Nagy áldozatok árán sikerült kitörnie a paraszti létformából, de mikor ez megtörtént, sem marosvásárhelyi középiskolásként, sem kolozsvári egyetemistaként nem az időközben stabilizálódott és egyeduralmat szerzett kommunista hatalom elvárásai szerinti pályára állt, hanem igyekezett a maga örökölt és megszerzett erkölcsi-intellektuális elveire hallgatni, s így hozni meg olyan, személyét érintő döntéseket, amelyek alapján gyanús elemnek minősítették mind 1947 nyarán középiskolás nagydiákként, mind 1950 nyarán, amikor egyetemi hallgatóként visszautasította a felkínált szovjet ösztöndíjat.

Varró János az általa megélt és intellektuális tapasztalatoknak az összegezésére vállalkozott hatvanévesen, megírván emlékiratát* életének egy új, kényszer hatása alatt választott helyszínén, Budapesten. 1987 augusztusában úgy indult turistaútlevéllel magyarországi látogatásra, hogy még a vele tartó családtagjai, felesége és kislánya sem tudott döntéséről: számukra ez új haza választását jelenti. Sorsdöntő pillanat az 1987-es év azért is, mert Varró az elutazása előtti napokban temeti el idős édesanyját, vagyis a szülőfaluhoz, Marosvécshez és az őt fölnevelő családhoz kötő legerősebb szál is a semmibe veszett. Maradna ugyan a kolozsvári őrhely megtartása, mint értelmiségihez méltó választás, de a romániai diktatúra, mely többek között a magyar kultúra, a romániai magyarság felszámolására tört azokban az években, arra kényszerítette a kiváló irodalmárt, a Kós Károly-monográfia (1973) szerzőjét, a Dacia Könyvkiadó szerkesztőjét, hogy a bizonytalannak vágjon neki: kezdjen új életet.

Adott volt tehát egy végletes helyzet számára, mely arra késztette, hogy számot vessen egész addigi életével, munkásságával és vállalt eszményeivel, amelyek között — megvallása szerint — a szocializmus mint haladó gondolat, valamint az erdélyi népek együttélésének történelmi gyakorlata is helyet kapott. Arra keresi hát a választ az emlékirat szerzője, hogy mi az az erő, amely pályáját megszabta. „Mi akadályozott meg abban — teszi fel önmagában a kérdést —, hogy már a legelején a hatalom szolgálatába álljak, s »birtokon belül« éljem életemet? Hiszen a feltételek adva voltak — »egészséges« származás, jó szellemi képességek, a közösségi ügyek iránti fogékonyság —, csupán a lehetőségeket kellett volna kihasználnom. A lehetőségeket, amelyeket bőségesen nyújtogattak felém. Talán akkor és ott, az indulásnál dőlt el minden. S hogy épp így dőlt el, származásom és gyermekkorom az oka." Bevallása szerint ugyanis volt egy biztos iránytűje Varró Jánosnak: szülőfaluja s annak — hogy a képes beszéddel a társadalmi hierarchiára utaljak — a vár árnyékában s egyszersmind hatása alatt élt lakói, akiknek „a gondját-baját vittem magammal, s az ő sorsuk alakulásán mértem le bármely tan, bármely ideológia valóságtartalmát."

Az emlékirat egyik rétege szociális irányultságú önelemzés, a paraszti társadalom mélységeiből indult értelmiséginek József Attilát és Illyés Gyulát idéző vallomása a hovatartozásról és hivatástudatról. A mű terjedelmének egyharmadát kitevő rész a marosvécsi gyermekkor és a marosvásárhelyi Református Kollégiumban töltött diákévek elbeszélése. Előbbi a hajszálgyökereknek a tápláló erejét és a családnak, valamint a faluközösségnek az igen mély hatását, az útravalóul szolgáló örökséget hivatott bemutatni, a másik pedig az ifjú öntudatosodásának fejlődésrajza. A gyermek- és ifjúkor egy történelmi fordulatokban bővelkedő s magát a hőst is drámai helyzetekbe sodró, választások elé állító időszakra esik, amely 1949-cel zárult. Mindez Varró János számára a két világháború közötti erdélyi kisebbségi lét, a faluközösség életében is tragédiákkal és beteljesülésekkel egyaránt járó 1940-es hatalomváltás közvetlen közelről való megtapasztalását jelentette, valamint a második világháború s benne az 1944-es, mély lelki nyomokat hagyó, Vécsről való menekülés élményét, de további megrázkódtatásokkal járt az újabb hatalomváltás, illetve annak kihatása a pályájára. Mindeközben különös hangsúlyt kap a falu-, illetve a diákközösség jelentőségének tárgyalása a visszaemlékező fejlődésében, személyisége kialakulásában.

Egy másik réteg tulajdonképpen az erdélyiségnek mint történelmi örökségnek és eszmekörnek az emlékirat különböző pontjaihoz kötött vázolása. Azon a ponton kerül erre sor például, ahol Varró egyetemi karrierjének kezdeténél időzik el, s felidézi a professzora, Szabédi László által 1953-ban felvázolt kutatási irányvonalat egy jövendő irodalomtörténész számára. Eszerint eljött az ideje a teljes erdélyi kulturális örökség birtokbavételének, szűkebb értelemben a két világháború közötti helikoni irodalomé is, hogy ezáltal is biztonságérzetet és otthontudatot lehessen teremteni az országot veszített romániai magyarságban.

A nagy reményeknek okot adó indulás azonban hirtelen derékba tört. Varrót 1958 augusztusában letartóztatták, és tizenhat év börtönbüntetésre ítélték.

* Varró János: Erdélyi sorsvallató. Egy erdélyi ’56-os utolsó vallomása. Kecskemét, Korda Kiadó, 2008