A ló menekül… Először csak a paták tompa ütéseit hallani, aztán megjelenik a porban. Az oldalán remeg a bőr, nyakán kidagadnak az erek, szügyén fehér hab gyűlik. Érezni az izzadt szőr nehéz szagát, a felvert por ízét, a forró földet. Ez az első kép, amelyet a Tűzló szó hallatán elképzeltem. Nem lovast látok, nem csatát, nem lángoló sörényt. Egy lovat látok, amely valahonnan kiszabadult, és olyan sebességgel vágtat, hogy patái alatt szikrázik a föld. Persze ez csak az én Tűzlovam.
Az Incitato-táborban huszonhárom művésznek kellett megküzdenie a sajátjával. Nem tudom, melyikük próbálta meg befogni. Melyikük hagyta futni. És melyikük döntött úgy, hogy bölcsebb tisztes távolságból figyelni. Nem irigylem őket. Mert az idei hívószó nem könnyű. Két fékezhetetlen természet találkozik benne; egyik sem tűri jól a korlátokat. A tüzet az ember megszelídítette, de soha nem lett az övé teljesen. Körbeépítette kemencével, kohóval és motorral, de mindmáig tudjuk: a tűz csak addig a miénk, amíg tiszteletben tartjuk a törvényeit. A lóval valami hasonló történt. Évezredeken keresztül társunk volt a munkában, a háborúban, az utazásban, a menekülésben. Nyereg került rá, zabla a szájába, patkó a lábára. Mégsem vált egyszerű eszközzé. Valószínűleg ezért van az, hogy a ló az emberi kultúrában minduntalan túlnő önmagán. Egyszer állat, máskor társ. Egyszer hadigépezet, máskor szabadság. Néha pedig szárnya nő, tüzet eszik, átvágtat az égen, vagy egyszerűen megtagadja, hogy arra menjen, amerre az ember szeretné. Ha tehát összekötjük a lovat és a tüzet, két olyan erőt kapcsolunk össze, amelyekről évezredek óta azt képzeljük, hogy uraljuk őket. Talán ezért olyan nyugtalanítóan jó szó a Tűzló.
A kínai hagyomány szerint 2026-ban köszöntött be a Tűz Ló éve. Ehhez mozgást, szenvedélyt, szabadságvágyat és kiszámíthatatlanságot társítanak. Vagyis nagyjából mindent, amitől egyszerre lelkesül és lesz ideges a társadalom. Az emberiség története tele van olyan erőkkel, amelyek mozgásba hozzák a világot, de magukban hordozzák az irányíthatatlanság veszélyét. Csak nem mindig neveztük őket Tűzlovaknak.
Ráduly Piroska: Átégés
A görög mítoszban Phaethón egyetlen napra megkapja apja, a napisten szekerét, amelyet tüzes lovak húznak. Fiatal, lelkes, bizonyítani akar. Tulajdonképpen semmi olyat nem tesz, amit az emberiség azóta ne ismételt volna meg rendszeresen: olyan hatalom kerül a kezébe, amelynek használatát menet közben próbálja megtanulni. A lovak elszabadulnak. A szekér letér az égi pályáról. A föld égni kezd. Phaethón lezuhan.
A mítosz tanulságát többféleképpen lehet megfogalmazni, de a legkényelmetlenebb olvasat így hangzik: attól, hogy képesek vagyunk valamit elindítani, még nem biztos, hogy képesek vagyunk vezetni. Rubens évszázadokkal később megfestette a bukás pillanatát, a káoszt. A képén lovak és emberek zuhannak egymásba, a testek kicsavarodnak tengelyükből, fény hasít a sötétbe.
Ez a rubensi örökség is mutatja, hogy a ló egyszerre hálás és nehéz téma. Hogyan lehet megállítani valamit egy képen úgy, hogy továbbra is mozogjon? A művészettörténet korszakról korszakra visszatér a ló alakjához. A barlangrajzoktól a görög frízeken és reneszánsz lovasszobrokon át a modernizmusig a ló szinte végigkíséri azt a történetet, ahogyan az alkotók a mozgást próbálják rögzíteni. De a Tűzló még ennél is nehezebb feladat. Mert a tüzet sem könnyű megállítani. A tűznek nincs anatómiája, nem lehet portrét készíteni róla. Csak a nyomai tehetők láthatóvá: a fény, a hő, a pusztulás, az átalakulás. A képzőművészet paradox feladata talán éppen ez: formát adni a testetlennek, és testet az energiának. Egyetlen alkotásban összeütköztetni az állati testet a benne vagy körülötte felszabaduló energiával.
Simó Enikő: Lovak
Talán ezért nem elég azt kérdezni, hogyan néz ki egy Tűzló – sokkal fontosabb, hogy mit tesz. Vágtat? Menekül? Támad? Átalakul? Vagy csak áll, miközben körülötte megváltozik a világ?
A magyar mesevilág egészen más választ ad erre. A táltos paripa gyakran nem különösebben lenyűgöző látvány. Sovány gebe. Félredobott, értéktelen állat. Aztán parazsat kap enni. És megváltozik. A tűz itt nem elpusztítja a lovat, hanem felszabadítja benne azt, ami addig rejtve volt. Ez Phaethón mítoszával ellentétes tapasztalatot fogalmaz meg. A görög mítoszban a tűz fékezendő, veszélyes hatalom; meséinkben viszont éppen a parázs tárja fel a ló valódi természetét. Az egyik történet figyelmeztet, a másik biztat.
És valahol a kettő között ott áll az ember a gyeplővel a kezében, és próbálja eldönteni, melyik történetben van. Platón szerint valószínűleg mindkettőben. A Phaidroszban az emberi lelket fogathoz hasonlítja: a fogathajtó két eltérő természetű lovat vezet; az egyik fegyelmezett, a másik szenvedélyes és makacs. A haladáshoz azonban mindkét lóra szükség van. Ez az a pont, ahol a Tűzló számomra túlmutat a mitológiai és asztrológiai motívumon, és egy kellemetlen felismeréshez vezet: vannak erők, amelyekkel nem győzni kell, hanem együtt élni.
Ábrahám Imola: Csillagösvényen
Nem hiszem, hogy ez a dilemma egyszer és mindenkorra feloldható. Egy jól működő falanszterben talán mindennek megvolna a maga pontos helye és rendeltetése. Ott nem volna szükség jelképekre, látomásokra, sem az ismerős forma váratlan átlényegülésére. Szerencsére a világ nem ilyen rendezett hely, a művészet pedig még kevésbé az. Egyszerre követel ösztönt és fegyelmet. Kell szabadság, de a forma határt szab; kell technika, de a puszta technika még nem művészet. Kell kontroll, de kell az a pillanat is, amikor valami kicsúszik alóla. Talán éppen ebben a résben, a szándék és a váratlan között jelenik meg valami, amit nevezhetünk látomásnak, felismerésnek vagy akár epifániának. A műteremben, azt hiszem, mindig ugyanaz a kísérlet zajlik: a művész megpróbál elindítani valamit, majd figyeli, hogy az hajlandó-e arra menni, amerre ő gondolta. Néha igen, néha nem – és nem ritkán éppen abból születik a legerősebb munka, hogy az anyag ellenáll.
Mindez az Incitato alkotóközösségében már rég nem puszta elmélet: huszonhárom művész több mint ötven kézzelfogható válasza áll előttünk. A tábor harmincnégy éve a ló alakja köré szervezi képi világát, és a téma még mindig nem merült ki. Kevés művészeti közösség mondhatja el magáról, hogy ugyanaz a kiindulópont több mint három évtized múltán is képes új vizuális nyelveket megszólaltatni anélkül, hogy önismétlésbe fulladna. Az idei kiállítás azt mutatja meg, hogyan válhat ez a közös örökség az egyes alkotók kezében személyessé.
Balla Mónika Aranka: Összetartozás
A kiállítás anyaga nem illusztrálni akarja a Tűzlovat; nem egy előre adott képlet változatait láthatja a tárlatlátogató. A hívószó minden alkotói gondolkodásban más formát ölt: hol figurává, hol jellé, hol gesztussá, hol tiszta ritmussá válik; másutt történetté, emlékké, játékká vagy akár gondolattá alakul. És néha éppen azokon a műveken a legerősebb a hatása, amelyeken első pillantásra szinte már nincs is ló. A Tűzló itt nem egyetlen alakot ölt: minden technika másként teszi érzékelhetővé a jelenlétet. Az akrilrétegek felizzanak a vásznon, az olajfesték és a textil sűrű anyagában szinte lüktet a test. A pasztell pora és a hidegtű finom karca inkább a mozdulat emlékét őrzi, míg a fametszet és a ceruza fegyelmezett vonalai kordában tartják a lendületet. A fotó egyetlen tekintetben vagy kimerevített mozdulatban ragadja meg az alakot, a kisplasztika és a patinázott gipsz pedig valódi súlyt és teret ad annak, ami addig csupán megfoghatatlan sejtés volt.
Nemcsak a technikák, hanem a felvetett kérdések is különböznek. Néhol a tűz nem lángként jelenik meg, hanem színként, feszültségként vagy fénybe sűrített erőként. Van, ahol a test feloldódik a festékben, máshol szinte anatómiai pontossággal áll előttünk. Egyes alkotók a mozdulatot őrzik meg, mások az emlékezetet, a játékot vagy a mítoszt. Van, aki az izzást ragadja meg, van, aki a hamut, és van, aki azt a pillanatot, amikor a kettő még nem vált el egymástól. Ha végigtekintünk ezen a szellemi és fizikai téren, a bemutatott művekben ugyanaz az alapvető törekvés válik érzékelhetővé: formát adni a testetlennek, és testet az energiának. Csakhogy minden alkotó a maga sajátos dialektusát beszéli.
Fazakas Barna: Közel
Van tehát tűz, és van ló. A gyeplő kérdése azonban már sokkal bonyolultabb. A művészet egyik legfontosabb feladata talán éppen az, hogy ne kínáljon erre túl gyors feloldást, ne adjon azonnali használati utasítást. Hogy megmutassa az erőt anélkül, hogy feltétlenül meg akarná szelídíteni azt. Mert lehet, hogy nem minden Tűzlónak van szüksége lovasra. Néha nekünk kell félreállnunk az útjából, máskor viszont fel kell ülnünk rá. És vannak pillanatok, amikor minden bölcsességünk abban áll, hogy felismerjük, melyiket kívánja a helyzet.
Én pedig közben visszagondolok arra a lóra, amelyet a legelején láttam. Még mindig vágtat. Nem sikerült befognom, és talán már azt sem tudom, menekül-e előlem, vagy éppen felém tart. Ez azonban csak az én Tűzlovam. A kiállítás huszonhárom különböző alkotói értelmezést helyez egymás mellé; most rajtunk a sor, hogy közel engedjük őket magunkhoz. Mit kezdünk azzal az erővel, amely nélkül nem tudunk élni, de amelyet soha nem birtokolhatunk teljesen?
Dr. Szöllősi Tamás
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
