Nyílt levél felelős vezetőkhöz a baróti iskolaügybenKié az iskola?

Sajnálatos, hogy a végre tető alá hozott baróti iskolaépület átadása hazárdjátékká degradálódott. Az élettel és a jövővel játszunk! Egy középiskola, egy város, egy vidék jövőjével! De itt most már nem az az egyetlen és fő kérdés, hogy „Kinek a felelőssége?”, hanem az, hogy ki tehet még valamit is az ügyben (?!). Négy évtized, tonnányi dokumentum! Van, ami hozzáférhető, van, ami nem (?). A szemfényvesztő márciusi levélváltások (Gaál Mózes Általános Iskola – Barót Város Önkormányzata – Románia Fejlesztési Minisztériuma – Barót Város Önkormányzata – Baróti Szabó Dávid Technológiai Líceum) és az áprilisi rádióinterjú (Régió Rádió) felől visszanézve ami leginkább homályba veszett, az az iskolaépítés kiindulási pontja. Ugyanis az iskolaépítés nem azért vált szükségessé 1985-ben, mert a demográfiai mutatók ezt követelték (mint ahogy azt finom csúsztatással előbb Benedek-Huszár Erika igazgatónő, majd ennek nyomán Benedek-Huszár János polgármester úr sugalmazzák), hanem azért, mert amikor a középiskola ipari líceummá alakult (1985. jan. 1.), valamint átkerült a Bányaügyi Minisztériumhoz, akkor a Ploiești-i Bányaügyi Központ megállapította, hogy a rendelkezésre álló épület nem alkalmas korszerű középiskolai szintű elméleti és gyakorlati oktatásra, és ezt iskolaépítéssel kell megoldani. Ez a központi eleme annak (a középiskola elképzelt jövőjéről készült) tanulmánynak, amit 1985. márc. 11-én hagyott jóvá az Oktatási Minisztérium és a Plo­iești-i Bányaügyi Központ.

És most, 40 év múlva a Benedek-­Huszár házaspár kifinomult ravaszsággal – hogy ne mondjak cinizmust – megállapítja, hogy a középiskolai oktatás (a kisebb létszám okán) megoldható a meglévő épületekben. Ezek az emberek felelős vezetők!

Arra kérem Cseke Attila miniszter urat, hogy vizsgálja felül a döntést, miszerint az önkormányzat jogköre gazdát találni az épületnek. Kiss Imre és Marius Popescu tanfelügyelő urakat arra kérem, hogy segítsenek a középiskolának a Fejlesztési Minisztériummal való kapcsolat megteremtésében. 

Tisztelt Igazgatónő, kedves Benedek-Huszár Erika! Most Hozzád fordulok, hisz maholnap egy éve lesz annak, hogy (a 35 éves véndiák-találkozóra küldött levelem nyomán) így nyilatkoztál: „Ha bármi más üzenete volna R néninek a jelenkoriak számára, szívesen vesszük.” Köszönöm a felkérést, itt vagyok. 

Úgy vélem, hogy valamit elsiettél, kedves Lányom. Nem gondoltad végig minden szemszögből. Így azt a látszatot kelted, hogy valamit megkívántál, és elvennéd, mert elvehetnéd, mert mögötted a Hatalom. Nem hittem a szememnek: a baróti Gaál Mózes Általános Iskola is igényt tart a 40 év óta épülő és végre befejezés, birtokbavétel előtt álló líceumi iskolaépületre. Mégis hogy jutottál el ehhez az ötlethez? Románia is az Európai Unió tagja. Minden építési hatóságnak nagyon szigorúak az előírásai iskolaépületekre is. A padlótól a mennyezetig, a fűtéstől a világításig, szellőztetésig, téralakításig – mindenre kötelező szabvány érvényes. És ezek messze másak egy osztályterem és egy műhely vagy laboratórium számára. Hogy ez milyen anyagi ráfordítást igényelt (anyag, eszköz, munka) – egy újabb fejezet. S ha valaki mégis ki akarná erőszakolni, hogy laboratóriumból vagy műhelyből osztálytermet vagy kisiskolás szabadidőteret „varázsoljon”, mennyibe kerülne ezeknek a paramétereknek a megváltoztatása? Persze ezt is csak komoly engedélyeztetés és tervezés után lehetne elkezdeni. És hadd hangsúlyozzam ki az alagsori helységek dolgát, hisz ott a mesterséges fény, a kisiskolások „csendes gyilkosa” rejti a kockázatot. Az északi népek (a finnek különösen) sokat foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A szakirodalom egyértelmű álláspontja szerint szoros összefüggés van a mesterséges fény és a depresszió között. A világítást „napfény-lámpákra” kellene cserélni. Ennyi anyagi, szellemi, erkölcsierő-fecsérlést megér ez az ötlet? És mindezt az önkormányzat támogatásával? Nagyon rossz fényt vet a városra, a közügyek intézésére. És nem gondoltad, hogy mi lesz az iskolaépítők, Boda János és társai álmával, aki (érdekes módon ugyanannak a kis falunak a szülötte, mint Benedek-Huszár János) hosszú évtizedeken át kilincselt, szorgalmazott, biztatott, írta a leveleket, vendégelte a támogatókat, értekezett mindenkivel, aki a Ceaușescu rezsim idején a legkisebb segítséget is képes volt nyújtani iskolaügyben? Volt, hogy leváltották, de az iskolaépítés ügyét akkor is ő vitte tovább. Még a ’89-es fordulat után is. És arra sem gondolsz, Lányom, hogy Elek apó mosolygó arca haragosra vált ott valahol fenn az égiek közt, ha ti ilyen trükkökkel akarjátok kisemmizni a jogosultakat? És mi lesz a személyes példamutatással? Pedagógiai követelmény! Tán fontosabb, mint egy épület. Tudnátok elfogadható magyarázatot adni a gyerekeknek, szülőknek arra, ha jogtalanul megszereztek egy épületet, mert éppen adódott a „jogi” lehetőség? Nem gondolod-e, hogy a hagyományápolás nem érhet véget azzal, hogy székely ruhába öltözünk és templomba megyünk?

Tisztelt Városi Tanácsosok, kedves volt Növendékeink! Hozzátok azért fordulok, mert egyik újság szerint azzal nyugtattátok a kedélyeket, hogy „még nem volt döntés”. Miről is? Ti dönteni akartok abban a kérdésben, hogy a líceum épülete kié legyen? Hát meghalt a líceum (?), ahová 5–10 évenként visszatértek, hogy számot adjatok, hogyan sáfárkodtatok a tudással, a képességekkel, amelyeket ott szereztetek? Aztán kopjafákkal tisztelegtek a nagy elődök emléke előtt, elmentek a volt tanáraitok sírjához? És elárulnátok őket? Puszta lojalitásból. További felelősségteljes, jó munkát kívánok mindannyiotoknak.

Tisztelettel,
Nagy Sándorné nyugalmazott magyartanár, a líceum egykori igazgatója