A várossá alakulás folyamatában több tényező is közrejátszott — a település kedvező fekvése, gazdasági, kézműipari fejlettsége, kereskedelmi útvonalak áthaladása stb. —, de a legfontosabb feltétel talán mégis a vásártartási kiváltság megszerzése volt.
A városok nagy többsége az úgynevezett mezővárosi kategóriába tartozott, ahol a mezőgazdasági termelés a kisipari tevékenységet megelőzte, így a lakosság megélhetésében is fontosabb szerepet töltött be annál. Ilyen történelmi keretben élt és fejlődött évszázadokon keresztül Sepsiszentgyörgy, miután 1461-ben várossá nyilvánították. A mezővárosok önkormányzatisága kiteljesítését akadályozta a széki joghatóság, mely minden módon igyekezett megnyirbálni jogaikat és beleavatkozni sorsuk alakulásába.
A városi jogállás erősítése szempontjából fontos volt Sepsiszentgyörgynek a vásártartási kiváltság elnyerése, majd annak a megőrzése vagy esetleg akár bővítése. Ezért is reagáltak erélyesen minden alkalommal, amikor Brassó kétségbe vonta a település vásártartási jogát. A fejlett kézműiparral és kereskedelemmel rendelkező Brassó piacainak beszűkülését látta veszélyeztetve Sepsiszentgyörgy vásártartási kiváltságának megszerzésével, és többször is kezdeményezi a királynál vagy az erdélyi fejedelmeknél ennek visszavonását. A Brassóval való civakodás 1510-ben kezdődött, amikor II. Ulászló király megparancsolta, hogy Sepsiszentgyörgyöt a vásártartástól tiltsák el, és Brassót jogaiban védelmezzék meg. 1514-ben Szapolyai János rendeletben utasít arra, hogy Sepsiszentgyörgynek Brassó város kárára országos és heti vásárok tartását ne engedélyezzék. Ugyanakkor egy év múlva, 1515-ben ezzel teljesen ellentmondó rendeletében megparancsolja, hogy a várost jogaiban ne háborgassák. A brassóiaknak azonban sikerült rávenniük Szapolyai Jánost arra, hogy Szentgyörgy javára kiadott kiváltságlevelét vonja vissza és semmisítse meg. 1519-ben parancsot adott Sepsiszék főembereinek, hogy Szentgyörgyöt várossá tenni ne merészeljék, és ott vásártartást ne engedélyezzenek. A város kénytelen volt II. Lajos királyhoz fordulni jogorvoslatért, aki 1520-ban Budán okiratot állított ki, melynek értelmében a vásárok tartását újra engedélyezte. Ekkor március közepén az ún. reminiscére vagy böjti vásárra, Szent János és Szent Lukács napjára eső országos vásár tartására kapott engedélyt a város, emellett a hét harmadik napján hetivásárt is rendezhetett. Később a sokadalmak még hárommal gyarapodtak: 1782-ben Szent György-napival, a 19. század elején Szent Mihály-napon őszi vásárral, 1917-től pedig karácsonyi nagyvásárral egészült ki az árucsere élénkségére utaló vásáros napok száma. A sokadalmakat mindenkor csütörtöki napon tartották, ha a kijelölt vásár történetesen más napra esett, akkor a legközelebbi csütörtökig vártak vele.
II. Lajos király ingatag, befolyásolható uralkodó volt, aki a brassói szászok nyomására a városnak adományozott privilégiumot elvette, majd Szapolyai vajdának meghagyta, hogy többet hasonló ügyben ne zavarják őt. 1528-ban I. Ferdinánd király is Sepsiszentgyörgy ellenében a brassóiakat kedvezményezte. A székelypártoló politikát folytató Bethlen Gábor visszaállítja a várost megillető szabadságjogokat, benne a vásártartás kiváltságát. I. Rákóczi György csatlakozott elődje székelyekkel rokonszenvező törekvéseihez, megparancsolta Háromszék főembereinek, hogy a város lakosságát szabadságaiban és kiváltságaiban megvédelmezzék. II. Rákóczi György is folytatta apja székelytámogató elképzeléseit. Helytelen valóságismerete és helyzetértékelése azonban nem segített, hanem inkább ártott a székelység sorsának alakulásában, Sepsiszentgyörgy pedig történetének legnehezebb éveit volt kénytelen megszenvedni.
1782-től kezdődően Sepsiszentgyörgy hétfői napra eső hetivásárok rendezésére kapott engedélyt II. József császártól. Azért volt erre szükség, mert a 17. században dúló háborúskodások miatt az addigi hetivásárokat elfelejtették, és elmaradtak. Az lett volna a természetes, hogy mindenki örüljön ennek a lehetőségnek, mely a várost pluszjövedelemhez juttatta, a lakosság anyagi helyzetére pedig jótékony hatást gyakorolhatott volna. Nem így a város nagy hatalmú urai — a Daczó család —, akik a kettős településszerkezetű Sepsiszentgyörgy mindkét részén, a városi és falusi törvényhatóság területén egyaránt kiterjedt birtokokkal rendelkeztek, és hatalmuk tudatában saját érdekeik szerint próbálják alakítani a település életének mindennapjait. Nemcsak a város vezetésével, de az időközben határőr-katonai központtá alakított helység parancsnokaival is állandó ellenségeskedésben állanak. 1781-ben, amikor tudomást szereztek a város hetivásárra vonatkozó terveinek valódiságáról, azon nyomban tiltakoztak ez ellen, mondván: a különféle vásárok nagy károkat okoznak birtokaikon, melyeknek egy része a piactér szomszédságában helyezkedett el. A vásári jog elnyerése tekintetében még a hivatalos kérelmezést megelőzően az volt a szokás, hogy a szék területén lévő vásáros helyeken, mint Kézdivásárhely, Barót vagy Várhegy, a szentgyörgyiek képviselői az összegyűltek előtt felkiáltással jelezték vásártartási kiváltságuk hetivásárrá fejlesztésének szándékát. Ellenkezés hiányában — és ez a mi esetünkben így történt — megnyílt az út az elképzelés valóra váltásához. Daczó József 1781-ben — tudatában lévén annak, hogy az akadályok elhárultak a hetivásár törvényesítése elől — a széki hatóságnál próbálkozott elfogadható érveket felhozni igazának bizonyítására: ,,nekem s több possesoroknak, hogy pénzhasznunk sincsen se a sokadalmakban, se a heti vásárokban, ahol többet mint felét bírjuk az egész Szentgyörgyi teritoriumnak, mégis minden ok nélkül őszi és tavaszi vetéseinket, szénafüvünket a sok részegséggel elmerült emberek maguk marhájukkal etetik, tapodtassák, prédálják, úgy, hogy szörnyű károkat érezünk és tapasztaljuk nemcsak pedig mi, hanem az egész communitás is." Bármilyen befolyásos embernek is számított Daczó József, egyéni ambíciójának az erőltetése a közösségi érdekek ellenében nem befolyásolhatta a már kérvényezett kiváltság elnyerésének esélyeit.
A székely határőrség bevezetése után szokássá vált, hogy a hetivásárok alkalmával a gabonaárusítást idegeneknek csak 11 óra után szabadították fel, hogy addig a helyiek szükségleteiket beszerezhessék. A máshonnan érkezők viszont kirekesztőnek tekintették az intézkedést, és mint állították, sok esetben messziről jöttek gabonát vásárolni, hogy aztán üres kézzel térjenek haza. A sepsiszentgyörgyi városi tanács 1785-ben a Folytonos Táblának (bíráskodási és közigazgatási hatóság) magyarázattal tartozott a kialakult helyzetet illetően: ,,nem privilégiumunkból vagyon a kereskedésben jött tilalom, hanem a II. székely regiment lokális kapitánya és kompánia comandáns urunk által nekünk kiadott parancsolatból vagyon, hogy a nyereségre gabonát szedő és szekerekre raktárra rakó embereket a gabonaszedéstől délelőtt való 11 óráig kitiltjuk, mely a maga számára vásárló embereket nem akadályozhatja".
A gabonavásárral kapcsolatosan kialakult helyzet nemcsak Sepsiszentgyörgyön ismert, hanem az árucsere-forgalmáról jóval ismertebb Kézdivásárhelyen is. A növekvő elégedetlenség a Folytonos Táblát arra késztette, hogy rendelkezzék az elégedetlenség normalizálódása érdekében, és ezzel kapcsolatosan kikérje a főhatóság véleményét is. 1786-ban mindkét várost utasítja a főkormányszék az igazságtalanság felszámolására: ,,Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy ahol heti vásárok szoktak esni és a városi lakosok a külső helységbeli vásárosokat, a csiki és gyergyói lakosokat bizonyos ideig a gabonavásártól eltiltván, maguknak olyan just akarnának felállítani, hogy míglen azon városi lakosok gabonát maguk számára vennének, addig a külső vidék lakóinak nem szabad venni. Kérdést tettünk mindkét magisztrátusnak, hogy micsoda privilégium mellett cselekednek azért, hogy a szegénység gabona nélkül maradna kezdték tiltani. A guberniumtól válasz érkezett, hogy ezen túl valakik gabonát venni akarnának, hogy attól egy időben is el nem szoríttatnék tudhassék."
Nemcsak a gabona adásvételével kapcsolatosan merültek fel nézetkülönbségek a helyiek és a távolabbról jövők között, hanem az idegen kereskedők részvételét is kifogásolták a hetivásárokon. A felvidéki Zólyom vármegyei kereskedők panaszkodtak a királyi udvarnál, hogy az erdélyi hetivásárokból kitiltották őket. Azt is zokon vették, hogy 1830. november 8-án Sepsiszentgyörgyön a vásárbírák elkobozták portékáikat. Kérték az eltulajdonított javaik visszaszolgáltatását és a szabad árulás lehetőségének megteremtését számukra a hetivásárokon. A városi tanács azzal mentegetőzött, hogy az 1826. évi guberniális rendelkezés előírásainak a szlovák kereskedők nem tettek eleget, és ennek volt a következménye az eladásra hozott áruik lefoglalása. A rendelkezés lényege abban állt, hogy ott, ahol a helyi kereskedők a lakosság igényeit kielégítették, az idegeneknek a hetivásárokon nem volt, mit keresniük. A gubernium viszont kételyeit fejezte ki, hogy a városban működő két bolt képes lehet-e a város és környékének közszükségleti cikkekkel való ellátására, vagy a lakosság érdekeit inkább az szolgálná, ha a szlovák kereskedők bebocsátást nyerhetnének a sepsiszentgyörgyi hetivásárokra. A vásári lehetőségek beszűkülését és az idegen kereskedők hetivásárokról való kizárásának következményeit a pénzszűkében levő lakosság szenvedte meg. Egyébként még 1824-ben a főkormányszék olyan határozatot hozott, melynek értelmében minden vásáros helyen a céhes mesterek termékeiket az országos sokadalmakon kívül a hetivásárok alkalmával is szabadon árusíthatták, ez az intézkedés a hetivásárok forgalmát és árukínálatát növelte, az árubőség pedig jótékony hatással volt az árak alakulására is.
(folytatása szombati számunkban)
