Andrei Șerban, a hetedhét országban ismert színházi rendező Sepsiszentgyörgyön a Mindformers meghívottjaként pályájának indulásáról, a korabeli kultúrviszonyokról és életének néhány fontosabb fejezetéről osztotta meg emlékeit. Miért éppen ezekről? Mert az egykori dohánygyár épületében, melyben helyet kap a Kommunizmus Múzeuma is, olyan nagyon fiatal közönség gyűlt össze – szép számban képviseltették maguk a Mihai Viteazul Főgimnázium tanulói és tanárai –, amely jóformán semmit sem tud arról, milyen is volt erre az élet alig néhány évtizede. Felidézte, hogyan döntötte el mindössze tizenöt évesen, hogy rendező lesz, majd arról beszélt, a kommunista Romániából miként jutott ki, szinte hihetetlen körülmények között New Yorkba egy amerikai ösztöndíjjal, és hogyan vált nemzetközileg elismert rendezővé, miközben soha nem mondott le a román állampolgárságáról. Beszélt a szabadság és a cenzúra kettősségéről is, amelyet ma – szerinte – már Amerikában is érezni kezd. A hazai színházművészet aranykorának egyik meghatározó, világhírű rendezőegyénisége az Andrei Mureșanu Színházban rendezett az idei évadban. A vágy villamosa című előadása október eleje óta szerepel a megyeszékhely román színtársulatának műsorán.
Tizenöt évesen tudta
Tizenöt évesen döntötte el, hogy jövője a színház világában van. Igen gyakorlatias, a kommunista rendszer szigorát ismerő édesapja tisztában volt azzal, milyen nehéz bejutni a színészképző főiskolára: mi lesz akkor, ha esetlegesen kudarcot vall? Bevonul három évre katonának? Inkább azt javasolta, válasszon valamilyen bölcsészeti irányt, hiszen középiskolásként sikeres volt irodalomból. Édesapja kétkedése nem volt alap nélküli – harminc helyre átlagosan nyolcszázan jelentkeztek! –, azaz „majdnem lehetetlen” küldetés volt elsőre venni az akadályokat. Abban a korszakban, ha nem szürkeségbe simuló szakot keresett az ember, csak a teológia és a színművészeti közül választhatott. Márpedig ő színeket keresett; olyan helyet, ahol szabadon lehet beszélni, viccet lehet mondani, véleményt lehet nyilvánítani. Gyerekként lenyűgözték a korszak hatalmas színészei, a Shakespeare-rel való találkozás, a díszletek világa, ezért nyilvánvaló volt: neki nem a spiritualitás, az égi dolgok irányába kell elindulnia. A függöny rejtélye izgatta: sosem tudta, mi vár rá a másik oldalon, és amikor felment a függöny, mindig meglepetés érte. Ma is vallja, a színház lényege ez a meglepetés-élmény.
Csak és kizárólag a színművészeti jöhet számításba, másképp nem lehet! – jelentette ki akkor édesapjának. Életének első és egyetlen olyan alkalma, amikor nyíltan szembeszegült vele.
Édesapja végül engedett, ő pedig azon kiváltságosak közé került, akiket felvettek. A főiskolát 1968-ban fejezte be. Színészként is dolgozhatott volna, de a főiskolai évek idején nem érezte, hogy abban igazán jó lenne, és ki tudna teljesedni. A rendezés azonban igazán lenyűgözte és az első sikerei is gyorsan jöttek. Már 21 évesen megadatott neki, hogy diáktársaival együtt nemzetközi fesztiválokra is eljusson és ott sikereket érjenek el. Több esetben díjat is hoztak haza, ami megalapozta ismertségét.
Fotó: Facebook / Teatrul Naţional "I. L. Caragiale" Bucureşti
Az első sikerek
Később, az egyik ilyen fesztiválon, a jugoszláviai Zágrábban találkozott a legendás New York-i avantgárd társulat, a La MaMa Experimental Theatre Clubot vezető Ellen Stewart-tal. Az egyedülálló stílusáról és megjelenéséről ismert igazgatónő megnézte Andrei Șerban előadását, és azonnal meghívta New Yorkba, hogy rendezzen náluk. Ösztöndíjat szerzett számára a Ford Alapítványnál, hogy a fiatal rendező három hónapra kiutazhasson az Egyesült Államokba és ott az amerikai színházat tanulmányozza -- eközben jött volna létre előadása a La MaMa társulatánál. A bukaresti televízió vezetése azonban – ahol frissen kinevezettként stúdiórendezőként dolgozott – nem engedélyezte neki az utazást. Előbb nem adtak választ, majd közölték, a moszkvai-washingtoni kapcsolatok feszültek, és nem alkalmas az időpont a kiutazásra. „Mi közöm nekem Moszkvához és Washingtonhoz? Engem, a színház érdekel, tanulni, rendezni mennék – mondtam, de ők azt válaszolták, most nem lehet, egy év múlva, két év múlva talán…”
Șerban amerikai barátainak levélben jelezte, hogy nem engedik kiutazni. Banálisnak tűnhet ma azt mondani, önmagában ez a fajta szókimondás bátor tett volt, de a cenzúra idején egyáltalán nem volt veszélytelen cselekedet az. A helyzetet végül maga Ellen Stewart oldotta meg: személyesen utazott Bukarestbe, egyenesen a kulturális minisztériumhoz vitette magát taxival, és egyetlen nap alatt kijárta számára az útlevelet. Mindezt annak ellenére, hogy sem ő, sem a miniszter nem beszélt közös nyelvet. Hogy miként? A rendező elmondása szerint ma sem tudja. Élete egyik megfejthetetlen rejtélyeként marad meg számára a történetet.
Új világ: New York és a Chelsea Hotel
Kijutott az Egyesült Államokba, ahol a színház egyik munkatársa fogadta a repülőtéren, és mondván, legyen művészek közt, a Chelsea Hotelben szállásolta el – abban az épületben, ahol Andy Warhol éppen akkoriban forgatta a Chelsea Girls című avantgárd filmjét. A szürke öltönyben, rövidre nyírt hajjal érkező fiatalember számára megrázó – ekkor látott életében először magas sarkú cipőt viselő férfiakat –, ugyanakkor felszabadító élmény volt szembesülni a hippi kultúrával, a szabad öltözködéssel és viselkedéssel, amely gyökeres ellentétben állt mindazzal, amit a kommunista Romániában megszokott.
A La MaMa Theatre színészei – bár kevés formális színházi képzéssel rendelkeztek – rendkívüli nyitottsággal és bátorsággal dolgoztak, cenzúra és korlátozások nélkül: bármit ki lehetett próbálni, semmi sem volt tabu. Ők adták számára a szabadság érzését, ő pedig a Romániában magas szinten művelt technikai tudás átadásával viszonozta mindazt. Ekkor jött rá, hogy a jó színházi munkához egyszerre van szükség fegyelemre és technikai tudásra, de elengedhetetlen az a szabadság, amely lehetővé teszi az improvizációt és az újítást – e kettő ritkán találkozik egy emberben vagy egy közösségben.
Fotó: Facebook / Teatrul Naţional "I. L. Caragiale" Bucureşti
Nemzetközi karrier és hazatérés
Első amerikai rendezése kiemelkedő kritikát kapott a The New York Times hasábjain, ami a rendező szerint azonnal újabb felkéréseket hozott számára – az amerikai színházi életben a jó kritika komoly szakmai tőkét jelent.
New Yorkban a legnagyobb kihívást a szabadsághoz szokás jelentette, hiszen a kommunizmusban megtanulta elhallgatni véleményét és félni a nyílt beszédtől. Amerikai barátai szabadsága – hogy bármiről beszélhettek, akár a kormányt is kritizálhatták – fokozatosan megnyitotta őt is.
Bár soha nem kért politikai menedékjogot, és román útlevelét is megtartotta, szülei tanácsára halasztotta hazatérését, miután Ceaușescu – kínai és észak-koreai látogatásai nyomán – egyre szigorúbb kulturális cenzúrát vezetett be, amely a művészeket is sújtotta. De ez nem azt jelentette, hogy nem vágyott haza. Mindvégig vágyott rá, amíg beteg édesapja élt, rendszeresen haza is látogatott. Több alkalommal jelezte román színházi vezetőknek, hogy szívesen dolgozna otthon, ám a „dekadens művész” bélyege és a Központi Bizottság hivatalos tiltása egészen 1990-ig megakadályozta, hogy tartósan Romániában dolgozhasson.
A rendszerváltás után több időt töltött itthon – rövid ideig a Bukaresti Nemzeti Színház igazgatója volt. Hazatérve a fiatal nézők és alkotók részéről egy cenzúrától mentes, őszinte színház iránti óriási szomjúságot érzett. Úgy véli, az amerikai tapasztalatával kicsit hozzájárult ahhoz, hogy a román színház kilépjen a cenzúra okozta zsibbadásból. Erre egyfajta „adósságtörlesztésként” tekint azzal az országgal szemben, ahol született.
Egy fiatal lány angol nyelvű kérdésére azt válaszolta, az amerikai és a román színház között nem anyagi, hanem munkafolyamati szempontból van különbség. Jelenleg Romániában nagyobb alkotói szabadságot érez, mint az Egyesült Államokban, ahol szerinte Donald Trump hatalomra kerülésével új típusú politikai nyomás és cenzúra kezd megjelenni a művészetekben. Mint mondotta, számára ironikus, hogy éppen abban az országban, ahová a cenzúra elől menekült, most kezd megjelenni valamiféle korlátozás, míg Romániában ma szabadabban tud dolgozni, mint amerikai kollégái.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
