Lakatos Mihály: Benedek Elek és az ő székely „fiai”

A magam részéről most akarom leróni az erdélyi kritika nagy tartozását.” Az írást a folyóirat a kiváló csíkmindszenti festőművész, Nagy István Nyirőről készült szénrajz portréjával illusztrálja. Alcímként ez áll: részlet egy készülő tanulmányból. Maga a tanulmány jó eséllyel nem készült el, mi legalábbis nem bukkantunk a nyomára, de a közölt anyag így is számos, mind az olvasó, mind szerzőnk számára értékes, időtálló megállapítást tartalmaz. Jancsó ezzel a gesztussal jelképesen is az erdélyi irodalom „lovagjává” üti a nála majd másfél évtizeddel idősebb Nyirőt, konszolidálva helyét az irányadó, figyelemre méltó írók között.

A kilátások tehát biztatóak szerzőnk számára.

Aztán az év augusztusában váratlanul meghal Benedek Elek.

Benedek Elekről eddig méltatlanul kevés szót ejtettünk, pedig a személye és életműve nélkül az új erdélyi irodalom összehasonlíthatatlanul szegényebb és szürkébb lenne, a gyermekirodalom pedig – nem lenne.

A meséi, meseadaptációi és -fordításai révén mind a felnőttek, mind a gyermekek körében legendássá vált „Elek apó” Nyirő írói indulásában is meghatározó szerepet játszott. Ő volt az, aki szerzőnket és a kor fiatal székely íróit: Bartalis Jánost, Jancsó Bélát, Kacsó Sándort, Szentimrei Jenőt, Tamási Áront, Tompa Lászlót „fiaiként” maga köré gyűjtötte, tudatosította bennük a regionális (székely) öntudat és a helyi értékekre való odafigyelés, valamint a népnevelés és -művelés fontosságát, továbbá azt, hogy egy ilyen időszakban erdélyi magyar értelmiséginek lenni nem állapot, hanem küldetés. Nem ragadt meg az elméletek szintjén. „Fiaival”, az imént felsorolt írókkal 1927–28-ban bejárta Erdélyt, irodalmi estek százait tartották, és ezzel együtt tartották a lelket is az erdélyi magyar közösségben. (Az anyaországban is megfordultak, sőt a székely írócsoport nem sokkal a helikoni írók után, a budapesti Zeneakadémián is fellépett, nem egészen sikertelenül.)

Már csak innen nézve is elmondhatnánk, hogy tevékenységének jelentősége felbecsülhetetlen értékű, de akkor még nem szóltunk arról, hogy gyermekeknek szóló könyveivel és a Cimborával megvetette az erdélyi gyermekirodalom (és nem mellesleg a jövő olvasóközönségének) alapjait.

A Cimbora című folyóiratot Szentimrei Jenő alapította, de végül az általa előbb főmunkatársnak, majd főszerkesztőnek felkért „Elek apó” juttatta minőségileg a csúcsra. Nem túlzás azt mondani, hogy a Cimborából és annak Benedek által megalkotott eszmeiségéből sarjadzik ki a második világháború után az erdélyi gyermekek körében legalább annyira népszerű Napsugár és tehetséges alkotói gárdája: Asztalos István, Bajor Andor, Fodor Sándor, Méhes György, Hervay Gizella, Soó Zöld Margit, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Lászlóffy Aladár, Jánky Béla, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán, Majtényi Erik, Marton Lili, Jancsik Pál, Palocsay Zsigmond, Sütő András, és mások, akik a gyermekirodalom terén is nagyot alkottak. (E sorok írója és gyermekei is Elek apó meséin nőttek fel.)

Benedek Elek 1921-ben tér vissza szülőfalujába, Kisbaconba, épp azokban a hetekben-hónapokban, amikor vagy kétszázezer magyar ember hagyja el a leszakított Erdélyt, hogy fejest ugorjon a „vagonlakó” lét nyomorába. Nem hétköznapi gesztus, és kétségtelenül nagy merészségre és kockázatvállalási hajlandóságra vall egy idegen hatalom által frissen megszállt országba visszatelepülni, még akkor is, ha birtokának köszönhetően egzisztenciája úgy-ahogy biztosítva van. Főként annak hátterében, hogy ugyanez idő tájt százezrek döntöttek másként.

Éppen ezért meglepő és visszatetsző, hogy egy 2019 októberében, a Trianon 1920/2020 című portálon közölt rövid írásában Ablonczy Balázs történész, a deheroizálás jól érezhető szándékával, fontosnak tartja pontosítani: „Miközben nagyon sötéten látta Magyarország jövőjét, Kisbaconba nem az erdélyi magyar irodalom megszervezésének szándékával tért haza, és a »kisebbségi sors vállalása« is csak következménye volt döntésének, nem mozgatórugója”. 

Mi úgy gondoljuk: ez kevésbé fontos a Benedek Elek-életmű és -jelenség értékelése szempontjából, mint ahogy az sem lenne fontos, ha kifejezetten ezzel a szándékkal térne haza, de meggondolván a dolgot, mezőgazdasági őstermelőként zárná le mezei újságíróként kezdett pályáját. Aminthogy a jelzett írás ama kitételét is nehezen tudjuk értelmezni, hogy: „a magát szándékkal öregítő és nagyapónak címeztető író (ne feledjük, ekkor még csak alig múlt hatvanéves!)”. Nos, egyrészt: amint már esett szó róla, a kor emberének várható élettartamához viszonyítva Benedek ekkor már „öregítés” nélkül is ko­ros embernek számít, másrészt: akinek van egy 6 és egy 8 éves unokája, annak nem szükséges nagyapónak „címeztetnie” magát, mert per definitionem az!

És végül: kifejezetten azt sem tudjuk nehezményezni, hogy „vezérlő csillagának” Apponyi Albert grófot tartotta, meg hogy a Habsburgok nem álltak közel a szívéhez.

Benedek hazatelepedése után mint valóságos egyszemélyes intézmény kezdett dolgozni: gyermeklapot és antológiákat szerkeszt, írócsoportot szervez, ír, publikál, és ami a legfontosabb, meséivel, mese- és mondafeldolgozásaival, mesefordításaival éppen azt adja meg az erdélyi magyar gyermekek számára, amire azoknak az identitás megőrzése végett akkor a legnagyobb szüksége volt: jó gyermekirodalmat! Halála után nem véletlenül méltatja a kortárs Ligeti Ernő emígy: „Ha valakire ráillik a szó, hogy apostol, úgy elsősorban erre az áldott öregemberre. Ha áldozatkészségben, honszeretetben, nemzettudatban ez a tízesztendős korszak fel tudott emelkedni, úgy benne tornyosodott fel a legmagasabbra”.

Erdélyi (megérdemelt) népszerűsége megkérdőjelezhetetlen, mégis: van egy sötét árnyék, aminek hiteles eloszlatása mind ez idáig nem sikerült senkinek, mégpedig az, hogy Benedek Eleket nem hívták meg a Marosvécsen megalakult helikoni közösségbe. Éppen őt! Az első kérdés, ami az utókor emberében rögtön felmerül, hogy: és a „fiai”, a székely írók ezt zokszó nélkül tudomásul vették?! Még csak kísérletet sem tettek a malőr jóvátételére?! Látszólag nem. Tamási a Vadrózsa ágában elejt azonban néhány szót az ügyről, ami ha nem is menti, de némiképp érthetővé teszi a helyzetet: „A legnagyobb s titokban tartott bökkenő az volt, hogy Benedek Eleket, aki 1922-ben visszajött Pestről a kisbaconi udvarházába, vajon meghívják-e a Helikonba, vagy ne. Ha ugyanis meghívják, akkor pártoskodás ütheti föl a fejét, mert a helikonisták egy része a Benedek Elek vezérségét kívánta volna, másik része pedig a jelen levő gróf Bánffy Miklós (Kisbán Miklós) háta mögött állott volna, mint ahogy a megindulás alkalmával állott is. A »vezérkarban« jól meghányták-vetették a dolgot, s végül úgy döntöttek, hogy Benedek Eleket nem fogják meghívni, mert így olyan látszatot kerekítenek a dolognak, mintha Elek bácsi minden írói tömörülés fölött állana.” Azaz lényegében nem irodalmi, hanem irodalompolitikai okokból nem hívták meg, s paradox módon ezt neki egyfajta elismerésként kellett volna felfognia. Nem így fogta fel, s maradt a keserű szájíz, amiből egy kevés nekünk, utódoknak is jutott.

„Elek apó” sorsának beteljesedését egy drámaíró sem komponálhatta volna meg jobban: levélírás közben érte szélütés, utolsó leírt szavai végrendeletként hatnak: „…fő, hogy dolgozzanak…” Erdély írói értettek a szóból.

Nyirő a Pásztortűz 1929. szeptember 8-i számában hosszasan és fájdalmas hangon méltatja Benedek Elek emberi nagyságát, írói életművét, emígy summázva azt: „Senki se tudta nálánál jobban, hogy mekkora nemzettragédia az, ha egy nép ábécéjének egyetlen betűjét is elveszíti, vagy ha napról-napra egy-egy magyar szóval kevesebbet tanulnak meg gyermekeink.”
***

A könyvet 2026. november 4-én, szerdán 18 órától Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban; november 5-én 18 órától pedig az alsócsernátoni Sylvester Lajos Községi Könyvtárban mutatják be.