Mindennapjaink embere azon igyekszik, hogy csupán értelme alapján, teljesen tapasztalataira hagyatkozva alakítsa ki világnézetét. A látható világ törvényeinek megértése közben dönti el, hogy mit hisz és mit nem. Ami véges elméje számára felfoghatatlan, nyomban kétely tárgyává lesz. Pedig a világ legnagyobb titkaira a tudomány még ma sem képes meggyőző válasszal szolgálni.
Az örök élet gondolata is ilyen titok. Igaz ugyan, hogy az emberi lélek halhatatlanságából szinte minden vallás megérzett egy keveset, de ezt ma sokan csak egyszerű hiedelemnek tartják. A klinikai halál állapotából visszatérők élménybeszámolóit leggyakrabban képzelgésnek, agyunk még ilyenkor sem szünetelő tevékenységének vélik. Azt pedig, hogy Krisztus valóban meghalt és feltámadott, kétségbe vonják azok, akik egész lényét és földi szolgálatát megkérdőjelezik.
Magunkat fosztjuk meg a reménységtől, ha ezen az úton járunk. Mert nincs más vigaszunk a veszteségekkel, tragédiákkal, halálfélelemmel szemben, mint az, hogy Valaki előttünk ment a titokzatos ösvényen, hogy kaput nyisson a láthatatlan világra. Krisztus nem azért támadott fel, hogy isteni életét megmutassa, majd eltűnjön, hanem hogy szétossza az örök élet, a vigasztalás jó hírét. Hogy ne a veszteségben, hanem a győzelemben higgyünk, hogy ne az elvettetéstől féljünk, hanem a megtartatásban bizakodjunk. Hogy az örök élet dallama járjon át és adja meg az alaphangot az életben. Krisztus feltámadása a keresztyén erkölcs és felelősség alapja is egyben. Mert az örök élet reménysége nem vonja ki e testi életből az ember lelkét, hanem a földi életet meglelkesíti átadással, odaadással, áldozatkészséggel és örömmel. Így hitben élhetjük át a Heidelbergi Káté vallomását: ,,már e földi életben szívemben érzem az örök élet kezdetét".
Beder Imre református lelkipásztor
