Valamennyi megkérdezett — legyen az miniszter vagy helyi nagyság — fújja, mint az imamalom: azért volt szükség az etnikai nagytakarításra, mert csak így tudják a párt politikáját életbe ültetni, választási ígéreteiket betartani. Ezt hallották a feletteseiktől. Amit ezen kívül mondanak, elejtenek, elszólnak, egyenesen siralmas. A kormányintézmények új vezetői, legalábbis itt, nálunk, másod-harmadrangú szakembereknek látszanak, a chippendale-fiú múlttal alaposan gyanúsítható ifjúsági vezető primitív szófordulataival méltó társa mind pártfelettesének, Dan Suciunak, Baciunak, mind Munteanunak, a prefektusnak, a kormány megyei megbízottjának, aki nem átall kendőzetlenül arról beszélni, hogy az ifjúsági igazgatóság pénzének elsősorban a román fiatalokhoz kell eljutnia, s sovinisztát kiált, miközben ő maga a legfaragatlanabb és modortalanabb többségi nemzeti türelmetlenségről tesz tanúbizonyságot. De most nekik áll a zászló, mert pártjuk úgymond győzött a választásokon. Az országban. Mifelénk aligha, s egyhamar nem is fog, bármennyire igyekeznek azt sugallni, el kell tűnniük a politikai kínálatból az etnikai pártoknak, s aki karriert akar, annak be kell állnia valamelyik román pártba. Természetesen voltak, vannak s lesznek is, akik beállnak, átállnak. Lelkük rajta, senki nem sír majd utánuk, aki renegátnak született, bizonyára köztük is jól érzi majd magát.

Annak alapján, amit eddig láttunk/hallottunk ebben a magyartalanítási forgatagban, nyugodtan kijelenthetjük: az urak, akik érkeztek, akik egy-egy széket megragadtak, zömükben primitívek, hatalomvágyók, egyszerű parancsvégrehajtók, amolyan meggyőződés nélküli pártkatonák. Úgynevezett megélhetési románok, akik valódi versenyhelyzetben — igazi szülőföldjükön — valószínű, labdába sem rúgnának.

De ahogy mondani szokás, vakok országában király az egyszemű.