A Vadas-tető, az unitáriusok bástyája

Mindig július első szombatján tartják a Vadasi Unitárius Találkozót, melynek gyökere egészen a múlt század húszas, harmincas éveibe nyúlik vissza, és amely több évtizedes kényszerszünet után, a kilencvenes évek második felétől ismét él, évente újra összegyűlnek ott a környékbeliek és a távolabbiak egyaránt. Idén július 4-én a harmincadik rendezvényt tartották meg, azt az Árkosi Unitárius Egyházközség szervezte.

Felhők alatt

Sepsikőröspatakról köves, erdei út kanyarog felfelé a Vadas-tetőre, még járható, de ráférne egy alapos javítás. Óvatosan lehet autózni, lassan, helyenként jókora gödrök és kövek váltogatják egymást, a fakitermelő tehergépkocsik látható nyomot hagytak e különleges, nem túlságosan látványos, mégis egyedi útszakaszon. A Vadas-tetőn – a Baróti-hegység gerincén – aztán kitágul a tér, szerethető és jól belátható táj fogadja az érkezőket. Picivel lejjebb, Középajta irányába haladva, jobbról jókora tisztás húzódik, ez ad otthont július első szombatján a Vadasi Unitárius Találkozónak, záporban, napsütésben, hűvösben és kánikulában több százan gyülekeznek itt.

Most éppen esőre álló az idő, a szervező árkosiak – az Árkosi Unitárius Egyházközség tagjai – már kora reggel óta sürögnek-forognak, alakítják, szépítik, élettel töltik meg ezt a szellős, varázslatos, fákkal szegélyezett, ég és föld közötti teret. Távolban jókora tisztások, a Baróti-hegység észak felé tartó vonulata sejlik, komoran kissé, szürkés-kékes felhőkben. Készülődők mindenfelé: az érkezőket köményessel és kaláccsal fogadják, sokasodnak a személygépkocsik. Ponyvával védett asztalok, padok várják a zarándokokat, a gyermekek számára a Gondviselés Segélyszervezet két sátrában is játékos foglalkozásokat tartanak, az itthoniak mellé felsorakoznak a brassóiak is. Kisdiákok, totyogó, babakocsis apróságok is gyülekeznek, a borús idő nem riaszt el szinte senkit, az árkosi és sepsiszentgyörgyi gyermekekből toborzott ökumenikus kórus pedig hangol, készül a fellépésre. Jó látni, hallani őket már a próba idején is. 

Biró Attila árkosi unitárius lelkész

Megérezni a megszólítást

Az unitárius találkozó alapja a szabadtéri istentisztelet az út menti, haranggal és szószékkel jelölt tisztáson. Most Biró Attila, az Árkosi Unitárius Egyházközség lelkésze, a Háromszék-Felsőfehéri Unitárius Egyházkör esperese áll a Vadas-tető szószékére, elcsendesedik a tömeg, ő pedig megfogalmazza eme egyházi és közösségi ünnep esszenciáját. „Ha ez a frissítő eső most nem hullna arcunkra – rögzíti imájában –, szinte úgy látnánk, mintha a templomban, annak hűvös árnyékában lennénk, egészen templomi hangulatot, templomi csendet varázsolunk ide; és mégis jólesik, ha tele tudjuk szívni tüdőnket ezzel az éltető, friss levegővel, mégis jólesik feljönni ide évről évre, Istenünk, a Vadas-tetőre, hogy ne csak csendes magányunkban, ne csak otthoni kis szobánkban, hanem itt a találkozás örömében, megfogva egymás kezét tudjuk elmondani legszentebb imádságainkat”. 

Szolgálata alatt eleinte szürkés, komor felhők ölelik a térséget, ám később, pontosan akkor, amikor megszólal az orgona, eláll az eső, aztán a nap is beragyogja a tetőt. „Köszönjük neked, Atyánk – folytatja a lelkész –, hogy az imádságra hajló ember alázatával, a Téged kereső, érző, emberi lélek tisztaságával kereshetünk, és köszönjük, ha megengeded, hogy megízleljük nevednek szent ízét; köszönjük, ha engeded megsejtenünk, megtapasztalnunk a Te jelenvalóságodat itt ebben a gyönyörű templomban”. „Fordítsuk figyelmünket a Szentírás üzenete felé, fordítsuk lelkünket a Jóisten felé, hogy ennek örömében megfürödve, örvendezve köszönthessük egymást, majd mulatozzunk, vigadozzunk” – hangoztatja egyházi beszéde elején, melynek bibliai alapját Habakuk próféta könyvéből idézi, pontosabban, a második fejezet első versét „Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, figyelek, várva, hogy mit szól hozzám az Úr”. 

Ürmösi-Incze Mária Terézia vezényli az ökumenikus gyermekkórust

Jó érzés találkozni, jó érzés minden esztendőben itt, a Vadas-tetőn együtt ünnepelni, mondja, s feleleveníti gyermekkori emlékét: szomszédjuk volt Gyulai Ilona tanító néni, Nagyajta tisztelt, megbecsült pedagógusa, az ő udvarán is cseperedett, aztán életének utolsó két évtizedében édesanyja gondozta a 99 éves korában elhunyt asszonyt. Az ő szavajárása volt, amikor egy kicsit meglepődött, mindegyre mondogatta: „Szent Habakuk!”, időseknek akár még ismerős lehet ez a ritkán hallható szólás. „De hát én is meg vagyok illetődve – teszi hozzá Biró Attila – és mondhatom én is, hogy Szent Habakuk, milyen szép számban összegyűltünk, milyen jó itt lenni!” Azért épít erre a több mint 3000 éves történetre, „mert annyira képszerű ez a mondat, annyira magunk előtt látjuk, ahogyan a bástya tetején megáll a próféta, szinte magunk előtt látjuk, ahogyan esőben, szélben, viharban vagy épp forró napsütésben nappal és éjszaka ott áll, rendületlenül őrt áll saját helyén és várja, hogy megszólítsa őt az Úristen”. 

„Drága testvéreim, hát mi is azért állunk itt, azért jövünk ide, hogy ezt a megszólítást megérezzük, meghalljuk, megsejtsük a lelkünk mélyén, és ha ez megtörténik, boldog emberek vagyunk” – hangsúlyozza. „Ez az őrhelyre való ideállás, e bástyára lépés tökéletesen tükrözi azoknak a híveknek az életét, akik szívvel-lélekkel kötelezik el magukat és odaállnak egyházközségeik mellé, gyülekezeteik mellé, közösségeik mellé. Ez az őrködés tökéletesen tükrözi a ti lelkületeteket, azt az elköteleződést, azt a hivatástudatot, azt a bátorságot, azt az éberséget, amellyel hosszú évek óta szeretett egyházunkat, a mi drága egyházunkat őrzitek és véditek. Akik nemcsak passzív szemlélői vagytok a hitéletnek, hanem aktív őrzői, akik tudatosan vállaljátok a szellemi és a gyakorlati szolgálatot”. „Az őrhelyre állás ma a megalkuvás nélküli tanúságtételt jelenti – magyarázza az esperes –, azt jelenti, hogy nem engedünk a negyvennyolcból, viharban, szélben, esőben, jó időben, békésebb és békétlenebb időkben, Covidban, háborúban, minden esztendőben, amikor csak tehettük, ide jöttünk. Föl­álltunk ide, a Vadas-tetőre, a bástya tetejére, hogy együtt imádkozzunk, ez a mély elköteleződés formálja egyházunkat, formálja egyházközségeinket ma is élő közösségekké és ezzel együtt formálja a mi életünket”...

Az árkosi Tegző László kínálja az érkezőket

Esőűző orgona

Láttátok-e a csodát? Ahogy megszólalt az orgona, elállt az eső – jegyzi meg köszöntőbeszédében Andrási Benedek, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője –, hozzátéve, reméli, hogy a Háromszék-Felsőfehéri Egyházkörből egyre több gyülekezet érzi magáénak ezt a helyet. Az istentiszteletet követően a kolozsvári püspökséget képviselő Andrási Benedek – aki főjegyzői tisztsége mellett 2016 júniusától a Brassó-Óvárosi Unitárius Egyházközség gyülekezeti lelkésze – kifejti, az egyház életében nagyon fontosak ezek a találkozók, mert ahány találkozó, annyiféle, mind szervezésileg, mind megvalósítás tekintetében. A vadasi pedig azért egyedi – magyarázza –, mert ez nem egy teljes egyházköri rendezvény, hanem öt egyházközség szervezi meg, míg máshol a teljes egyházkör összes gyülekezete közösen. Itt öt egyházközség – a mostani házigazda árkosi mellett a bölöni, a kálnoki, a kőröspataki és a nagyajtai – vállalja fel, illetve ezek közül is egy minden évben, ilyen szempontból egyrészt hagyomány tekintetében nagyon fontos, másrészt azért is, mert a gyülekezetek évről évre igyekeznek jobban és jobban megszervezni.

Már maga sem tudja pontosan, hányadik alkalommal jön el a Vadas-tetőre, de az idei szervezést az egyik legjobbnak tartja, műsorkínálat szempontjából is. „Meglepődtem őszintén – magyarázza Andrási Benedek –, én arra számítottam, hogy itt ma zuhogó eső lesz, nem fognak kijönni az emberek, mert rossz az út, de mégis kijött mindenki, aki el szeretett volna jönni, nem számítottam ekkora tömegre. Az árkosiaknak megérte ezt az energiát belefektetni a szervezésbe, egy lélekemelő istentiszteleten vehettünk részt, ami ugyanolyan fontos, mint maga az együttlét, és azt követően mindenki jól érzi magát, hála Istennek itt vagyunk”... „Ahogy említettem a beszédemben – folytatja –, megtörtént a csoda, ahogy az orgona megszólalt, az eső is megállt, én eddig azt hittem, hogy csak a harangszó űzi el a felhőket, a harang itt keveset szólt, de utána az orgona elűzte a felhőket, és egy ilyen napnak vagyunk a részesei”. Csoda vagy a Jóisten? „Hát a Jóisten természetesen – hangsúlyozza a brassói lelkész –, mert az unitáriusok általában a csodákhoz kétkedően viszonyulnak, de egyértelmű, hogy az isteni gondviselés itt volt és itt van velünk a mai napon”. „Amikor megszólalt az orgona és elállt az eső – fűzi hozzá árkosi kollégája –, a Gondviselő Isten egy kicsit ránk kacsintott, de ha esik ez a szép csendes eső, arra is ugyanolyan nagy szükségünk van, mint a napfényre, ez teljesen rá van bízva, örvendezünk ennek is, annak is”...

A bölöni Pál Jenő egy kivételével mindenik találkozón jelen volt

Harminc esztendő

A nagyajtai születésű Biró Attila még egyletesként (a konfirmáció utáni fiatalok az egyletesek) a nagyajtai gyülekezettel jött el az első vadasi találkozóra, majd a következőkre is. „Belenőtt” ebbe a történetbe, a vadasi találkozók ifjúként, lelkészként egyaránt meghatározók, formáló erőt jelentenek számára. Teológiai hallgatóként ugyan nem tudott mindenik összejövetelen részt venni, ám miután 2007-ben kinevezték kökösi lelkésznek, rendszeresen visszajárt, majd azt követően, hogy 2013-tól Árkosra került, immár szervező lelkészként is bekapcsolódik a találkozó életébe, az elmúlt harminc év során csupán pár alkalommal nem lehetett jelen. Utalva arra, hogy a Vadas-tető két oldalán lévő unitárius egyházközségek – keleti részén az árkosi, a kőröspataki és a kálnoki, míg a nyugati felén a bölöni és a nagyajtai – felváltva szervezik a találkozót, hozzáteszi, arról „természetesen ki szoktuk hangsúlyozni, hogy unitárius, de soha nem volt felekezetfüggő”. Miután a jegyzőkönyvekből kiderült, hogy már a múlt század elején, a húszas, harmincas években is összegyűltek itt az unitárius hívek, aztán a negyvenes évek végétől már betiltották ezt a találkozót, a kilencvenes évek első felében megszületett az ötlet is, emlékeztet az esperes, hogy újra kellene azt indítani, ez 1997-ben megtörtént és azóta folyamatosan megtartják a Vadasi Unitárius Találkozót. Biró Attila hozzáteszi, a szervező egyházközségek földrajzi közelségük okán is megmaradtak, de az elmúlt évtizedben igyekeztek kibővíteni a találkozót, minden alkalommal az egész egyházkörből – a Háromszék-Felsőfehéri Unitárius Egyházkör a Brassó és Kovászna megyei unitárius egyházközségeket foglalja magában – hívják a híveket, megszólítják a gyülekezeteket, aki teheti, vegyen részt.

A Vadas-tető számunkra bástya, ezt Habakuk próféta kiragadott gondolatára építettem – magyarázza Biró Attila. Tekintve az unitárius vártemplomainkat Nagyajtán, Bölönben és Árkoson, illetve azt, hogy Kőröspatakon is hegytetőn található az unitárius templom, Kálnokon pedig ott áll az a gyönyörű fa harangtorony is, „tehát mindannyiunknak megvannak az effajta bástyáink is, ahová évszázadok óta ki kell állni, de immár mondhatjuk, hogy a Vadas-tető is egy ilyen bástya lett számunkra, ahol őrt tudunk állni és ki tudjuk fejezni azt, hogy kik vagyunk, nem elmenekülni szeretnénk, hanem annál inkább a hitünket, önmagunkat megmutatni és élni ezzel”.

Ünnepi istentisztelet a Vadas-tetőn

Ha tehetik, jönnek

A vadasi találkozó egyben a mulatság, a jókedv és a derű otthona is. Az árkosi Tegző László jó kedéllyel köszönti és köményessel kínálja a vendégeket, tálcájával körbejár, aki kéri, kapja. Hatvanesztendős és több mint negyven éve hivatásos sofőr, kamionsofőrként járja Európát, havonta 10–11 ezer kilométert vezet, immár tizenhét éve ugyanannál a vállalatnál dolgozik. Amikor itthon van, mindig kijön a Vadas-tetőre, fontos számára ez az alkalom, egyrészt, mert unitárius, másrészt pótolhatatlan a találkozás öröme. Ilyenkor lehetősége nyílik a kapcsolattartásra, barátságok ápolására, láthatja a távolabbi ismerőseit, meg a közelebbieket, kőröspatakiakat és kálnokiakat, de számos erdővidéki ismerőse is van, ők Nagyajtáról, Bölönből járnak fel, így hát amikor csak teheti, eljön ő maga is ide, s ilyenkor frissül, megnyugszik a lelke... 

A bölöni Pál Jenő a tavalyi kivételével mindenik találkozón részt vett, egy évvel ezelőtt műtéte miatt nem tudott jönni, de most újra visszatért. A hatvanhét éves, immár nyugdíjas férfi világéletében erdőben dolgozott, mezőgazdasággal is foglalkozott, a Vadas-tetőn kihangsúlyozza: „én azért jövök ki minden évben, drága gyermekem, mert ez egy szép ünnep, a másik, amiért itt vagyok, az, hogy találkozzak a kőröspataki, az ürmösi, a kálnoki barátokkal”. „Ez egy nagyon nagy ünnep szerintünk”, melynek lényege az Isten szeretete, az összetartozás, a baráti szeretet. „Azért is jövök ide, hogy jól érezzem magam, barátokkal találkozunk, örvendünk, hogy kezet tudunk fogni, még látjuk egymást”. Az elmúlt esztendőben Brassóban megműtötték gerinc­sérvvel, akkor a rázkódás miatt nem vállalta az utazást. „Most jól vagyok, mert élek s itt vagyok”. Egy fényképet készíthetek? – kérdésre rövid válasz érkezik: kettőt is...

Andrási Benedek, a Magyar Unitárius Egyház főjegyzője

Közösségerősítő éneklés

Ürmösi-Incze Mária Terézia árkosi unitárius vallástanár – egyházi alkalmazottként Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban és a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban tanít –, nagy lendülettel és lelkesen irányítja az árkosi és sepsiszentgyörgyi gyermekekből verbuvált ökumenikus kórust, műsorukkal megérdemelten aratnak sikert. „A gyermekekkel való foglalkozás közösségépítés szempontjából fontos – hangsúlyozza –, az éneklés, habár valóban lényeges, öngyógyító és a lelkünket simogatja, mégis csupán egy eszköz.” Vallástanárként úgy véli, az éneklésnek az a szerepe, hogy összekovácsolja mind a református, mind az unitárius közösséget Árkoson, de akár Szentgyörgyön is, és ezáltal elindítsanak egy közösséget. „Mert ha kitartunk – remélem és úgy érzem, hogy ki fogunk –, akkor ezek a gyermekek majd felnőttként már másként fognak létezni együtt a közösségben, mert összekapcsolják őket ezek a kórusos találkozások, az élmények és ide tartozik a fellépés is”. Ezeken a fellépéseken ugyanis számukra „nem a szereplésen van a lényeg, hanem az élményen, amit egy ilyen fellépés alkalmával kapnak”. 

Idén ugyan szervezőkként hangsúlyosabb a jelenlétük, de amióta családjával 2012-ben kiköltöztek Árkosra, minden évben meghívták a Vadas-tetőre, mert valamikor hivatásos néptáncos volt, így mindig hívták énekelni, táncolni. Erős tehát a vadasi kötődés, évente úgy térnek ide vissza, mintha hazajönnének. Ürmösi-Incze Mária Terézia főképp a találkozó meghittségét szereti: „lehet belőle templom, de lehet belőle mulatság, lehet baráti találkozás; itt leülünk, beszélgetünk, ha a fúvósok húznak egy nótát, odaülünk és velük együtt énekelünk; azért ez egy kicsit más, nem falunapi vagy fesztiválhangulat jellemzi, hanem a közösségi élmény, amikor közel kerülhetünk egymáshoz”.

Az árkosi Kisgyörgy Zoltán (jobbról), átadja a vadasi vándorzászlót a bölöni Uzoni Istvánnak

Bölönieknél a zászló

És a frissítő esőt követően a Vadas-tetőn – mely máskor üres, csupán fakitermelőket, pásztorokat látni –, ahol természetes, hogy elcsendesedés közben felsír egy apróság és valamiképpen mindenki otthon érzi magát, most zsibonganak az emberek, csapolják a sört, fogy a köményes és a flekken, fáradhatatlanul húzzák az árkosi fúvósok, ketten táncolnak, s közben beszélgetnek, derülnek a zarándokok, némelyek gyógynövényt is szednek, mögöttük, előttük dombok, erdők, távoli vidékek derengenek, majd tombolahúzás közben kisebbek s nagyobbak szorítanak, hátha nyernek valamit: egy jókora, levesbe illő tyúkot, netán egy bárányt, aztán az árkosiaktól átveszik a bástya, az őrhely zászlaját a bölöniek, jövőre ők szervezik majd ezt a magasba emelt ünnepet, de megállíthatatlanul pörög még a mostani, ahol egymás tekintetét, hangját keresik gyermekek és szüleik, fiatalok és idősek, hegy aljáról és távolabbról érkezők...