpád zenetanár. Két gyermek anyja, három unoka nagyanyja.