Abszurd világunk Ionesco tükrébenA rinoceritisz komoly veszélyt jelent!

Talán még soha nem tapasztaltam ekkora erővel, mint az említett előadáson azt, hogy az abszurd színház abszurdként való értelmezése hivatalosan és ünnepélyesen véget ért. Ionesco rémálma valóra válni látszik, ugyanis az 1959-ben a fasizmus szédületes térhódításának utólagos döbbenetét formába öntő Rinocéroszok 2025–2026-ban (a produkciót tavaly mutatták be) már egyszerre mutatja meg bármilyen társadalomellenes és emberi jogokat megkérdőjelező eszme elterjedésének pontos mikéntjét és azt a népbutulást, amelyre már szinte rá sem csodálkozunk, olyannyira kitapinthatóan elterjedt jelenségnek számít hétköznapjainkban.

Márpedig Ionesco azért írta meg a Rinocéroszokat az akkori drámai eszköztár legképtelenebbnek számító arzenáljával felfegyverkezve, hogy megdöbbentsen és elriasszon, elrettentsen a történelem fogaskerekének működése, de annak láttán is, hogy tanulás és tájékozottság híján, üres szólamok és gondolatokat helyettesítő képződmények birtokában hová lehet silányulni. Közel hét évtized múltán már csak azon elmélkedhetünk, hogy vajon honnan tudta ennyire tűpontosan, hogy milyen lesz napjainkban a szokásrend, divat és hagyomány? Hogy lehet történelmet visszaforgatni és hajdani kataklizmákat újfent megidézni, lehet sokra vinni tanulás és tájékozottság nélkül is, hogy az üres szólamok és hangképződmények helyettesíteni fognak valódi gondolatokat…

A produkcióban egy képzeletbeli közösség tagjai egyenként válnak menthetetlenül rinocérosszá – vagyis érzéketlen, pusztán ösztöneik hajtotta, csupán rombolásra alkalmas lényekké –, önként lemondva emberi mivoltukról. Metamorfózisukat, besorolásukat ráadásul a legképtelenebb logikai bukfencekkel indokolják, de olyanokkal, amelyek kísértetiesen hasonlítanak azokra az eszmefuttatásokra, amelyeket a közösségi médiában olvashatunk tucatszám. Láttuk már, megtapasztaltuk. Mindehhez Ionesco már csak tükröt állít (meg is jelenik ez a tárgy konkrétan is az előadás utolsó jelenetében).

Beranger és Jean bakalódó közeli munkatársak, félig-meddig barátok, akik a „kultúremberré” válás premisszáiról vitatkoznak éppen, amikor a „rinoceritisz” megjelenik és elhatalmasodik a világban, ráadásul az általános, igencsak elterjedt emberi engedékenység és nemtörődömség hatására. Jean éppen arra idomítja a megtépázott és elnyúzott Berangert, hogy miként ne tűnjön ki a normakövető közegből, amikor felbukkan az első rinocérosz és felforgatja a városka életét. A kezdeti döbbenet szédületes gyorsasággal válik normalitássá, amire mindenki csak legyint és visszatér apró, teljesen lényegtelen hétköznapi rögeszméihez. 

Két valóság cserél itt helyet, és mi ennek élő egyenesben lehetünk szemtanúi: Jean átváltozása az első, így valamennyire megütközést kelt Pálffy Tibor szemléletes, szépen kimunkált szerepformálásában. A színpadot jelképező magaslat cirkuszi pódiummá válik a titokzatos félhomályban, és bár az újabb és újabb átváltozásokkal csupán nyugtázzuk a folyamatot, lassanként figyelmünk egyre inkább Bérengerre és szerelmére, Daisyre összpontosul, általuk reménykedünk reménytelenül, hátha ők nem adják be a derekukat… Szükségünk lenne hősökre ebben a hőstelenített és eleve elrendeltséget sugalló történetben. Az előadás utolsó jeleneteiben tehát mindennek ellenére drukkolunk nekik, hogy – pusztán az ellenpontozás, belénk kódolt egyensúlykényszer miatt – ne adják fel azokat az emberi tulajdonságaikat, amelyek megakadályozhatják a rinoceritisz egyeduralmát. Tudjuk, hogy a közösségi nyomás hatalmas, a „nyájszellemet” sem hiába neveztük el így, a be nem sorolás pedig azt is jelenti, hogy az önkonzerváló ösztönük szűnhet meg az ellenállásban… Daisy enged is (a nyomásnak vagy az emberi természet örökérvényűségének?), Bérenger pedig egyedül marad, és ez a magány Kónya-Ütő Bence mágikus megformálásában olyan igazi, hogy a sepsiszentgyörgyi nézőtéren hosszú percekre megfagyott a levegő. 

Homo homini rhinoceros… vonhatjuk le a tanulságot, és elmélkedhetünk azon, hogy vajon ebből a magányos ellenállásból születhet-e új emberség/emberiség? Nyilván, jó tudatában lennünk annak is, hogy a nagytestű, descartes-i logikára kifejezetten és látványosan érzékeny, de amúgy meglehetősen vastagbőrű emlősök mindenkoron köztünk járnak és eltaposnak, ha nem vigyázunk… az utcán, a piacon, a közéleti viták terepén és a közösségi hálók kommentjeiben is. 

Bocsárdi László rendezői elképzelése szinte észrevétlenül válik a néző önmagával való szembesülésének, szembenézésének csapdájává. Ebben a lecsupaszított világban a magány és átváltozás keserves valósága nem hagy számunkra tömérdek opciót, választási lehetőséget – vagy az egyik, vagy pedig a másik táborhoz tartozunk ebben a lidérces rémálomban, amely a színház falain kívül talán hasonlóan éles és kitapintható. És ezt a színházi élményt könnyen felidézhetjük akkor, amikor egy újabb és újabb rinocérosszal találjuk szembe magunkat… Ionesco pedig a róla fennmaradt fotókról ismert hamiskás mosollyal nyugtázza, hogy… visszavonulhat. Ábrázolása, lám-lám, túlságosan dokumentarista…

Bartha Réka