Siklódi Fruzsina Erzsébet alkotói pályája egy olyan fiatal erdélyi képzőművész életútjának ívét járja be, akinek az otthonhoz fűződő személyes viszonyát a külföldön szerzett tapasztalatok mélyítették el. Művészettel telített közegben nevelkedett Szovátán, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Líceumból először Eger, majd Budapest egyetemein tanult tovább, de nagy hatással volt rá az Indonéz Művészeti Intézetben töltött Erasmus-ösztöndíj is. 2024-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahol Erőss István volt a mestere. Kézdivásárhelyi kiállításának gerincét az egyetemi évek során készült diplomamunkái alkotják.
Mélyrétegek mozgásformáinak absztrakt hullámai, rétegjei és rezgései sorozatában láthatóvá válnak a nehezen megragadható folyamatok. Ezek tanulmányozása után tér vissza a figurativitáshoz, de munkái megőrzik a környezethez kapcsolt szeizmográf finom érzékenységét. Transzparens betonesztétika című diplomamunkáiban sajátosan terhelt történelmi és politikai környezetben felhúzott szocialista modernista és brutalista emlékműveket, vagy egykor funkcionális épületeket értelmez újra. Azt kutatja, hogy mi történik velük, amikor az anyagi valóság megmarad, miközben az egykori ideológiai és társadalmi rendeltetés megszűnik. Mikortól dermed szoborrá az egykor élettel teli épület és ez hogyan reflektál az emberi létezésre, illetve hogy mitől emelkedik ki valami a profán világból. Monumentális gótikus katedrálisokhoz hasonlóan az itt ábrázolt szerkezetek léptékét ahhoz az emberhez viszonyítja, amelyik az önmagán túli védelmet keresi. A néző apróvá válik mellettük, mégis éppen ez a törékenység ébreszti fel benne a megfoghatatlan oltalom érzetét. A festményeket összefogja egy színtani egység, a pirosra lealapozott vászon kontrasztjában felerősíti a szürke hűvösségét egy végtelen ég felé. A két árnyalat találkozása egyszerre hordoz feszültséget és csendet, anyagszerűséget és feloldódást.
Trudelturm (2024; akril, vászon)
Beburkolt épületei a művészpáros Christo és Jeanne-Claude munkásságát idézik, akiknek céljuk, ahogy vallották: az öröm és szépség műalkotásait létrehozni, teljes szabadságban. Ez a vágy az, ami grandiózus méreteket öltve terített be völgyeket és partszakaszokat, de az ember alkotta környezeteket is. A németországi parlament, vagyis a Reichstag 1933-ban tűz martaléka lett, súlyosan megsérült és a náci rezsim az esetet politikai ellenfelei, elsősorban a kommunisták felszámolására használta ki. Bár idővel visszaszerezte demokratikus szerepét, az emberek emlékezetében sötét foltot hagyott egykori bemocskolása. Az épület terhelt múltjára borított könnyed fátylat 1995-ben a művészpáros. A késő viktoriánus stílusban épült masszív együttes a tekintélyt követelő neoklasszicista homlokzatával feloldódni látszott a nyári napfényben és ahogyan a szél borzolta leplét, olyan könnyed és szabaddá vált, mintha teljes tömege eltűnt volna. Majd ünnepélyesen lerántották a leplet róla és mintha meghazudtolta volna múltbéli önmagát, úgy tündökölt a többezres közönség előtt.
Szentjóby Tamás a budapesti, ma Szabadság-szobor néven ismert alkotással művelt hasonlót. A magyar főváros jelképe eredetileg Felszabadulási emlékmű volt, amit a német hadsereget Budapestről kiverő szovjet haderő győzelmének emlékére állítottak. 1956-ban lerántották az emlékmű négy méter magas szovjet katonaszobrát és géppuskával szétlőtték a felette díszelgő ötágú vörös csillagot, de a kollektív emlékezetben a rendszerváltás után sem a szabadságot hirdette. A művész 1992-ben egy fehér lepellel burkolta be a monumentum pálmaágat tartó nőalakját, aki kísértetszerű sziluetté vált a város felett. Nem eltávolította, de átváltoztatta úgy, hogy tárgya benne ugyanaz maradt, mégis lénye átszellemült. Az, ami a hatalom reprezentációjaként szolgált, akkor személytelenné vált, majd lelepleződött és kendőzetlenül lélegzett fel újra.
Csendbe burkolt jelenés (2026; akril, vászon)
Észrevétlenül éltetjük ezt a motívumot a hétköznapjainkban is. Ünnepek alkalmával előkerül a fiók mélyén becsben tartott patyolatfehér abrosz, amely akár menyasszonyi fátyol vagy elhunytat csendesítő lepel lehetne, de ezt lengeti az is, akit már minden remény elhagyott. Az átértékelődés oltára a természetben tárul elénk a legtisztábban, ahogyan a lárva bábjából kibújt, szárnyait rebegtető pillangó múltbéli énjét veszti. A báb csendjének köztes állapotában viszont, mint az anyaméhben, már nem az, aki volt és még nem az, aki lesz. A felsorolt példákban egy közös jellemzőt emelhetünk ki: ez a bizonyos fehér matéria vég és kezdet között lebegő, ártatlanul fénylő megfoghatatlan pillanat.
A hiány ugyanis a létezés legfőbb kötőanyaga, hiszen az emberi kapcsolataink, a szeretetünk és az istenkeresésünk sem a teljességből, hanem a hiány megéléséből fakadnak. Nemcsak folytonos mozgásban tartja a világot, hanem együttérzésre késztet, mert a lélek mindenért jobban aggódik, ami sérült, hiszen önmagára ismerhet benne. A hiány kilátóiról végül nem csupán a világra, hanem önmagunkba nézünk.
Siklódi Fruzsina Erzsébet építményei egyszerre vigasztalnak és biztatnak, hogy a múlt lenyomata nem bélyeg, hanem lehetőség a kapcsolódásra, hogy az üresség sem feltétlenül a vég, hanem egy új kezdetnek adhat teret, és ami hiányzik, annak a helye továbbra is jelen lehet közöttünk.
Lénárt Tamás
A kiállítás 2026. december végéig tekinthető meg a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Központ dísztermében
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
