ÁlláspontKés az iskolában

Minősített emberölési kísérlet miatt büntetőeljárás indult a fiú ellen, ám életkora miatt nem vonható büntetőjogi felelősségre, ám e kiskorú veszélyességére utal, hogy alaposan felkészült cselekedetére, ráadásul szélsőséges nézetekkel rokonszenvezett, ijesztő üzeneteket fogalmazott. Nem alaptalan, hogy a besztercei bíróság nyolc, egyenként 12 hónapra szóló távoltartási végzést is kiadott vele szemben, rögzítve, hogy legalább 50 méteres távolságot kell tartania az érintettektől, lakóhelyüktől, volt iskolájától, és elektronikus nyomkövetőt kell viselnie. Kivizsgálták a kolozsvári gyermekpszichiátrián, további pszichológiai tanácsadáson kell részt vennie. Az a tizenöt esztendős piteşti-i diák, aki bozótvágó késsel hadakozott az ottani iskolában, házi őrizetben várja a fejleményeket. Az ő története más, mint a besztercei fiúé, vele kitartóan csúfolkodtak diáktársai.

Kés az iskolában: nem fikció, nem pszichológiai thriller – miként Roman Polański korai remekműve, a Kés a vízben című filmdráma –, hanem nyers romániai valóság, mely országszerte döbbenetet keltett. Ráadásul mindkét fiú csendesnek, szerénynek, észrevétlennek bizonyult, viszonylag jó tanulók voltak, akik mégis kitervelten támadtak tanárra, diáktársaikra. 

Mi történik, hogyan lehetséges mindez? – kapja fel a fejét a serdülők, a 13–15 évesek világát alig vagy egyáltalán nem ismerő hírolvasó. Némelyek azt is gondolhatják, lakóhelyüktől távoliak e bűntények, mi köze lenne azokhoz, miért ejtené gondolkodóba? 

Ám a jelenség háttere, az összkép árnyalt: az ugyanis már többeket érintő, sokak által érzékelt gond, hogy e két késelés számos, összetett oka között ott lapul az iskolai bántalmazás is, az egyik elkövetővel csúfolkodtak is alaposan az osztálytársai. Sokan jelentéktelennek, diákcsínynek gondolhatják e bántalmazást, de nem az, másrészt, ez már nem térséghez kötött, hiszen számos diákközösségben jelen van többé vagy kevésbé, alakítja, befolyásolja az az említett, 13–15 éves korosztályt, de nem csak az övékét. Így már az is megjegyezhető, hogy a mostani késelések, miként a korábbi erőszakos előzmények, kiskorúak által elkövetett bűncselekmények valójában csak a jéghegy csúcsát jelentik. 

Mert a verbális erőszak, a szóbeli agresszív magatartás nem idegen az előbb említett korosztálytól, sőt, miként több felmérés is rámutat, szinte minden diák szembesült a bántalmazással. És ez nem tekinthető normálisnak, nem tekinthető elfogadhatónak. Persze anélkül, hogy általánosítanánk, a fiatalok, a diákok egy része akaratán kívül, szinte szükségszerűen sodródik olyan társadalmi és közösségi helyzetbe, ahol szembesülnek az aktuális divattal, magatartásformákkal, telefonjaik és közösségi hálók foglyaivá válnak. Aki nem tartja a lépést, esetleg kimaradna, azt lenézik, kirekesztik. Bántalmazzák, bántalmazhatják. 

Csakhogy mindez leginkább egy nehézkes idegen nyelvű kifejezéssel került be a köztudatba, így aztán a rendszeresen emlegetett „bullying” szócska mintha valamiféle megfoghatatlan homályba, távolba röpítené, elködösítené ezt a létező és aggasztó jelenséget. Amely az egyik lehetséges meghatározás szerint „leggyakrabban iskolai zaklatás, kortárs bántalmazás vagy megfélemlítés, egy szándékos, ismétlődő és hatalmi egyensúlyhiányra épülő agresszív magatartásforma”.

Hogy nincs tehát minden rendben, egyaránt érzékelhetik szülők, pedagógusok és természetesen maguk az érintett diákok, mindazok a fiatalok, akik szembesülnek a szóbeli bántalmazással. Mifelénk csak az nem tud erről, aki nem került ezzel valamilyen formában kapcsolatba, ugyanis a diákok közti szóbeli acsarkodás átüt az iskola falain, beszivároghat az otthonokba is. És a kívülállók számára ismeretlen, ám a tanulók köreiben létező, elhangzó, ismétlődő bántalmazó szavaknak számos következménye lehet, a késelés csak a lehető legszélsőségesebb példa. A kegyetlen szavak kés nélkül is szúrnak, s e döfködés egyszerre fájdalmas és veszélyes.

Nem csupán a brutális megnyilvánulások elkerülése okán, hanem egy lelkileg egészségesebb, kiegyensúlyozottabb és józanabb társadalom érdekében is küzdeni kellene tehát az iskolai bántalmazás ellen. És bár e késelések arra is figyelmeztetnek, jó lenne idejében észrevenni és segíteni azokat, akik szélsőséges irányba tolódnak, ennél jóval gyakoribb problémát jelent az iskolai bántalmazás, legalábbis azokban a közösségekben, ahol ez tetten érhető. Mert – és ezt fontos pontosítani – ugyan gyakori, mégsem általános e jelenség, egyértelmű, hogy nem minden diák bántalmazó, avagy bántalmazott. Ám egy kisközösségre már az is rányomja a bélyegét, ha két-három diák kirekeszt másik kettőt, hármat.

Eltávolodva a tanintézményektől jól érzékelhető, hogy társadalmunkban ijesztő méreteket ölt az agresszivitás, az indulatosság, éppen ezért ott kellene elejét venni, csírájában elfojtani, ellensúlyozni, ahol még lehet: az iskolában. Ez merőben új feladat pedagógusoknak, szülőknek egyaránt, de maguknak a diákoknak sem mindegy, hogy milyen környezetben, milyen közösségben cseperednek. Az iskolai bántalmazás egyelőre egy láthatatlan, ragályos kór, melyet valamiképpen kezelni kell, terjedését nem lehet tétlenül nézni. Vélhetően több figyelemre, több jó szóra és értőbb lélekre lenne szükség, nem megnövelt létszámú biztonsági őrökre és fémdetektoros iskolai kapukra. Össztársadalmi kihívás és felelősség tehát – igen, a mi kis magyar, erdélyi, székelyföldi és háromszéki világunkban is! – mérsékelni valahogy az indulatot, az erőszakot, annak minden formáját, de mindenekelőtt a verbális erőszakot. Hiszen mindannyian emberibb világot szeretnénk, ám ennek megteremtéséhez további lépések szükségesek, iskolákban, otthonokban, közösségekben egyaránt. 

Kés az iskolában: nem válhat szokványossá, elfogadottá az erőszak eme szörnyűséges változata, de az erőszak enyhébb, alig látható formái sem. Mind az iskolai erőszakot, mind a tanintézményekben, diák diák általi bántalmazását csírájában kell elfojtani, nincs helye a kíméletlen, kegyetlen és irgalmatlan szavaknak. Hiszen szépséges fiataljaink – gyermekeink – jövője a tét.